Az első Fémforgács találkozó beszámolójában írt valami olyasmit Sanyi velem kapcsolatban, hogy „megszállott”, vagy „fanatikus” és ez a korszakom ugrott be azonnal, amikor megláttam a promós anyagok között az új Einherjer lemezt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a 33 éve működő norvég csapattal kapcsolatban lenne ilyen szélsőséges a rajongásom, mivel kevés lemezüket hallgatom rendszeresen, de mindig eszembe juttatják a régi szép időket, amikor még nem lehetett másodperceken belül új zenéhez jutni és a metal iránti rajongásom még azon a szinten működött, hogy egyszerre akartam mindent belőle. Amikor fiatal koromban elkezdtem fémzenét hallgatni, kis füzetkét vezettem a megismert csapatokról, jegyeztem fel a haveroktól kapott neveket, amiket érdemes lenne felfedezni, azt is követtem, hogy milyen stílusirányzatokat sikerült feltérképeznem és hol vannak még sötét foltok. A kezdeti hard rock, prog rock után jött a prog metal rajongás, a death, thrash és a doom, valamikor az ezredforduló után (jó 20 évvel ezelőtt, te jó ég) pedig akadt egy-két évem, amikor kifejezetten az északi folk zenék bűvöletében éltem. Tudni akartam, honnan indult minden és mik a műfaj igazi kincsei. Készültek a leírások, a válogatások és bizony ezek között nagy kedvenc volt az Einherjer éppen aktuális Blot című lemeze, ami egyértelműen a pályafutásuk legnemesebb kiadványa. Ezt a korszakomat azonban nem ők, hanem a színre lépő Moonsorrow zárta le, mert néhány lemez után feleslegessé tették a tökéletes viking/black egyveleg utáni kutatásom folytatását. Az északi folk motívumokat a szimfonikus, epikus metallal és black metallal lazán házasító Einherjer aztán kiesett a látókörömből, de most a nosztalgia utáni vágy győzedelmeskedett és tárt kapukkal fogadtam be a Lifebloodot.
A lemez a felmerült vágyakozás kielégítését bizony maradéktalanul képes teljesíteni, hiszen annak ellenére, hogy már csak két eredeti tag szerepel a jelenlegi felállásban (Frode Glesnes énekes, basszusgitáros, valamint Gerhard Storesund dobos, billentyűs), gyakorlatilag azt hozták, amit a kellemes emlékek alapján elvártam tőlük. Lüktetű és jó témákkal operáló, dallamoktól sem mentes, egyben hiteles metalt, ami nem feltétlenül törekszik a nagy „folk” megfejtésekre, az életérzést közvetlenül a fémzenébe építi be. Így továbbra sem beszélhetünk a műfajt azóta sokszor komolytalanná tevő sramliról, pogány mulatozásról, a Lifeblood egy pillanatra sem szakad el a gyökereitől, miközben mégis tud frissnek és szórakoztatónak hatni. Ez nagy eséllyel két dolognak köszönhető: a tökös hangzással érkező jól megírt daloknak és annak, hogy nem szórják évente az újabbnál újabb dalcsokrokat. Ugyan ez a lemez már a tizedik a sorban, legtöbbször megadják az ötletek formálódásának a szükséges 3-4, esetenként akár 5 évet is, hogy tartani tudják a minőséget. Persze azt se felejtsük el, hogy a hideg, sós levegő nem a múló szeszélyeknek, hanem a folytonosságnak kedvez igazán.
A zenekar már a kezdetektől fogva használja saját receptúráját, melynek legfőbb ihletforrása természetesen a viking korszakos Bathory, így már korai demóik esetében sem beszélhettünk arról, hogy a norvég black metal mozgalom kiszakadt tagjai lennének. Érkeznek is sorra a jól működő, puritán, mégis epikusságot magukban hordozó kórusok és az egyszerű riffektől a fifikásabb szólókig fajuló témák. Gyakorlatilag ezt az ívet járja be már a nyitó Bloodborn is, aminek szaggatott témája ugyan erőteljesen emlékeztetett a görög Rotting Christ Rituals című lemezének nyitó dalára (amit meg a kedvenc Rotting lemezemről, a Theogoniáról hasznosítottak újra a hellének), de összességében egy teljesen más hangulatot és vonalat képvisel a két szerzemény, úgyhogy működött. A rockosabb, döngölősebb At The Threshold’s End fogott meg igazán először, mert egyértelműen az ezredforduló korszakát idézte meg számomra. A több módon megjelenő kórus és a gyorsan fülbe simuló refrén azt a fajta sallangmentességet hordozza magában, amit alapvetően keresek ebben a műfajban. Igazán jól sikerült a folytatásban érkező Gone is, ami az epikusság mellett szomorúságot, drámát is hordoz magában, mindezt egy katonás szigort idéző menetelés során adja át nekünk. A lemez közepére helyezték el Bathory rajongásuk valódi manifesztációját, ami egyben a legerősebb darab is a lemezen, ez pedig a Malstrom című, 8 és fél perces viking himnusz.
Kimért tempóval nyitunk, a korábbiaknál jóval kidolgozottabb, vagy inkább változatosabb dalszerkezettel és rengeteg csúcsponttal. A hipnotikus tételnek szüksége van egy nyugodt levezetőre is, amit Dei Sa Ser címmel kapunk meg nagyrészt akusztikus gitárokkal, de azért a torzítás is befigyel majd. Különleges dobolással és lüktetéssel érkezik a Arr For Arr, ismételten a zenekar saját múltjának felidézéseként, hiszen ez a dal bőven születhetett volna a 90-es években is, akárcsak a Saltworn Runes, ahol visszakanyarodunk a Lifeblood nyitó tételeinek sebességéhez, kevesebb dallammal és több sötétséggel. A Valhalla visszautat nem kímélő kapuján mégsem ez, hanem a záró The Eternal North vezet át minket, újfent a középtempóba, sőt, a doomos menetelésbe kapaszkodva. A dal az északi himnuszok teljes tipikus eszköztárát felvonultatja, mégsem okoz csalódást, mert pontosan ezt várhatjuk el a csapattól.
Őszintén szólva a rockosabb vonal helyett én inkább elviseltem volna mégegy hasonló monstrumot a kiadványon. Ezek hiánya miatt valahogy nem jön át a viking életérzés valódi mélysége, ami részemről mindig megköveteli a komolyan összerakott, drámaiságot sem nélkülöző, nagyívű szerzeményeket. A Lifeblood ettől függetlenül egy könnyen hallgatható, szórakoztató lemez lett, ami teljes mértékben beleillik a zenekar életútjába, úgyhogy régi rajongók biztosan nem fognak csalódni benne, a megszólalás pedig van annyira erős, hogy zöldfülűeknek is okozhat kellemes pillanatokat.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
