Eternal Candle
The Carved Karma
Az iráni Eternal Candle ötfős legénysége 2012-ben kezdett el gyúrni és egészen 2018-ig izzították a húrokat különböző kisebb kiadványok keretében, hogy végül learathassák munkájuk gyümölcsét, a The Carved Karma című debütálást. Felesleges lett volna kapkodniuk, hiszen hazájukban nincs különösebb tolongás a death/doom metal megjelenéseket illetően, ráadásul egyéb zenekarokból is bőven kiveszik a részüket. Néhányan a Heterochrome nevű progresszív metal formációbán, mások a Frequency Of Butterfly Wings címkével ellátott melodikus, atmoszférikus death metalt játszó csapatban szerepelnek, újabban pedig az Internal Chaos nevű szimfonikus halálfémet produkáló alakulat környékén kell keresgélnünk a sokat tapasztalt, idősnek mégsem igazán nevezhető tagokat. Jellemzően érdekességképp szoktam leírni azt, hogy ki merre zenél, de az Eternal Candle esetében ennek igazán van jelentősége is, hiszen az eddigi egyetlen megjelenésük ezeknek az utaknak a tökéletes metszéspontjaként szolgál. A fő ötletgazda a csapatban Mahdi Sorrow, mivel ő jegyzi majdnem az összes dalt íróként, valamint a kiadványon hallható igencsak meggyőző tiszta vokálért is felelős. A zenészek mellett egyedül Babak Torkzadeh mondható friss arcnak, aki a felvételek előtt szállt be a csapatba az extrém vokál szolgáltatása végett. Nem is volt kérdéses a feladata, hiszen Deathtune nevű formációjában már bizonyította képességeit.
Adott tehát egy lelkes író-énekes-gitáros, valamint hangszerek tekintetében magabiztos különítmény némi extrém felhanggal. Ennek a társulásnak más nem is lehetne az eredménye, mint egy személyes hangvételű, de mindenképp igényes album, ami éppúgy merít a death/doom metalból, mint a progresszív vonalból. A témák is belülről érkeznek: düh és reménytelenség uralkodik a tételeken, melyeknek legfőbb mozgatórugója a háborúellenesség és a különböző eszmékből való kiábrándulás. Ugyan a hörgés van jelen nagyobb játékidőben, mégis tökéletes kiegészítője Mahdi narrációja és időnként tényleg melankolikus tiszta éneke. A két hang némiképp máshol szerepel a hangsávokban: míg az extrém vokál előre lép és azonnal támad, addig szolídabb kísérője szinte távolról reflektálva nyugtatja le a kedélyeket. Rövid jelenléte is reményt sugall, ami lehetőséget ad az újrakezdésre, a megbocsátásra. Az ének mellett, ha már progresszív hatásokról is beszéltünk, megkerülhetetlen maga a zene, ami éppolyan kettősséget hordoz magában. Amit elsőre megjegyeznék, hogy a The Carved Karma nagyon szépen és jól szól. Minden hangja tiszta, amire szükség is van a hangszerek megfelelő működéséhez, kiteljesedéséhez. Erről azonnal megbizonyosodhatunk, hiszen az album egy rövid melodikus intróval, egy „gitárszólóval” kezdődik In The Absence Of Us címmel. Általában nem rajongok az úgynevezett intrókért, melyek az esetek többségében felesleges hatásvadászatnak bizonyulnak és gyakran az albumok egységes képéhez sem tesznek hozzá, de jelen esetben erről szerencsére nincs szó, mivel a két és fél perces játék tökéletesen adja meg az alaphangot a dobokkal berobbanó The Ripped Soulnak.
Ez a dal olyan, mintha a csúcsformában lévő Saturnus találkozna az Opeth mélabújával és játékosságával, de a klasszikus értelemben vett progresszív rock is tiszteletét teszi. Minden hangja egyértelmű és gördülékeny ennek ellenére, könnyen emészthető és gyorsan megszerethető. A dalszerkezetekben a régi iskola dominál, akármelyik vonalat nézzük. A riffek, szólók mellett időnként kapunk egy kis billentyűjátékot, de mindenképp érdemes megemlítenem Armin Afzali basszusjátékát, ami úgy fűzi fel az egész lemezt egyetlen zsinórra, ahogy a gyöngyöket szokás. A lassú, de málházással nem vádolható dal után jóval több progressziót hordoz magán a lendületesebb Sick Romance, amit ugyanolyan jó hallgatni. Már ezek után tudtam, hogy szerencsésnek mondhatom magamat ezzel a frissnek nem nevezhető kiadvánnyal, ami könnyen el is mehetett volna mellettem, ha a kiadótól nem kapok egy példányt, de igazán az A Path To Infinity és a korábban singleként megjelent A Dismal Inhabitant emelték magasra a lécet. A nyitás slágerességéhez képest itt mélyebbre mászunk a death/doom kriptájába, de ugyanakkor a szépségről és a zeneiségről sem kell lemondanunk.
A majd órás anyag felénél azonban történik valami, ami eddig nem volt jellemző: a minőség hullámzóra vált. A hatodikként érkező The Absurd Sanity tördelt ritmusai már eléggé sablonosak és nem hoz annyi változatosságot sem a dal, mint a korábbiak. Kettévágja a korongot a The Void című, egyébként hangulatos instrumentális tétel is, amely után már tényleg olyan érzésünk van, hogy a “b” oldal forog. Innen talán a My Turn és az A Wange Of Affliction lóg ki balladai érzelmességével, de korábban ezek valahogy jobban ütöttek, működtek, mint ezekben a dalokban.
Igazán kellemes meglepetés az Eternal Candle immár három éves lemeze, tényleg kár lett volna kihagyni még akkor is, ha nem a legtökéletesebb. Akadnak csúcspontok és kevésbé érdekes részek, viszont a gördülékeny dalszerzés, a ’90-es évek death/doom hangulatának visszacsempészése minden bizonnyal sok rajongónak fog örömet szerezni, akik kedvelik ezt a melankóliával átitatott világot. Tipikusan az a bűnös élvezet a The Carved Karma, ami itt-ott emlékeztet, hasonlít valamire, különösebben nem mozgat meg, de egyszerűen kellemes hallgatni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.