Immár három éve, hogy Hekatomb című nagylemezéért magasztaltam, ritka kiadásai miatt elmarasztaltam a Funeral Mist nevű projektet, melyet 1994 óta egyetlen emberke működtet Arioch néven. Persze nem titok, hogy ez az álnév Daniel Hans Johant rejti, aki már jó ideje a Mardukban fényesíti sűrűn szegecselt ruhatárát és emelgeti magasba a black metal ötágú csillagát. Azt is töredelmesen bevallom, hogy komolyabb múltja és ezredforduló utáni két megjelent lemeze mellett számomra korábban ismeretlen volt ez a projekt, de a már említett Hekatomb gondoskodott róla, hogy ne felejtsem el a nevét, a Deiform pedig arról, hogy az idei év legjobbjai közé emeljem.
Különösebb változás nem történt a Funeral Mist háza táján, megmaradt annak, ami: a múltból táplálkozó, de mondernnek ható és kegyetlen jól megszólaló black metalnak, amelyből csurog az okkult, sötét hangulat a nagyszerűen megkomponált dalok mellett. Ez utóbbi kifejezetten nagy jelentőséggel bír a Deiform esetében, mivel jóval hosszabb szerzeményeket kapunk egy komplexebb lemez kíséretében. Akadnak zenekarok, ahol ilyenkor túltolásról, esetleg az előző korong erőltetett megfejeléséről beszélhetünk, most azonban nem ez a helyzet. A Deiform ugyanis nem egy következő jó lemez, hanem egy újabb lépcsőfok, ami minden területen mutat fejlődést, ha egyáltalán innen lehet tovább lépni. Barátságunk már az első pillanattól nyilvánvalóvá vált: pózerriasztó 9 és fél perces tétellel kezd a lemez, templomi kórussal, sötét doommal, amibe a dal harmadánál kúszik be Arioch jellegzetesen rideg károgása. Alaposan el leszünk altatva ahhoz, hogy a lehető legdurvább módon robbanjon a képünkbe az egész tölténytár és elkezdje működését a megállíthatatlan gyilokgépezet. Ennyire sűrű és agresszív talán még egyszer sem volt a projekt, a Twilight Of The Flesh pedig az egyik legjobb kezdés, amit ebben az évben hallottam. Természetesen az időkeret azt is megengedi, hogy visszalassuljunk a dal kezdetéig, immár feltörve, mint egy kibelezett dió és készen állva a hátra lévő bő háromnegyed órára!
Ezt kegyetlenül ki is használja az Apokalyptikon című jóval rövidebb dal, amiről a görög vonal, leginkább a régebbi Rotting Christ, Varathron lemezek jutottak eszembe. Ez a legrövidebb, de legintenzívebb tétel egy olyan énekkel, ami úgy hangzik, mintha egy hatalmas emelvényen hirdetné ki valaki a világ feletti végső ítéletet. Miután megszületett az emberiséget elmarasztaló, megmásíthatatlan határozat azt várnánk, hogy mindenki veszettül csomagolni kezd, mások pedig karba tett kézzel várják az elkerülhetetlent, de itt nyugodtságnak nincs helye. A kalapácsütéssel elszabadul a pokol, démonok özönlik el az utcákat, tereket. Az In Here ismét hosszú lélegzetvétele nem ismer kegyelmet és reményt, ahogy a rémképek aláfestéséhez is kiváló Children Of The Urn beteges gyermekhangjaival és a még agresszívebb Hooks Of Hunger sem.
Biztos vagyok benne, hogy a zseniális aprítások után sokan fenn fognak akadni a címadó tételen, ami finoman szólva is lassan, néhol középtempóban csordogál. Lesz, akit megakaszt ez a dal, de számomra pont ez tette fel a koronát a lemezre. Nem túl bonyolult, viszont rengeteget szolgáltat abból, ami eddig kevésbé volt jellemző: misztikumból és hangulatból. Dallamos, ugyanakkor folyamatosan ismételgetett gitárdallamai igazán furcsán morbidnak hatnak és bőven van idejük ezt kifejteni. A kiadványt az Into Ashes zárja, mely távoli hangokkal kezd el építkezni, hogy végül azzá a szélviharrá nemesedjen, amit elvárhatunk egy olyan dühös zenekar dühös énekesétől, mint a Marduk. Monumentális befejezés, ami méltó az egész anyaghoz.
Nem lehet egy rossz szavam se a Funeral Mist-re, ami egész gyorsan érkezett ahoz képest, hogy Arioch és zenekarai nem épp a gyakori kiadásokról híresek. Azt viszont biztosan elmondhatjuk, hogy a tempó nem vált a minőség rovására.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.