Nyers és instant gyűlöletet keltő borítója miatt ugrottam neki első körben a Deviser anyagának. Korábban nem hallottam még őket, pedig elég szép múlttal rendelkeznek. Black metalt játszanak, némi death metal beütéssel, melyre ráfoghatjuk a melodikus jelzőt is. Ami rögtön fület gyönyörgködtet, az a rengeteg innen-onnan ismerősnek tűnő, de vitathatatlanul gonosz téma. Ezek sodornak magukkal és teszik szórakoztatóvá a lemezt. Nagyobb gond, hogy mindemellett Rotting Christnek gonolják magukat és próbálnak olyan elemeket beépíteni, ami feleslegesnek is mondható. Nem véletlen persze a hatás, hiszen szintén egy görög zenekarról van szó, akik ráadásul nem most kezdték az ipart. Konkrétan 1989-ig kell visszautaznunk az időben, ha a csapat gyökerét kívánjuk megkeresni. A 90-es években adtak ki pár elég combos lemezt, viszont az ezredforduló óta nem nevezhetők túl aktívnak. Utoljára 2011-ben adtak ki teljes értékű nagylemezt, amibe belefülelve hasonló problémákkal szembesültem, mint a jövőre érkező Evil Summons Evil kapcsán.
Annyi hallgatni való finomság kerül az amúgy is sűrű repertoárba, hogy a végén igazából alig hallunk ki belőle valamit. Az egyébként remek zúzások alatt eltemetődik a dallamos gitárszóló, egyszerre hallani szinti szőnyeget és vonós hangszert (talán cselló?), miközben ömlik ránk a kellemesen kátrányos vokál. A metszett torkú ének elég hatásos, bár az első két tétel alapján megilyesztett a monotonitás veszélyével. A csordavokál módban előadott káromlások még a zenénél is vaskosabbra sikerültek és teljesen háttérbe szorítottak mindent. Úgy gondoltam, hogy ha ez így megy végig, akkor hazavágja az egész lemezt, de szerencsére innentől szorosabbra húzták a nadrágszíjat ezen a területen. Olyan érzés maradt meg bennem, hogy ez egy nagyszerű lemez, aminek az írói, készítői minden lehetőséget megragadtak annak érdekében, hogy minél kevesebbet halljunk belőle és valamilyen úton-módon tönkretegyék. Ennél kézenfekvőbb okot nem tudok kitalálni a lendületet megszakító szimfonikus betétekre, de az operás női ének rövid ideig történő felbukkanása is csak értetlen pislogást csalt elő belőlem. Úgy elgurult a gyógyszer a stúdióban, hogy párszor ösztönösen ránéztem a gépre, nem megy-e véletlenül mellette valami más lemez is. De mint mondtam, nem kell teljesen leírni az anyagot, ráadásult találtam egy igazán kézenfekvő megoldást az élvezeti értékének növelésére. Ez nem volt más, mint a hangerő feljebb tekerése és a füles száműzése a rendszerből. A Devisernek nagyon jót tett, hogy szabadjára engedtem, hadd tombolja ki grandiózus méretű ambícióit a külvilágban. Gasztronómiai rémálomként élnék a következő hasonlattal: az album egy pulzáló gennygombóc, egy robbanófélben lévő kelés, aminek valódi titkaira csak a friss levegőhöz jutás után derül fény. Lehetséges, hogy a lemez ezen tulajdonságára utalhattak a promós szövegben, miszerint februárban elárasztja a világot a gonoszság és sötétség. Reméljük ebben azért tévednek, mert így is borsos a villanyszámla.
Nem tudom, hogy a Deviser egykori rajongói közül hányan őrzik még a megfeketedett emlékeket a bandával kapcsolatban, talán ők nosztalgiázhatnak egyet régi kedvencükkel. Az Evil Summons Evil ezen felül az okkultizmusra, lovecrafti témákra érzékenyebb embereknek hozhat némi színt az életébe, ezen felül azonban nem hiszem, hogy hatalmas visszatérésről beszélhetünk. Az albumnak akadnak erős megoldásai, hangulat terén sem panaszkodhatünk hiányérzetre, azonban a káoszra, brutalitásra való törekvés nemcsak a mi lelkünket, de magát az albumot is képes maga alá temetni. Akadnak zenekarok, melyek manapság ezt a fajta disszonanciát, töménységet sokkal hatékonyabban tudják közvetíteni felénk. Mindez annak ellenére, hogy azért neves közreműködők fordultak meg a korong születése körül. Erről ti is meggyőződhettek majd február 10-én, amikor hivatalosan is elérhetővé válik a friss dalcsokor. Addig kóstolgassátok a közzétett dalokat, mert ezeket jó ideje osztogatják…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Szigorú voltál ezzel a lemezzel. Teljesen megértem miért, szerintem is néhol már-már giccsesek voltak ezek a szimfonikus szintik+női vokál szekciók. Összességében nekem ennek ellenére egészen bejött, főleg mert riffek terén nagyon-nagyon erős anyag.