Közeledünk 2021 végéhez, még mindig tombol a világjárvány és azt gondolhatnánk, hogy az előadók, a művészek is szorult helyzetbe kerültek. Ez sok szempontból van így, de ettől függetlenül a hallgatóság számára szállított minőségről nem kellett lemondanunk ebben az évben sem. Lassan formálódnak a listák, jönnek a TOP 10-ek és egyebek, de még mindig szivárognak elő a föld alól olyan kiadványok, melyeknek könnyedén foglalt helyük lehet egy ilyen válogatáson. Itt van példának okáért a német Der Weg Einer Freiheit nevű formáció, ami az elmúlt 10 év egyik legmarkánsabb csapata saját hazájából, ahol egyébként igencsak magasan van az a bizonyos léc. A zenekar szép lassan szállítja a jobbnál jobb kiadványokat megalakulása óta. Én mondjuk egy szerencsés HP ajánlás miatt találkoztam velük először (már csak ezért is érdemes néha belekeveredni a felhozatalba) a 2017-es Finisterre során, amit sokáig képtelen voltam megunni. Ezek után termszetesen pótoltam, amit illett.
De mindez lényegtelen, hiszen négy év munkája elevenedik meg a Noktvrn dalaiban, aminél hátrébb most nem is érdemes tapogatózni. Nem azért, mert annyira különbözne a friss korong a régiektől, hanem azért, mert igencsak hasonlít. Egy kicsit mindegyikre. A Noktvrn olyan, mintha a zenekar eddigi munkásságát, hozzáállását szeretné egyszeri és megismerthetetlen 50 percbe sűríteni a legmagasabb minőségben. Ez utóbbi mindenképp sikerült, ahogy a legjobb pillanatok átmentése is. Ezek között szerepel a rengeteg szélvész tempó és Tobias Schuler kíméletlen dobolása, az alapító Nikita Kamprad remek témái és károgása/hörgése. Műfajilag szívesen fogyasztanak a thrash vonalból, a halálfémből és a post metalból egyarát. Kifejezetten jól állna nekik a melodikus black metal is, valamint a monotonitás, amit itt-ott annak ellentétével, a progresszióval tesznek kontrasztossá. A kettősség az egész lemez veleje: szép és ronda, sötét és világs, pozitív életszemlélet – váratlan katasztrófa, elkerülhetetlen veszteség. Mindez egyszerű, de azonnal ható, stílusosságot, intellektualitást sugárzó borító mögé rejtve. Nem mehetünk el az atmoszférikus vonal mellett sem, aminek ridegségéhez sokat hozzátesz az angol címmegjelenítések melletti német nyelvű vokál. Nem rajongok a német nyelvért, de itt gyönyörűen átjön minden ridegsége, ami különösen jót tesz a lemeznek. Ez a rengeteg elem, hatás időnként nemcsak elkülönülve, hanem finom rétegenként egymásra rakódva is megjelenik, így különösen érdekessé téve magát a dalszerzést.
A friss opusz nagyon hangulatosan, feleslegesnek ezúttal nem nevezhető módon építkezik: könnyed akusztikal, a Finisterre II-vel nyitunk, ami összekapcsolja a korongot az elődjével, majd pedig egy baljóslatú, mélyebb gitárjáték követi, amivel szépen kezdetét veszi a kiadvány. Egy kis ámítás, mézesmadzag és már indul is a nagybetűs gyalu, természetesen a dallamos és dallammentesebb részek folyamatos harcával, váltakozásával. Kapunk itt egy csipetnyi színpadiasságot, ízlésesen adagolt billentyűt és egy jó kis doomos befejezést, mielőtt tovább ugratnánk az Am Rande Der Dunkelheit játékos témáihoz és csodálatos hipnózisához, ami miatt eleve megszerettem a csapatot. Az átmenetek itt is tökéletesen működnek: a vérfagyasztó sikolyoktól és agressziótól tocsógó zenei kavalkád a közel 8 perc alatt elringató post metal anyaggá alakul észrevétlenül. Még ezek után is meglepetésként érhet minket az Immortal, ahol valóban megjelenik az angol nyelv. A dal hangulatában nagyon jól átadja azt a témakör is, amit ezúttal alaposan körbejárnak: a test és a lélek kapcsolatát. A lemezen a tudat és a fizikai korlátok egymásra hatását, egymástól való elválását taglalja, legyen szó egy álomról, egy depresszió okozta pánikrohamról. Hirtelenjében messze sodródunk a régi korok black metaljától és kapunk valami váratlant, ami nem kevésbé szívbe markoló és sötét, mint bármelyik atmoszférikus fekete fém. A Morgan esetében visszatérünk a kezdeti vadsághoz és pusztításhoz, ugyanakkor ismét az egyszerűbb létforma felé vesszük az irányt, ami megmondom őszintén, itt már kezdett kicsit unalmassá válni.
De a németek nem adták fel, így megszületett a kiadvány félig-meddig instrumentális finomsága, a Gegen Das Light a maga 11 percével, végezetül pedig a Haven segít helyretetnni, rendezni a történéseket tiszta énekével. A Finisterre egy lehelletnyivel jobban bejött annak idején, mint a friss album, de biztos vagyok benne, hogy a Noktvrn egyelőre még nem tárta fel magát teljes egészében. Az új lemez elődjéhez képest rutinszagú és itt-ott feleslegesen hosszú, de lehet csak néhány közös sétára van szükségünk ahhoz, hogy tökéletes barátságba kerüljünk. Tegyetek vele egy próbát a csapat bandcamp oldalán.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.