Van egy nagyon kellemes olvasmányélményem, ami régóta kísér, mivel olyan 15-16 éves koromhoz köthető. Abban az időben kollégistaként kezdtem meg középiskolás tanulmányaimat és ezzel járt egy úgynevezett kötelező tanulási idő, tanszoba. Mivel jó tanuló voltam, ezért a kollégiumi szobában végezhettem ezt a tevékenységet, nem kellett a közösségi helységben lennem a lógósokkal. Természetesen nem tanulással töltöttem ezt az időt, hanem egy másik kedvelt tevékenységgel, olvasással. A megyei könyvtárban vadásztam mindenféle érdekességre, miközben az ajándékba kapott kötelező olvasmányokat több moly látogatta a polcomon, mint ahányszor kézbe vettem őket. A lényeg, hogy ami kicsit is „felnőttes”, komoly irodalom volt (klasszikus vagy ponyva, mindegy volt, csak fogjon meg pár oldal olvasása után), azon gyorsan átrágtam magam. A horror természetesen előnyt jelentett, ezért különösen megörültem, amikor felleltem egy jó vaskos antológiát különféle novellákból. A mai napig legalább ötöt fejből vissza tudnék belőle mesélni (meg is tettem táboroztatás közben az esti tábortűznél). Egy ilyen történet jut eszembe akárhányszor rápillantok az Athénban működő, most bemutatkozó Föhn zenekar Condescending albumának borítójára. A sztori röviden egy erőszakos halálesetről szól, mely annyira súlyos, hogy az áldozat lelke nem tud megszabadulni a földi világtól és megszállja a kihűlt testére terített fehér leplet. Belekapaszkodik egy szellőbe, majd ténylegesen önálló életre kel, hogy bosszút álljon a gyilkosokon. Meg is jegyeztem az író nevét, akivel később jó barátságot kötöttem: Clive Barker.
Nem hinném, hogy a csapatnak sok köze lenne a horror mesteréhez, viszont hangulatban egy tőről fakad az irodalom és a zene, főleg, hogy a Föhn a funeral doom zenekarok sorát hivatott erősíteni, így a misztikum és az elkerülhetetlen végzet alappillére a munkásságuknak. Idén kevés igazán hatásos anyagot hallottam még ebben a műfajban, úgyhogy kezdetben szkeptikusan olvastam a banda bemutatkozó levelében az olyan kijelentéseket, hogy a Mournful Congregation, az Esoteric és a Bohren & Der Club Of Gore voltak rájuk komoly hatással. Ez utóbbi ugyebár az úgynevezett dark jazz, ambient jazz egyik megteremtője és véleményem szerint a mai napig a legértékelhetőbb képviselője is. Ezek alapján már intenzívebb köhögést vártam a lemeztől, nem pedig a szokásos szintivel úszok együtt és hörgök kombinációt. Szerencsére Nikos Vlachakis énekes, Georgios Miliaras basszer és Georgios Schoinianakis gitáros/dobos nem beszéltek annyira a levegőbe, ahogy az nagyon sokszor megesik az ilyen mellékelt szövegek során (ha a promós leveleket nézném, majd minden nap kapnék egy „kuriózumot”, ami megrengeti a metal világot…). Földrengésről, kortalan csodáról ezúttal sincs szó, azonban a Föhn több, mint korrekt az okosan és mértékletesen felhasznált avant-garde és jazz elemeknek köszönhetően. Hasonló meghatározásnál gyakran kaptam már zajtengert, inkább noise és drone agymenést, mint valóban kimunkált, átgondolt dalokat, azonban a Condescending négy, monumentális tétele nem fullaszt bele az erőltetett jazz futamokba vagy a disszonanciába, bár a kiadványt nyitó Bereft néhány percig mindent megtesz ezért a sikító szaxofonokkal.
Utána viszont kisimul a Föhn, teret engedve a túlvilági némaságnak. Igen, a funeral doomban fontos dolog a csend, a hosszúra nyúló hangok közötti üresség, az pedig, hogy egy adott banda ezt hogyan tudja kezelni, szintén létfontosságú a minőség tekintetében, mivel a rosszul eltalált hallgatás könnyen válhat inkább unalmassá, mintsem hangulatteremtő eszközzé. Az árkokat nekünk kell áthidalnunk, de ehhez kell a motiváció: egy befejezetlen dallam, egy lüktető riff, amit az agyunk azonnal ki akar egészíteni. Ez a hozzáállás még a nyitó tételnél is jobban tetten érhető a folytatásban érkező az A Day After esetében, aminek gyönyörű futamai, kórusai, csilingelő hangjai, háttérben megbúvó érdekes mozzanatai gyorsan többször hallgatóssá tették a szerzeményt. Remek ötletekkel felvértezett, mégis esszenciális funeral doom tétel a maga nemében, amitől nem sokban marad le a The Weight Of Nothing sem, ahol kézzel foghatóbb melódiákkal is találkozhatunk. Az album legösszetettebb, legkomplexebb darabja a záró, 17 és fél perces Persona, ami ugyanígy kivívta a tiszteletemet, főleg a több jazz elem beépítésével. Hosszú, szépen felépített, csodálatosan lüktető vágyódást hallhatunk egy olyan helyre, ahol már minden könnyű és egyértelmű.
Meglepett a görögök bemutatkozó anyaga, mivel eddig teljes mértékben kimaradtak az életemből. Sem demóval, sem single kiadvánnyal nem találkoztam, így valóban a semmiből tudott egy minőségi dalcsokrot a hallójárataimba pumpálni a trió. A folytatásról (reméljük lesz), már nem fogok lemaradni… Itt-ott csiszolható még ez az irány az arányok finomításával, néhány fogósabb megoldással, de bemutatkozás ellenére sem fog a lemez csalódást okozni senkinek, aki kedveli ezt a műfajt.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
