Kerek hét év telt el azóta, hogy a továbbra is barátságtalan (legalábbis számomra) nevű hamburgi Fvneral Fvkk Carnal Confessions című lemezével egészen szép hullámokat vert az epikus doom metal állóvizébe. Eget-földet nem fordítottak ki a helyéről, mert az első lemezes útkeresés még ott bujkált a dalaik mögött, de egyértelműen a magas minőség mellett tették le a voksukat, amit annak idején egészen magas pontszámmal jutalmaztam. Valahogy új fejeztem be a lemez hallgatását, hogy már akkor furdalt a kíváncsiság a folytatást illetően (nem csak zene szempontjából, hanem a témát illetően), bár azt nem sejtettem, hogy ennyire megváratnak. Teljes természetességgel nyúltak a klasszikus eszköztárhoz, ami kellemes dallamokat, súlyos riffeket szolgáltatott a reverendában feszítő szociopatákra éhező közönségnek. A promós anyag pörgetésének azzal a jóhiszemű gondolattal álltam neki, hogy a minőség megtartását szolgálta ez a hosszúra nyúlt alkotói folyamat és láss csodát (ha már ismét az egyház bűneiből csemegézhetünk): az Indecent Idols nem vallott szégyent.
Német mivoltuk ellenére továbbra is első sorban az északi hangulat maradt a fő iránytű, főleg az Isole és a Below féle elegáns, mély hangulatokat bemutató epikus doom, de nem hagyhatjuk ki a sorból a szintén egészen kiváló lengyel doomstereket sem, gondolok itt a Monasteriumra vagy az Evangelistre, leginkább Michał Strzelecki hasonló emelkedett stílusú vokálja miatt. Az egyházi ihletésű dallamok eredetük folytán az olaszos lüktetést sem nélkülözik, így időnként olyan zenekarok is beugrottak hallgatás közben, mint a sajnos a kutya által sem ismert Soul Of Enoch. Az összkép tekintetében a súly és a depresszív hangulat mellett ezúttal is maradt hely a fogós megoldásoknak, ráadásul az egészen maratonira sikerült debütálás után egy jóval barátibb, 42 perces anyagot hozott nekünk a zenekar.
A műfajon belüli slágeresség ellenére persze most sem beszélhetünk vidám percekről, hiszen a Fvneral Fvkk esetében a zenei megközelítés szorosan összekapcsolódik azokkal a bizonyos dalszövegekkel. Ahogy a bemutatkozó albumon, most is az egyházi intézményekhez köthető visszaélésekből, történelmi bűnökből és eltussolt ügyekből merítenek, ráadásul olyan történeteket választottak, amelyekhez képest egy átlagos horrorfilm meglehetősen ártatlan szórakozásnak tűnik. A zenekar korábbi nyilatkozataiból ugyanakkor világosan kiderül, hogy nem magával a vallásos hittel kívánnak leszámolni, hanem azzal az intézményi működéssel, amely lehetővé tette a visszaéléseket, majd gyakran a felelősök védelmét is biztosította. Ezt a különbséget azért tartom lényegesnek, mert a meglehetősen provokatív külsőségek könnyen elterelhetik a figyelmet arról, mennyire komolyan veszik a témáikat.
A Confiteor című rövid bevezető máris remek példája ennek a gondolkodásnak. A latin bűnvallomásból építkező, kánonszerű énektéma templomi kórusokat idéz és meglehetősen sajátos jelentést kap annak tudatában, milyen történetek következnek utána. A bűnbánat és a megbocsátás szavai itt éppen azoknak az intézményeknek a működésével kerülnek szembe, amelyek a dalokban rendre képtelennek bizonyulnak saját bűneik őszinte beismerésére. A Crosses To Gallows aztán már teljes egészében megmutatja a zenekar minden erényét, valódi nyitánynak sem véletlenül használták fel. A cammogós doom alapokra épülő szerzemény a mély búgások mellett egy fájdalmas fő gitárdallamot is vissza-visszahoz a hallójáratunkba, hogy a remek énekkel karöltve a bőrünk alá rághassa magát. Az ezúttal is komoly jelentőséggel bíró dalszöveg középpontjában Giovanni Battista Bugatti, a Pápai Állam hírhedt hóhéra áll, aki több mint ötszáz embert végzett ki, miközben civil életében egészen hétköznapi elfoglaltságokat űzött. Ennél groteszkebb kettősséget nehéz lenne kitalálni, de a Fvneral Fvkk esetében éppen az a legnyugtalanítóbb, hogy nincs szükség különösebb fantáziára, ezúttal is a valóság szolgált legfőbb ihletforrásként.
Ahogy írtam korábban, a bemutatkozás remek hangulata mellett még akadtak bizonytalanságok a produkcióban, de a friss tételek esetében ennek már nyomát sem találni. Finomabb, okosabb a hangszerelés, Cantor Cinaedicus minőségi éneke pedig jóval könnyebben megtalálja a kapcsolatot a zenével, legyen szó többszólamú kórusok bevetéséről, vagy önálló búslakodásról, ahogy önmagát véresre ostorozva botorkál hosszú órákon át a kolostor kihalt kerengőjében. Ez különösen jó hír számomra, hiszen annak idején pontosan ebben ezekben a dolgokban láttam a csapat fejlődési lehetőségeit. Nehéz témákat talán sokan tudnak írni, de az már egészen más kérdés, hogy a lassú tempókon belül mennyi valódi dallamot, érzelmet és változatosságot sikerül elhelyezni egy egészen kényes egyensúlyban, arányban. Az A Hidden Threnody és a The Beasts Of Speyer ebből a szempontból különösen érdekes párost alkot. Előbbi hangszeres alapjának túlnyomó részét Frater Flagellum dobos írta, ami azért egész jó bizonyíték arra, hogy a zenekarban mindenki egy közös ügyért, közös akarattal dolgozik. A dal az ausztráliai Ballarat egyházi intézményeiben történt visszaéléseket dolgozza fel (legalább 140 kártérítési ügy, valamint bizonyítottan ezekhez a zaklatásokhoz köthető tucatnyi öngyilkosság). A dal elején hallható interjúrészlet Robert Carlson amerikai egyházi vezető egyik nyilatkozatából származik, aki ugyan nem közvetlenül ehhez az esethez kapcsolódóan beszélt, de arról lett ismert, hogy több eltusolási kísérletet kötöttek a nevéhez. Néhány felháborodást keltő ügy ellenére természetesen tisztes karriert futott be az egyház kötelékében.
A The Beasts Of Speyer más oldalról boncolgatja tovább a témát. A speyeri egyházmegyében feltárt visszaélésekről egy apáca szemén keresztül mesél, így a közvetlen elkövetők mellett azok felelősségét is előtérbe helyezi, akik hallgatásukkal, engedelmességükkel vagy közreműködésükkel segítették a rendszerszintű bűnök hosszú ideig tartó fennmaradását. A dalt eredetileg rövidebb balladának szánták saját bevallásuk szerint, végül azonban egy jóval súlyosabb középső résszel egészítették ki, ami jó ötletnek bizonyult: talán ez lett a legerősebb tétel az egész korongon.
Szerencsére azért azt is elmondhatom, hogy nehéz lenne különösebben dalt kiemelni, hiszen a valamivel mozgalmasabb, 8 perces Bishop Of The Iron Guard sem vall szégyent, ha ünnepélyes lélekgyötrésről van szó. Ugyan itt-ott kicsit felpörög, de egy percre sem veszíti el epikus mivoltát. További különlegessége a darabnak, hogy ez készült el elsőnek az új korongról, sőt, koncerteken már jóval korábban is hallhatta már a nagyérdemű. Dalszöveg tekintetében itt is sok érdekességgel találkozhatunk, mivel a román Valerian Trifa történetét dolgozza fel, aki az úgynevezett Vasgárda alakulatában mosta össze az antiszemitizmust, fasizmust az ortodox értékekkel. A két világháború közötti időszakban volt a legaktívabb, beszédeivel bűncselekményekre buzdított, majd a mozgalom bukása után önkéntes száműzetésbe vonult. Mondanom sem kell, hogy Amerikában lelki pásztorként kezdett új életet…
A Leichensynode története már-már fekete komédiába illene, ha nem lenne történelmi alapja. Formózusz pápa holttestét hónapokkal a halála után kiásták, pápai ruhába öltöztették, majd szabályos egyházi eljárás keretében bíróság elé állították és minden jelvényétől megfosztották, hivatalát semmisnek nyilvánították. Mindezt komoly vallási ellentétekből fakadónak gondolhatnánk, de csupán a 9. század feje tetejére állt politikai káoszának egy mellékvágányáról van szó, amely az intézményesített vallási rendszer befolyásolhatóságát, hosszú időn át tartó ostobaságát hivatott szemléltetni. A Fvneral Fvkk egészen lendületes, bólogatós hátteret prezentált a kellemetlen sztorinak, bár a dalt igazán a záró kórus tudta izgalmasabbá tenni, a többséghez képest „átlagosabbnak” éreztem.
A kiadványt záró Even In Death (We Possess You) pedig talán az egész anyag legmegrázóbb történetét dolgozza fel. Az amerikai Brian Gergely gyermekkori bántalmazásáról és annak egész életére kiható következményeiről szól, egészen a 2016-os öngyilkosságáig. Az eset különösen tragikus részlete, hogy a férfi búcsúztatását ugyanabban a templomban tartották, ahol gyermekkorában bántalmazták (testvére szerint az áldozat magának az egyháznak már megbocsájtott és ennek a gesztusnak örült volna). Brian nyilvánosság elé lépésével egy egész hálózatot segített felderíteni és azokat is kérdőre vonta, akik újfent minden információt visszatartottak. A szintén 7 perc feletti dalt egy egészen hatásos gitárszóló és fojtogató szépségű dallamok kísérik utolsó útjára.
A Fvneral Fvkk tehát ismét megcsinálta: megrázó, kellemetlen, valós témákat boncolgatnak az epikus doom mély melankóliájába ültetve, mindezt pedig úgy, hogy a dalok nem a kutatómunka és a szövegvilág miatt lesznek igazán jók, hanem mert valóban jól lettek megírva. Már a bemutatkozásnál sem tudtam teljesen magamba zárni azt a bizarr kettősséget, amit hallgatáskor kiváltott belőlem: undor a témával kapcsolatban, kellemes érzés a szívemnek kedves, szomorúan szép zene hallatán. Kisgyerekes apukaként még egyszerűbben meg tudom fogalmazni: f*sz levágást és hasonló jókat minden rohadéknak, aki egy gyermek bizalmának kihasználásával, félrevezetésével bűnt követ el, de még azoknak is, akik asszisztálnak ilyesmihez. Talán ezért is írtam most valamivel többet a történetekről, mint magáról a zenéről, hátha ti is megtapasztaljátok ezt a furcsa, ugyanakkor kétség kívül egyedi hangulatot, amit az egyértelműen meghallgatásra ajánlott Indecent Idols képes kiváltani az emberből.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
