Diespnea
Radici

(Zenekar • 2025)

boymester

2026. január 8.

0

Pontszám

9

Tudom, még papírforma szerint tél van, sőt, felénk még némi havazás is várható, amikor terveim szerint kijön ez a cikk, de amit a Diespnea hozott nekem, azt nem tudom félretenni a forróbb időszakokra. A zenekar egy egészen érdekes gondolatmenetet ébresztett bennem, ami persze nem újdonság, ez pedig az, hogy az égvilágon semmit sem szabad elutasítani. Egyszer élünk, bassza meg, én nem vagyok hajlandó semmiről lemaradni, ami belefér az időmbe. Pont ezért utasítom el az egy stílushoz való feltétlen ragaszkodást, bár az is természetes, ha mindenkinek megvan a maga kedvence. De ez mégsem az a fajta sznobéria, amit be kell valljam, sok embertől hallottam már. Tudjátok, minden szar, ami nem a pincében készült raw black, vagy nem is death metal, ami 95 után született. Minden műfajnak megvan a létjogosultsága, ereje, célja és még komoly művészi, profi szinten is lehet űzni. Még a metal zenén túl is, sőt. De most mégiscsak a szívünknek sokszor kedves fémzenével van dolgunk, nem kell megijedni, hogy valami langyos nyári slágergyűjteményt próbálok itt bevezetni… A Diespnea hova tovább, nagy vonalakban black metalt játszik. Viszont olyan felfogásban, amire szerintem sok rajongó a szemöldökét ráncolja, hogy milyen hülyeség már. Pedig nem az, ez a recept működőképes. A 2014 óta létező, de igazán csak az utóbbi években magára találó formáció már a nevével is játszik, hiszen egy orvosi kifejezésre, a nehéz légzésre, fulladozásra, légszomjra utal.

Eddig persze nagy különlegességgel nem találkozunk, viszont a zenekar megközelítése már más tészta. Szinte alapnak vesszük egy black metal formáció esetében, hogy elhozza nekünk a fagyos telet, a végtelen hólepte erdőségeket, vagy szembesít minket valamilyen dermesztő atmoszférával. Időnként ennek ellenkezőjével, a pokol tüzével is megkínálnak minket, de ez talán ritkább. A Diespnea koncepciója azonban a sivatagokra, a forró, tikkasztó síkságokra helyezi a hangsúlyt, ami valljuk be, nem egy légből kapott ötlet. Ha a fagyhalált és a kiszáradást összeeresztenénk, szinte biztos, hogy döntetlen eredményt kapnánk azt illetően, hogy melyik a kegyetlenebb egy ember számára. A Diespnea egy olyan világot teremt, ahol a repedezett talajon csak a dögszagot árasztó növények képesek életben maradni, zenéjük pedig a kaktuszhoz hasonlítható: szúrós, száraz, belül pedig tele van mérgező, hallucinogén nedvekkel. Ez utóbbiból jó nagyot kortyolhatott Wolke és Anxitudo, akik egyébként duóként alkotják a zenekart. Különösebben azt sem osztották meg a nagyérdeművel, hogy ki milyen hangszeren játszik, a hallottak alapján mindketten alaposan kiveszik a részüket a munkából. A pszichedelia, a révület szinte az egész anyagot átjárja, de sokkal inkább nevezném afféle avant-garde, atmoszférikus black metalnak a végeredményt, melynek csupán az egyik eszköze a kábulat. Kiváló példa erre a nyitó Maskharah, ami már nem a megszokott panelekből építkezik. Az arab eredetű cím mögött a mindenki által viselt álarc elvesztéséről hallhatunk gondolatokat, saját identitásunk elvesztése ugyanis elég komoly problémát jelent a modern világban. A folyamatosan változó dalban nem játszanak különleges hangszereken, még nehezen hallgathatónak sem nevezném, mégis első pillanattól érződik, hogy a duó egyedi módon áll hozzá zenéjének megteremtéséhez. Amit sajnos nem tudok különleges hangulati elemként eladni, az a lemez hangzása, hiszen ennek hiányosságai már itt megjelennek. Tompa, puffogó hangok jellemzik az egész korongot, ami elég sokat képes rontani az egyébként fantasztikus összképen. Néhány ötlet, hangulat még hatásosabb lehetne, ha sikerült volna megzabolázni a hangokat. Itt nem a recsegés-ropogás a gond, vagy a sterilség, hanem egy enyhe amatőr jelleg, a csiszolatlanság érzete. Egy helyen azt olvastam, hogy mindent maguk készítenek és az erőteljes digitális hangok – meleg analóg hangok ellentéte tudatos döntés eredményeként jöttek létre, de egy ennyire szerteágazó, gazdag zenei palettánál nem volt kielégítő számomra ez a magyarázat.

Ha az első dalnál nem is, de a L’Abbraccio Del Serpente majd 10 perce során ez a hiányosság mindenki számára érthetővé válik. A dal egyszerűen hidegrázós elejétől a végéig, a “lenyelt”, elmosódott hangok azonban képesek visszavenni az amúgy is ütős darabból. A dél-amerikai folklór alakváltó lényére (Chullachaqui) fókuszáló tétel egyébként úszkál a misztikumban. Maga a teremtmény egy, az Amazonas dzsungelében élő apró démon, aki előszeretettel veszi fel barátaink, családtagjaink alakját, hogy a vadon mélyébe csaljon meghalni. Első sorban a gyermekek a kedvenc célpontjai. A károgás, dallamos kántálás, tempóváltások, különleges kiállások végig képesek komoly hangulatot teremteni, a több dalban használt elekromos vonó pedig megidézi a forró, nehezen befogadható párás levegő remegését. A valamivel rövidebb Vultures sajátja a disszonáns őrjöngés, vonagló black/doom, indusztriális megsemmisülés és még sok egyéb, szintén jól megírt formában. Valahol itt vált mindeggyé számomra az anyag megszólalása is, mert az ötletek sokaságával és azok beépítésével épp eléggé elvonta a figyelmemet.

Kegyetlen útvonalat jár be a Necromanteion is, ahol most már ténylegesen a doom dominál a nyitánynál, állati fogós basszusgitárral, hogy aztán néhány perc múlva pofán rúgjanak az első súlyos blastbeattel. Majd jönnek az állatias morgások, suttogások, valamint egy kő kemény, rémálomszerű elektronikus trip. Mindez valahol a lemez közepe tájékán történik, hogy felvezesse a még többet kísérletező további tételeket. A slágeresen, könnyed lüktetéssel nyitó címadó darab maga a mennyei manna a füleimnek. Van egy rész, ahol konkrétan a vezető riffet olyan fütyüléssel kísérik, hogy attól minden egyes hallgatásnál borsódzott a hátam. Minden tempóval, énekstílussal találkozhatunk, akad ismét trip, törzsi rigmus, mégis minden egységesnek hat. A bomlás folyamatára összpontosító, ismét doomos WhaleFall után aztán a címéhez hű Mescalynia hozza el a totál elmebajt. Megérkezik a jazz, a teljes kiszámíthatatlanság. Zárásként az Osedax lazít a tökeink szorongatásán, lassan építkező epikus, monumentális fekete fémként zárja le a korongot csúcs témákkal, amikre nem lehet nem bólogatni.

Megvallom őszintén, a Radici két vállra fektetett első hallgatásra, nem volt kérdés, hogy újra és újra meg akarom hallgatni. A dalszerzés, az egyéniség adott: a duó fejest ugrott az avant-garde mélységeibe és abból roppant szerethető dalokat gyártott. Akár még beugró is lehet ez a korong a kaotikusabb anyagok világába. Az viszont, hogy szerettem volna belőle egy kicsivel többet, jobban hallani, újra és újra előjött a hangzás miatt. Ez lehet, hogy személyes ízlés kérdése, mert azért párszor lement ez a szűkös 55 perc… Év végi felfedezés, listát már nem módosítok miatta, viszont tegyetek vele egy próbát mindenképp!