Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
Ha svéd doom metalról van szó, akkor azoknak is beugrik legalább a Candlemass, akik alapvetően nem kedvelik annyira ezt a műfajt. Némi kötődés esetén már felsorolják a Memory Gardent, majd jön az Isole, Sorcerer, Count Raven, Below és még sokan mások. Valahol a lista végén kullognak az olyan ismeretlen, ám nagyszerű lemezeket kiadó bandák, mint a Faith, Dautha, Griftegard és még számtalan zenekar. Elmondható, hogy a svédek underground szintjén is ott vannak ezen a vonalon és kifejezetten megéri kutakodni érdekes kiadványok után. Ebből adódóan most nem egy kihagyhatatlan, elfeledett klasszikussal kívánom tovább bővíteni az egylemezes rovatunkat, csupán egy személyesebb anyaggal, amivel biztosan nem találkoztatok még.
Akadnak csapatok, akik csak egy-egy jó demóval, dallal járultak hozzá ehhez a hírnévhez és bizony ezeket sem érdemes kihagyni. Ebbe a kategóriába sorolom a Core Of Nationt is, amely egyetlen nagylemezzel jelentkezett igencsak kacifántos története során. A zenekar konkrétan 2002-ben indult a még ismeretlenebb Distorted Nation romjain, hogy aztán rengeteg demózással és miegymással elfoglalja magát. Tagság tekintetében nehezítette a dolgukat az átjáróház jelleg, ami során egyes tagok hol a zenekar tagjaként szerepeltek, hol nem. Úgy tudom elképzelni, hogy az dönthetett, belefér-e az idejükbe egy zenekar működtetése, hiszen az egész amolyan hobbi jellegű, egy közös szenvedély, mint a hétvégi motorosok esetében. A banda logójáról is ez ugrott be… 2008-ban aztán akadt egy rövid, stabilnak mondható időszak, amikor a sok éves ötletekből összepakolták a kritika tárgyát képező Machine World című nagylemezt. A kiadványra összesen 10 tétel került fel, egészen nehézkesnek mondható 53 perces játékidővel és egy nem túl vonzó külsővel. Ezek alapján nem csoda, hogy senki nem foglalkozott ezzel a koronggal, pedig megvannak a maga erényei. Ismét vissza kell kanyarodnom a svéd témához, mert egy ízig-vérig svéd doom lemezről van szó, korrekt hangzással és egészen szórakoztató témákkal, hangszeres játékkal. Epikus doom mivolta ellenére jellemző a lemezre a lendület és energia, ahogy azt a Memory Garden esetében szokhattuk meg. Csipetnyi klasszikus heavy metal, power metal íz társul Damma és Oscar gitárosok produkciójába, máskor pedig stoneres felhangokkal találkozhatunk. Roffe (Rolf Berg) énekes sem vall szégyent a stílusban, bár sokkal inkább mondhatjuk róla azt, hogy hozza a kötelezőt.
Ami problémát okoz, az a hossz és a rendkívüli módon ingadozó minőség. Ez utóbbi egyértelműen arra vezethető vissza, hogy az albumon egyaránt szerepeltek kiforrott, frissebb tételek és a Distorted Nation korszakból származó, nem túl ötletes darabok. A végeredményből hiányzik az egységes, komplex albumon átívelő hangulat. A nem túl izgalmas Blinded By Light után például hatalmasat domborít a címadó tétel, ami nagy eséllyel a koncertek csúcspontja is lehet, míg az Urban Wart csak a dal második fele menti meg attól, hogy a teljes felejthetőség homályába vesszen. A Sell Out abszolút stoner hangzása, témái átteleportálnak minket a visszhangzó katedrális sötétjéből egy poros sivatagba úgy, hogy feleszmélni sincs időnk. Önmagában egy elfogadható dal, de teljes mértékben kilóg a lemezről. A jóval tradicionálisabb Breed Of Hate egy laza heavy/doom egyveleg, amely a címadó mellett a következő csúcspont a zenekar munkásságában. Az In The Flame Of The Gun már groove riffekkel menetel át rajtunk egy félresikerült dallammal karöltve, hogy aztán a Look Into My Eyes rendezze valamennyire a sorokat. A remek szólóval, heavy metalos lüktetéssel rendelkező Cant Make Out Reasonban némi blues jelenti a lassulást, a Welcome To The Pitben pedig a Candlemass hatás próbál érvényesülni, ahogy a záró, szintén jól működő The Great Plague esetében is.
A Machine World egy biztató kezdés lehetett volna egy fiatal alakulatnak, azonban megjelenése után a zenekarnál minden a feje tetejére állt. Énekesek, gitárosok adogatták egymásnak a kilincset és a következő 10 évben csak két EP-t sikerült összehozni, melyeken azért így is szerepelt egy-két jó dal. Külön fájó a dolog, mert az EP-k letisztultabb formában szállították a végzetet, mint maga a nagylemez. 2021-re aztán nagyjából ismét összeállt az eredeti brigád, amit egy névváltással ünnepeltek meg: immár Seventh Oak néven érdemes őket keresni, bár az újabb tagcseréken kívül sok hírt nem nagyon osztanak meg a maréknyi rajongóval. Fennáll az esélye, jó kvalitású zenészek révén, hogy egyszer még találkozunk egy újabb “összesítő” nagylemezzel, de tartok tőle, hogy a formáció számára már elment a sikerhez vezető vonat.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
