Az ezredforduló környékén még minden olyan egyszerű volt: néhányan rapperek, néhányan „rockerek”, mások diszkósok voltak és ezzel nagyjából le volt fedve a teljes generáció. Kivételről ritkán beszélhettünk: kevés mindenevő és egyéb kategóriát képviselő akadt. Természetesen megvoltak a kötelező stílusjegyek: ha rapper vagy, a seggednek nyilvánossá kellett válnia a sok-sok számmal nagyobb nadrágodból, ha rock rajongó, akkor mindenki megkérdezte, hogy miért nem vagy feketében, zenekaros pólóban? Én egyiket sem kultiváltam túlzottan, hiszen egy csapat varjú, vagy bőgatyás éppolyan kommersz és hétköznapi, mint az a közeg, amiből egyéniségükkel kívánnak kitűnni. Helyette átlagos ruhában szálltam fel a buszra, mentem ki az utcára, miközben hűséges társam, a szeretett kazettás walkman sorra ontotta a fülembe az akkoriban elérhető (és sokszor lemásolható) zenei fertőt. Ha megkérdeztek, milyen zenét hallgatok, jellemzően az volt a válasz, hogy a The Beatles-től a Cannibal Corpse-ig mindent. Ugyan azóta sok idő eltelt, de a válaszom lényege azóta is változatlan maradt: bármit, ami megfog, megérint és tudom, hogy egyéniséggel bír távol a sikerorientált pénzgépezetek, esetleg az úgynevezett média világától. Ugyan a rap sosem volt például kifejezetten kedvenc, de nagyon szerettem a haveroktól kapott válogatásokat, földalatti felvételeket, melyek mára szinte beszerezhetetlenek ebben a műfajban is. Ekkor még nem voltak a pénzükkel, csajukkal és aranyláncaikkal feszítő figurák, akiket szövegeik alapján az utca tanított, csupán dühös fiatalok, akit faképnél hagyott az apja vagy az anyja, akik a paneldzsungelek félhomályos szobáiban kevergették első számítógépükön random zenei alapjaikat.
Mindez köddé vált, akárcsak az eredeti punk, vagy a kreatív és zsigeri hard rock. De ez természetes, hiszen ahogy éltető és teremtő csillagunk, a Nap is felzabálja önmagát, így a különféle műfajok is elemésztik saját vonásaikat. Ilyenkor jönnek jól az „időkapszulák”, a csipetnyi szigetek, amelyek megőrizték egy adott kor lenyomatát, ahogy az ősi folyómedrek, ingoványok az egykoron élt állatok lábnyomait. Valahogy így kell elképzelni írásom inspirálóját is, ami Forest Of Misanthropy néven borzolja azok idegeit, akik túlélték a hosszadalmas bevezetőt és nem menekültek el a stílusmeghatározásnál a rap kifejezést olvasva. Igen, ez egy ilyen projekt: a 90-es évek sötét underground bugyrába ránt vissza olyan eszköztárral, amiben egyaránt szerepel a noise, dark ambient, drone, dungeon synth, black metal és dungeon rap irányzat, természetesen olyan raw hangzással, mely azért teret tud biztosítani mindegyiknek. Ha esetleg nem hallottad még a dungeon rap kifejezést, az sem a te hibád, kedves Olvasó. Pedig egy létező, az utóbbi években igazán szárnyakra kapó műfajról van szó, ami a 90-es évek második felének memphisi hip-hop undergroundjának hangmintáit hivatott megreformálni az eredetinél még brutálisabb formában. Közel tucatnyi előadó választotta már ezt a formát önkifejezése érdekében. Itt egy kis böngészésindító…
Nem egyszerű feladat egy ilyen házasítás és nem sétagalopp a végeredmény sem, ami egy brutális hangulatbomba. Nevének és címének megfelelően a lemez hatalmas láncokkal pakol tele, melyek végén egy méretes anyahajót is találhatunk, majd megmutatja az irányt, hogy merre induljunk vele. Számomra ez pont ezért egy igazi „sétazene”, amikor semmilyen úticéllal nem rendelkezve, pusztán a rendszer újra kalibrálása miatt levegőre visszük elkényelmesedett testünket. Ugyan a dalok többségét a természet árnyoldala inspirálta, bőven megteszi egy urbánus utazáshoz is, a lényeg, hogy tényleg nullára redukálja az agyunkat. A valamivel több, mint 50 perces anyag nem is sietteti el a dolgokat, folyamatosan ránt be és járja át egész lényünk a pokoltól a pokol pincéjében rejlő titkos szobákig.
Az első lépések megtétele során a Screams Of Wretched Creatures (Intro) kísér minket alig egy percben, sikító, szarrá torzított gitárnyúzással, ami pillanatok alatt átvált a hipnotikus dungeon rap alapokba. Távolról érkező, egyszerű szinti, recsegős-ropogós basszussal és dobbal, mintha a harmadik szomszédban üvöltene zárt ajtók mögött a kínkeserves gettómuzsika. Haldokló, kiüresedett világkép társul mellé, melyben még a nyúlfarknyi, szinte érthetetlen szövegelés is csak színező alkotóelem.
Nem hallgathatatlanul amatőr, vagy bántóan zajos a hangkép, mégis úgy érezzük, hogy egy igazi másolt kazettával van dolgunk. A pusztán ambient Possession erre rá is tesz egy lapáttal akadozásaival, tipikus „szalaghibáival”, amiket már nem mindenki fog felismerni. Ehhez képest művészi tisztaságú a szintén rövid Adygean Forest (Interlude I), melyben egy erdei patak csordogálását hallhatjuk valami mással karöltve. Nem jöttem rá, hogy ez egy eltévedt bárány sírása lehet, vagy valami torz, beteg entitás jajgatása, mindenesetre eléggé idegborzoló. A The Sacred Birchwood tér vissza igazán az old school rapzene világába házilagos alapjaival, de a folyamatosan követő akusztikus gitárhangok végig ott lebegtetik a nyomorúságos sötétséget minden másodperce felett. Minimál megoldásokkal teremt irgalmatlan atmoszférát a Kingdom Of Winter és a Burning Cross, de hozzájuk csaphatjuk a jóval hosszabb Tombstonest is. A második „közjátékként” érkező Silent Night In A Scythian Steppe ismét a horrorisztikus hangokat helyezi előtérbe, amit a nyers, drone ihletésű Howling Winds Of Pontos zajkeltése visz tovább. Éles váltással érkezik meg az anyagba a Ritual Of Summoning, ahol már komoly szerepet kap a torzított gitár. Brutális monotónia, skizofrén rigmusok és némi megcsavarodott, megragasztott szalag effekt kényezteti az arra érdemeseket. Disszonáns hangokból nincs hiány a Disobidence esetében sem, viszont itt még egy adag okkultizmus is a nyakunkba szakad. A The Catacombs noise kísérletezése után a Satan’s Path (Interlude III) kezdi meg az album harmadik szakaszát néhány percnyi valódi metallal, hogy felkészítsen a nyers és romboló záró trilógiára.
Ha nem kapaszkodsz foggal körömmel a feketébe, a fehérbe, akkor ismerd meg ezt a lemezt és vele együtt egy valódi underground műfajt, ami ezekben az években fekteti le az alapjait… Ennek ékes példája az Unforgiving, melynek felépítésében lenne mit variálni, átgondolni, de házi barkács bája mindent könnyedén elfeledtet…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
