Drudkh
Shadow Play
Nem egészen három év elteltével jelentkezett ismét új lemezzel a Drudkh. Ezalatt a három esztendő alatt sok minden történt az ukrán földön, sok gyász, félelem, és hosszasan sorolhatnánk. Eredendően szerettem volna ezt a történeti kontextust leválasztani a lemez taglalásakor, de véleményem szerint az érzelmi bevonódás (számomra) egyszerűen elkerülhetetlen a Shadow Play dallamaiban és atmoszférájában való elmerülésben. Sokat nyom még a lemezt körülölelő hangulathoz, hogy a Shadow Playt nagy titokzatosság övezi. Nem ismert sem a pontos felállás, sem a lemez készültének bármely aspektusa, így jelen esetben abszolút csak a fülünkre és eddigi tapasztalatainkra szorítkozhatunk. (Mily’ izgalmas!)
Az album különleges nyitányt kapott, ugyanis a Scattering the Ashes először egy sétára visz el bennünket (legalábbis a füleinken keresztül), ahogy egy személy léptei alatt a zeng az avar, recsegő ágakat hallhatunk először. Személy szerint ez rögtön az Ulver 1994-es csodálatos debüt lemeze jutott az eszembe erről, azon belül is a Graablick Blev Hun Vaer c. szám, aminek a közepén szintén egy hasonló hangmintát hallhatunk az erdőben mászkálás hangjaival. Maga a nyitószám egyébként roppant hasonlóságot mutat a 2004-es Autumn Aurora album zárószámához (The First Snow / Перший Сніг), mert ugyanúgy lassú, kísérteties és mélyen melankólikus gitárdallamok (szép az akusztikus dallamfüzér) és egészen éteri szintetizátorok játékából áll össze a szám. Ha nem túlzás ilyet állítani, de ez a hasonlóságbeli kapcsolat olyan erős, mintha az előbb említett Autumn Aurora és a Shadow Play lemezek szánt szándékkal lennének összeforrasztva. Ez a lemezek hangulatában, de akár stílusában is abszolút kihallható: mindkét lemez erősen középtempós, súlyosan melankólikus atmoszférájú black metal, amiben a szokásosnál (legalábbis a Drudkh diszkográfián belül) jelentősebb szerep jut a szintetizátoroknak.
A Drudkh szándéka szerint a Shadow Play tekinthető egyfajta “concept” lemeznek, amiben megjelennek olyan elemek, mint a fény és árnyék, csend és vihar kontrasztja, a létezést szorongató erők hatása egy elmeséletlen történeten, amiben felbukkan a menekülés és a halál képe is. Összesen ennyi kapaszkodónk van arról, vajon mi áll az album középpontjában. Bármily’ kevés is ez, én azt gondolom ez éppen elegendő ahhoz, hogy megadja azt a pluszt, ami el tudja mélyíteni a zenei élményt. Ezt azért is emeltem ki, mert ez a koncepcionalitás jelen van magában a zenében is. Az album speciális nyitányát leszámítva, a maradék öt dal teljesen összeforrott, és bár nincsenek direkt visszatérő dallam elemek, szerves, szorosan összefonódó egészet képeznek, mint egy komolyzenei darab. Ez egy nagyon egységes folyamot kölcsönöz az albumnak, aminek az eredménye, hogy a Shadow Play képes annyira magával ragadni a hallgatót, hogy az ember azon kapja magát, hogy a végére is ért a lemeznek. Félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy ez a korong monoton vagy sekélyes lenne – épp ellenkezőleg! A Shadow Play egy extrém szinten konzisztens, végig csúcs minőséget képviselő atmoszférikus black metal lemez. Ez meg is nehezíti a dolgomat abból a szempontból, hogy nehéz igazán kiemelkedő pontokat találni rajta; de mégis megkísérlem ezt eszközölni.
Különösen erős az April c. szám utolsó harmada, ahol a számban fokozódó feszültség, egy szívbemarkoló, édesen szomorú riffek és akusztikus dallamok keverékében oldódik fel, amit gyönyörűen kísérnek a hosszan elhúzódó, légies és hideg szintetizátor melódiák (egyébként ugyanezt tapasztalható az albumzáró The Thirst számban is). Más szempontból képvisel erős érzelmeket a Fallen Blossom, ami az abszolút legdarálósabb darab az albumon. Ennek a számnak a dallamai sokkal inkább egyfajta harag dicsőséges feloldását jelenítették meg számomra, gyors tempójú dobokba és riffekbe kapaszkodva – kicsit felidézvén a nagyon agresszív A Furrow Cut Short albumot. Viszont ha van az albumnak tényleges tetőpontja, az nem más mint a The Eve. A tipikusan Drudkhra jellemző módon, két gitár szólamra íródott e szám (ami a szintetizátor miatt egészen a Cascadian vonal stílusát idézi, mint például a Wolves in the Throne Room), amibe szerintem sikerült minden felgyülemlett érzelmet beleírni. Keserédes, melankólikus, merengő, és a black metal kontrasztosságát teljes mértékben kihasználva: gyönyörű… annyiszor hallottam már, de még mindig nehezen találom a szavakat. Ez tipikusan azon zenék egyike amit nehezen lehet összefoglalni… mert ezt érezni kell. (Egészen művészi, nemde?)
Konklúziót vonva én állítom, hogy a Shadow Play a jelenlegi Drudkh életmű megkoronázása, ami akár tekinthető minden eddig lemez szintézisének is. Ez a lemez nagyon könnyen beszippantja a hallgató figyelmét, és minden egyes meghallgatással csak egyre jobb és jobb lesz! Igazi mestermunka.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
