A világjárvány alaposan feldúlta a zenei életet, legyen szó akár a mainstream vonalról, vagy az undergroundról. Rengeteg zenész nem tudott mit kezdeni a hirtelen jött szabadidővel, akik a turnékból és bulikból várták a bevételeket, át kellett, hogy gondolják addigi teljes tevékenységüket. Míg néhányan teljesen lefagytak, mások szinte szárnyakat növesztettek a hirtelen megnőtt időmennyiségtől. Az igencsak friss irányvonalat és felfogást hirdető, 2016-ban indult portugál Gaerea valahol a kettő között foglalt helyet, mivel a járvány megtörte hatalmas lendületüket (két lemezzel és egy EP-vel ismertté, elismertté váltak), ugyanakkor megadta a lehetőséget a továbbfejlődésre is. A csapat fő dalszerzője egy interjúban kifejtette: mindannyiuknak hiányzott a két lemez utáni buli áradat, viszont a Mirage kapcsán tudtak a legtöbbet dolgozni a dalaikon. Furcsa módon ez nem hosszú írási folyamatot, csupán finomhangolást jelentett, hiszen magukat a szerzeményeket vagy két hét alatt hozták össze (ez a stúdiómunkára vonatkozik). Az ösztön szülte témák és dalszövegek kis változtatásokkal, gondos gyomlálással álltak össze azzá, ami végül a friss korong lett.
A témakör természetesen az, ami hirtelenjében az egész világot elkezdte érdekelni: az elszigeteltség, elveszettség. A Mirage egy olyan világot mutat be, ami emberi, mindenki számára ismerős és minden egyes zugja történettel, emlékekkel rendelkezik, de csak egyetlen ember bolyong benne elveszetten, ez pedig maga a hallgató. Az úgynevezett egzisztenciális rettegés, a saját, kiüresedett világunkban rekedés egy újszerű félelem az emberben, amit bizony érdemes meglovagolnia művészetnek, a Gaerea pedig kegyetlenül le is csap ezekre az érzésekre modern black metaljával, ami azért éjfekete csápokkal kapaszkodik a hagyományokhoz is. A kettősség a régmúlt és jelen kapcsolatában nemcsak a zenei megoldásokban keresendő, mivel a kiadvány hangulatában nagyon igyekszik támaszkodni egyfajta nosztalgia érzésre, arra az emberi vágyra, amikor még minden rendben volt, de már tudtuk, hogy jön a baj.
Erre az emlékképre épít a lemezt nyitó, 8 perces Memoir is, ami rendhagyó módon kezdi meg ezt a sötét lepelbe burkolt korongot. Ez nem más, mint egy könnyed, neo-progos lüktetés tiszta énekhanggal, melynek feladat a az egyértelmű atmoszférateremtés. A könnyed, minden bajon átesett férfi hangja, a lassan kibontakozó zene bőr alá kúszik pillanatok alatt, így szinte sokként ér minket a dalban hallható hirtelen váltás az extrémebb irányra. Hullámzó gitárharmóniák és kegyetlen dob veszi kezdetét, hogy a modern metal eszközeinek teret adva szép lassan változatossá és egyénivé válhasson a hirtelennek ható ötletek mellett. Mivel alapvetően a kísérletektől nem visszahúzódó, mégis tradicionális black metalról van szó, így nem kell hiányt szenvednünk a sötét éjszakai sétára invitáló hosszadalmasabb, monotonabb instrumentális részektől sem, melyekben a Memoir is jól teljesít. Ha aklimatizálódott a szervezetünk a tömény kátrányhoz, akkor nagyon jól fog esni a szinte végig hatalmas tempót diktáló Salve, ami rögtön az egyik kedvencemmé is vált. Nem marad el mögötte a lassan, okosan építkező Deluge sem, ahol ismét a modernebb köntöst öltik magukra az amúgyis tetszetős gúnyát viselő úriemberek. A kimértebb tempó ellenére hatalmas energiákat szabadít fel az ének az erős témáknak és az igencsak agresszív és erőteljes vokál miatt. Nincs hangulat híján a lemez leghosszabb dala, az Arson sem, sőt, átjárja egy korábban talán csak a felvezetőben tapasztalt bánat és reménytelenség. Mindehhez monumentális elképzelések társulnak, melyek itt-ott nem állnának rosszul egy tiszta melodeath bandának sem.
Az érzelmek birodalmát a kiadvány második felében az egyre élesebben, ingerültebben sikító tremólók válták fel, melyek már nem igazán kínálnak visszatérési lehetőséget a normál élethez, ha egyáltalán létezett olyan. Az olyan dalok, mint az Ebb, a Mirage és a Mantle folyamatosa ebben a bizonytalanságban tartanak minket, az időnként visszatérő dallamok pedig ténylegesen képesek felkelteni bennünk a megnyugvás iránti vágyat. Ezek után kerül be záró tételnek a Laude, ami újfent előveszi a pátoszt és monumentalitást. Ezzel biztosítja is újabb csúcspont mivoltát a kiadványnak.
Aki digitális példánnyal rendelkezik majd, az kap egy bónusz dalt Dorment címmel, ami érdekességnek jó, dalnak szerethető, de valamennyit elvesz az eredeti záródal hatásfokából. Ez olyan, mint amikor egy ezer éve várt előadó a kedvenc daloddal zájra a koncertet, de a visszahívás után már unottabb arccal játszik egy középszerűbb, de szerethető tételt. Ráadásul a 7 perc feletti szerzemény szépen órás játékidő fölé juttatja a zenekart, ami jelen esetben csak esős idő révén nem zavart… Ettől függetlenül a Mirage közel hibátlan anyag, amit mindenképp érdemes idén megismerni a műfaj rajongóinak.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Nekem első hallgatásra a Mgła zenéje jutott eszembe, holott tudom hogy, nem szabad általánosítani, hasonlítgatni, de így a vélemény kialakítását könnyebb szavakban megformálni. – Függetlenül attól, hogy ez a sztereotipizálás most pozitív vagy negatív tényező. – Tetszik a hangzás, s a megvalósítás. (A külsőség nem tényező.:)) Ha már így esett, az előző albumokat is bepótolom. Megfogott. Köszi az ajánlót.
Azt nyilatkozták a világjárvány alaposan betett nekik is. A zsákos maszkok láttán ezt nem is gondoltam volna 🙂 Igen a maszk (nem) kicsit divat, és egy bevált műfaji klisé.
Köszi a cikket! Nagyon jó lemez. Izából a Limbo finomhangolásának érzem én is. Erősebben szólal meg, talán komplexebben is valamivel. Ami nem tetszik bennük az a zsák a fejükön :-D. Mostanság ez divat, és egy kicsit erőltetettnek érzem, hogy akkor most ők is! De lehet, hogy csak én gondolom így.