A debreceni Ghost Toast nemrég jelentette meg Shade Without Color című új lemezét, mellyel bizonyos szempontból a Metallica és a Guns N’ Roses nyomdokába lépett. Na, nem az ismertség és az eladott lemezmilliók tekintetében, hanem úgy, hogy ők is most adták ki duplalemezük második részét. Mint ahogy a két világhírű banda tette anno a Load/ReLoad, illetve a Use Your Illusion 1-2. esetében. Igaz, Rózsavölgyi Bencééknél több idő telt el a két korong között, mint a fentebb említett gigamegasztár bandáknál, lévén az első résznek tekinthető Shape Without Form kettő esztendeje látott napvilágot. Ami leginkább összefogja a lemezeket, az a tematika. Jelesül az üresség témaköre, pontosabban az ahhoz vezető tényezők. Ahogy a 2020-as opusz, így a friss korong is T. S. Eliot: The Hollow Men/Az Üresek című verséből kölcsönözte a címét. Sajnos a lemez nem is lehetne aktuálisabb, hisz Eliot versét is a háború embertelensége ihlette. Hogy mennyire lehet átadni, érzékletessé tenni a csapat által megálmodott koncepciót instrumentálisan? Hallgassátok meg a lemezt, és döntsétek el magatok! Szerintem mindenképp kapaszkodót jelent a srácoktól már megszokott „összművészetiség”, vagyis ezúttal is film, interjú, versrészletek hangzanak el a legtöbb tételben, amik segítenek a mondanivaló átadásában.
A zenekarnál egy komolyabb váltás történt, ez az első albumuk, melyen már Cserős Zoltán dobolt, vagyis Papp Laci már nem tagja a csapatnak. Ez a tény a lényegen semmit sem változtat, a Ghost Toast maradt az a kísérletezős, progos, postos rock/metal banda, akik gyanítom, nem akarnak nagy tömegeket megszólítani muzsikájukkal, leginkább saját örömükre zenélnek és azokhoz szólnak, akik elég nyitottak ahhoz, hogy időt szánjanak az ő általuk játszott, alapvetően instrumentális zenére. Mert mondanom sem kell, hogy ez a műfaj, még a rétegzenén belül is rétegzenének számít. Szóval minden elismerésem az övék, hisz kitartóan és mindig magas minőségen művelik sajátos, egyedi muzsikájukat!
A Get Rid Of nyitánnyal rendesen belecsapnak a lecsóba, a tempó és a keménységi szint is metalos, majd úgy másfél perc után érkezik a feloldás, lebegős, akusztikus témák képében. Az rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy Zoli is legalább olyan jó/képzett ütős, mint elődje. Ez a tétel, de mondhatni az egész lemez a kemény és lágy témák kontrasztjára épül. Szerencsére továbbra is a hangulatteremtésre, nem pedig a virgákra helyezték a hangsúlyt! De akinek füle van hozzá, pár másodperc után levágja, hogy itt négy komoly hangszeres tudás birtokában lévő arc zenél. De mindezt alázattal, mindennemű öncélúság nélkül teszik!
A Leaders kezdő zongorafutamai, majd a dob + a basszus összjátéka ad egy kellemes, már-már elringató lüktetést a dalnak, a hangminták pedig némi egzotikus ízt kölcsönöznek neki. Amire csak ráerősít egy Frank Herbert interjúból bejátszott részlet. És az emberi elme máris kicsit a Dűne világában képzelheti magát pár percre. Azért Bence gondoskodik arról, hogy ez a szerzemény se érjen véget masszív riffek, agyas gitártémák nélkül! A lemez nagyágyúja a bő 12 perces Chasing Time, mely a progos építkezés magasiskoláját képviseli. Itt Pusker János csellójátéka is előtérbe kerül. De druszája, Stefán János bőgőfutamait is élvezet hallgatni! A leállós középrész zseniális, bár lehetne picit hosszabb is. Mondjuk az azt követő durvulós rész Tool-os témázgatásai gyorsan kárpótolják az embert!
Bence ebben a kompozícióban ragadtatja magát első és kb. utolsó alkalommal szólózásra, tehát tényleg nem a hangszeres magamutogatás a srácok célja. A Let Me Be No Nearer a leginkább világzenés darab, vagy inkább csak After Crying-os? A csellóhasználat nyilván adja az AC párhuzamot. A női ének miatt pedig a Solaris Nostradamus-os lemezei is beugranak.
A zongorával és perkával nyitó, jazzes lüktetésű Acceptance egy újabb színfoltot hoz, Zoli masszív tamozásai is frankók. Féltávnál egyébként itt is átmennek metalba, hogy a végére aztán visszaevezzenek nyugodtabb vizekre. Ez a dal hangulatában, egyes megoldásaiban Kátai Tamás dolgaira is emlékeztet. Modern metalos gitárszaggatással indít a Deliberate Disguises, melyben a Végtelen történet című filmből hallható részlet. A Reaper Man pedig Terry Pratchett könyveiből idéz. A híres író Gördülő kövek című regényéről anno bahon ex-kolléga írt ismertetőt az oldalra. Nem érhet véget a lemez a legfőbb inspirációforrásnak számító Eliot versrészlet nélkül! Ezúttal a Whimper-ben hallható részlet a The Hollow Men-ből. A lemezt egy magyar című szerzemény, a Rejtekből zárja. Ebben elhangzik Ady Endre: A perc emberkék után című költeményének utolsó két versszaka, Bujtor István tolmácsolásában.
Mit mondjak, stílszerű zárás!
A Ghost Toast ötödik nagylemeze újfent minőségi, igényes, színes, változatos, intelligens muzsikát rejt. Érdemes időt szánni erre a 67 perces korongra, mert az instrumentális volta miatt kevesebb kapaszkodót nyújt, mint a vokális zenék, de szerintem megéri többször részt venni a srácok által kínált utazáson!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.