Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
A kanadai Disembarkation egyetlen nagylemeze, a 2000-ben megjelent Rancorous Observision nem az a fajta anyag, amely azért süllyedt el az undergroundban, mert nincs benne semmi különös. Inkább olyan szerelmi vallomás a metal zenében fogant káosz irányába, amelyről már húsz másodperc után érteni lehet, miért nem lett belőle szélesebb körben ismert kiadvány, részemről pontosan ugyanezen okok miatt érdemes néha még ma is elővenni. Nevezhetjük az anyagot technikás death metalnak, progresszív death metalnak, egyikkel sem lőnénk nagyon bakot, de valahogy egyik sem fedi le a teljes összképet, amit a banda maga után hátrahagyott. A quebeci zenekar zenéje tele van hirtelen irányváltásokkal, tekergő riffekkel, furcsán széteső ritmusokkal, disszonanciával és olyan énekkel, amely már önmagában képes elbizonytalanítani az embert abban, hogy pontosan mit is hallgat. Nem feltétlenül szép, nem mindig elegáns, és néha még az sem világos, hogy az adott pillanatban nem került-e más hanganyag ugyanarra a sávra, viszont azzal sem rondítanak bele a death metal kísérletezős irányvonalának tágításába, hogy hangjegyhalmozással és tologatással akarnak sportot űzni a műfajból.
A Disembarkation egyébkén 1995-ben alakult Joliette-ben, Quebecben. A korai felállásban Francis Ménard basszusgitározott és énekelt, Étienne Gallo dobolt, Simon Leblanc és Martin Prieur gitározott, Martin Fréchette pedig énekelt. Első ismert anyaguk az 1996-os, hatszámos Effusion of Reality demó volt, a Rancorous Observision felvételeit pedig 1999-ben fejezték be közvetlenül a demó ötleteiből és tapasztalataiból kiindulva. A lemez 2000 novemberében jelent meg, a történet innen pedig már nem lett különösebben hosszú: a zenekar 2002-re megszűnt, így ez maradt az egyetlen nagylemezük. Étienne Gallo neve később többek között az Augury, a Neuraxis, az Aborted koncertfelállása és a Cryptopsy környékén is feltűnt, ami azért valamennyire jelzi, hogy nem próbatermi szerencsétlenkedésből született ez a furcsaság.
A Rancorous Observision egyik legjobb tulajdonsága, hogy a hangszeres kísérleteket és tudást nem kötötték bele a katonás fegyelmezettség hátizsákjába. Maradt a végső megszólalásban kellő recsegés-ropogás, tényleges nyerseség, ami nem elvesz a kiszámíthatatlan irányokba sodró témák hangulatából, hanem konkrétan ráerősít. Ha egy szóval kellene jellemeznem a produkciót, akkor az feltétlenül az „idegen” lenne, mert egy fokkal élesebbre van feszítve benne minden jól hallható hangszer. A torzítások és effektek miatt egyes riffek eleve szokatlan karaktert kapnak, az disszonáns részek pedig tovább rontják a kapaszkodási lehetőségeket. A szólók is sűrűn előkerülnek, de nem feltétlenül azok a szépen megjegyezhető gitárhős-pillanatok, amelyeket az ember másnap fütyörészik – van bennük virtuozitás és egy nyúlfarknyi neoklasszikus vonulat, csak sokszor inkább beleolvadnak ebbe az egész amorf rendszerbe, mintsem külön attrakcióként működnének. Ez a fajta szétesettség könnyen idegesítővé válhatna, de nálam többnyire éppen az tartja életben a lemezt, hogy nem lehet kényelmesen hátradőlni mellette – ehhez pedig Étienne Gallo és Francis Ménard ritmusszekciója legalább annyit tesz hozzá, mint a gitárok. Itt is ugyanaz az eszmerendszer érvényesül: miközben úgy szűrődik be a jazz az összképbe, mint a ritkuló őszi lombkoronába a Nap épp veszendőben lévő sugara. Ebben az időszakban a kacifántosabb death metalban már bőven megvolt a lehetőség arra, hogy minden hangszer egyszerre próbáljon fontosabb lenni a másiknál, itt viszont a káosz ellenére megmaradt a klasszikus egyensúly. A zene nem azért tűnik ziláltnak, mert öt ember öt különböző dalt játszik, hanem azért, mert közösen hajlítják a szerkezetet addig, amíg az már majdnem elveszíti a formáját – ez pedig egészen más eset.
A lemez igazi vízválasztója mégsem a hangszeres teljesítmény, hanem az a merész borzalom, amit Martin Fréchette enged meg magának a mikrofon állvány mögött, hiszen ezt már első nekifutásra sem érdemes hagyományos death metal vokálként kezelni. Nem a megszokott mély hörgés dominál, hanem egy furcsán kiabált, visszhangokkal feldúsított hang, amelyet időnként egészen magasra szökő üvöltések szakítanak meg. Nekem is kellett idő hozzá. Aztán valahogy helyére kerül ebben az egészben, mert pontosan olyan idegen és rosszul nevelt, mint maga a hangszeres rész. Ha ide szabvány death metal hörgést tennénk, valószínűleg sokkal könnyebben fogyasztható lenne az eredmény, csak éppen elveszne belőle az, ami miatt ma egyáltalán beszélünk róla.
Dalokra bontva nehéz beszélni róla, mert nem feltétlenül úgy marad meg, mint nyolc-tíz könnyen elkülöníthető szerzemény sora. Az Auschwitz mindenesetre már a címében odavonzza a tekintetet, hiszen az emberiség egyik legnagyobb bűnét vizsgálja. Érdekes húzás Rimszkij-Korszakov A dongó című darabjának feldolgozása, vagyis a The Flight of the Bumblebee. Egy technikás death metal zenekartól önmagában nem elképzelhetetlen az ilyesmi, itt viszont nem egyszerű gyorsasági mutatványnak érződik, hanem teljesen beleillik abba az idegbeteg, cikázó világba, amelyet a lemez amúgy is felépít. Ha van klasszikus darab, amit nem kellett különösebben erőszakosan belenyomni ebbe a közegbe, ez az. A dalszövegekkel már óvatosabb lennék. Több tag is részt vett az írásukban: Simon Leblanc jegyzi többek között az Auschwitz, az In the Mouth of Madness és az Eyes of Hypocrisy szövegét, Martin Prieur az Ominous Octopusét, Martin Fréchette pedig az A Dark Chapterét. Martin Sincerny a Terrified és az Effusion of Reality szövegéhez járult hozzá. Csak azért azonban, mert van egy Ominous Octopus című szám és egy In the Mouth of Madness még nem vezetnék le az egész anyagra dark fantasy/horror koncepciót, de az utalások egyértelműek. A borítót és a logót egyébként Martin Prieur készítette, így legalább annyi biztos, hogy a vizuális rész sem kívülről került a zenekar nyakába. Érdemes meglesni az eredeti fizikai kiadványon látható dalszövegek megjelenítését…
A Cynic és az Atheist neve érthető viszonyítási pont, ahogy az Anacrusis is előkerült már a Disembarkation kapcsán, de a Rancorous Observision számomra nem azért érdekes, mert sikeresen folytatott valamit, amit mások korábban elkezdtek. Ez a zenekar inkább azzal tudott hozzátenni, hogy a technikát olyan furcsa vokállal, jazzes ritmikai szabadsággal és általános formai bizonytalansággal keverte össze, amelyet nehéz összetéveszteni egy szabványos ezredfordulós tech-death kiadvánnyal. Nem kell feltétlenül forradalmat látni benne ahhoz, hogy elismerjük: saját, egyéni torz arca volt. Hogy ki mennyire akar szemezni ezzel a szörnyeteggel, az egyéni ízlés függő. Nehézsége okán keveseknél fog működni, de ha valami furcsára, határokat feszegető anyagra vágysz, tegyél egy próbát az alig fél órás kiadvánnyal!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
