Fool's Game
Reality Divine
Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
Az egylemezes bandák zenéjét bemutató sorozatunkban a Fool’s Game Reliaty Divine albumát választottam. A 2009. szeptemberében a Cruz del Sur Music által kiadott album a zenekar első és mindmáig egyetlen LP-je. A virginiai Manassasból származó amerikai csapat felállása: Lars Larsen (Manticora) – ének, John Macaluso – dobok, Matt Johnsen – ritmus- és szólógitár, Matt Crooks – gitár és basszus, Nick Van Dyk – billentyűk.
A zöldes-barnás borítója alapján nem határolhattam be a zenét: hindi feliratú logo díszíti a pompás képet, ahogy a lassan hullámzó víz mögött egy nagy, kupolás klasszicista épület tornyosul, réz kupolával (lehet emlékhely, ravatal, vagy valami központi épület – tán az isteni kapu bejárata…). Talán a logóban a szarvas, a kecskefejű fejű ördög kicsit idegen – és a lemez végén ezt nyugtázhatom is. Az első hangokkal azonban már kialakult a sejtésem, hogy mit fogok hallani. Alapvetően a ’90-es évek power HM-re épülő progresszív metal hangjai dörrentek meg, dallamos, erős zakatoló riffekkel, hullámzó, kiteljesedő szólókkal és szaggatott golyószóró-ropogással tarkított kiállásokkal.
Az általam egyébként nem kedvelt, kifejezetten rövid dobos-sorolások szerencsémre megfelelőn a háttérben maradtak, nem verik szét a dalokat. Helyette inkább folyamatosan hallom a játékosan táncoló gitárdallamokat. Alkalmanként a fanfár hangzású billentyűk törnek a felszínre, de azok jellemzően és egyelőre a háttérben maradnak. A dalok szerkezete mintha tudatosan építkezne a Jag Panzer, Psychotic Walz, Vicious Rumors, Fates Warning, Kamelot és a Dream Theater zenei elemeiből. (Itt érdemes megjegyezni, hogy a billentyűs a Fates Warning koncertelőadójaként játszott a kultikus csapatban. A két húros előadó-dalszerző a Pharaoh nevű bandájában játszott együtt korábban.) A refrének vastag férfias, néhol heroikus megéneklése mindig visszatérő motívum a power metalhoz, míg a hangszerek folyamatos intenzív játéka inkább a progresszív metal stílusjegyeit hordozza. Ennek megfelelően nem találtam olyan dalt, amit az album hallgatása után dúdolnék magamban, kifejezetten az elmerülést igényli.
Az első nóta, a Mass Psychosis nagyon ígéretesen indul. Olyan ütemes, lovaglós riffekkel, amiket ugyan más is játszott már, de mégis nagyon megfogja a hallgatót. A dal penge erős indítását kemény karcos énekhang kíséri. A zene elsőre nem igazán követhető és nem is elsőre fog meg, ám olyan apróságok, mint a refréneket felvezető bridge alatti prüntyögő gitárhang megint újabb ajtót nyitnak benne. Aztán feltűnik egy morcos, hörgős énekhang, visszatér a zakatolós, pattogós riff, mint a dal elején. Mindez az egész lemezre jellemző kiemelt hangzású párhuzamos fel-le gitárjátékot készíti elő. A hangszerek rendre váltogatják a torzítást egy kifejezetten hosszú, lágy szóló előtt. Mire számíthatok még? A heroikus intonációval, több férfi hangján énekelt refrén végül csak megragadja a hallgatót. Így fordulunk a második tételre, a When the Beginning Meets the End-re. Itt az utóbbi két évtizedben több stílusban megjelent modern hangzású pattogós „szétpüfölős” dob elég feltűnő, miközben a gitárok kifejezetten a Vicious Rumors-ot idézik számomra. Néha úgy tűnik, hogy a Fool’s Game tagjai igyekeznek minden képességüket megmutatni már egy dalban. Itt pl. közel a dal felénél kerekítenek ismét egy újabb lendületes szólót. A Sowing Dead Seeds-ben feltűnő újabb elem a durva horzsolós kezdés, majd a dal érdekes lassítása, dallamos melódia felcsendülése lírikus énekkel kísérve. Ez a dal ebben a tempóban váltakozik.
A negyedik dal, a As the Field of Dreams Was Abandoned-ban az énekdallam alatt feltűnő női vokál hoz újdonságot. A dalközepi klasszikus heavy metal játék és kiváló szóló, a hol jobbra, hol balra feltűnő hangszerek, az ezalatt duplázó tempóban gyorsuló zene… Amúgy, ez lett az egyik kedvenc dalom a lemezről, mivel az első, ami jól megfogható. A másik, szívesen hallgatott tétel a The Conqueror Worm most következik! Billentyű és gitárok indulnak támadásba együttesen, a zene maga egy ropogtatás, aztán olyan hangulatú szóló következik, mint amilyen a Chtulu hívásában, vagy az Orion-ban hallható. A dalt ugyan meglehetősen sok elemre szerkesztették, vagy tördelték, de belesimulna egy Jag Panzer, vagy Titan Force albumokba is. Főképp a szintetizátorral alaposan alátámasztott, férfikórussal szinte lovaglás közben harsogott refrén okán. Lágy, lassan kiteljesedő zongorajátékkal kezd a Prelude to the Fair: vastag és mély riffelés csap le ránk, aztán – a rövid instrumentális tétel után – máris következhet a She Moved Through the Fair. Mondhatom, az album építkezik: noha minden megoldást hallottunk már, itt újabb dallamok jelennek meg és a végére kiteljesedik a női ének is. A The Wild Swans at Coole-ban inkább dominál az a bizonyos teljes szinti hangzás, hirtelen hangzású gyors, meg-megszakított riffelés. Persze, nyughatatlanok a gitárok, és ez nem lankad a lemez utolsó dalában, az On Endless Planes of Ignorance című dalban sem. Így az album végére bizton állíthatom: a hangszerek megszólalása, azok keverése, a fülesben jobb és baloldalon, vagy éppen a háttérben való megjelenítése nem hagy kívánni valót maga után. Számomra egy kissé túlkomplikált, sokat akar egyszerre elmondani, ezért közel a negyedik hallgatásra tudok csak a kiemelt dallamokkal együtt úszni. Azt hiszem a Blind Guardian középföldi meséi és a Shadow Gallery történetei a sokrétegű, mégis közérthető komplexitással számomra jól keretbe foglalták a dallamos heavy/power/prog.metal zenét, és ahhoz egy ilyen jól megkomponált lemez is nehezen ér már fel. De az tagadhatatlan, hogy a zene egésze nagyon kidolgozott és igényes. Jó szórakozást kívánok hozzá a stílus(ok) kedvelőinek!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
