Ha egy zenekar neve az óceán rétegeinek legmélyebb, legsötétebb, ismeretlen világára utal (hadopelágikus zóna – 6000 métertől kezdődik a végső, 11000 méteres mélységig), az minden bizonnyal jó jelnek tekinthető, ha valami alattomos, lélekőrlő pusztulatra vágyunk. Ennek tökéletesen eleget is tesz a Hadopelagyal nevű német duó, akik művészneveiket tekintve is alapos körültekintéssel választottak. Az izlandi vulkánra utaló Hekla (Haemalharia, Necropolissebeht, Pale Spektre) felel a szövegekért, gitárokért és a reszelős, túlvilági károgásért, míg a természeti jelenségekből jósoló római papról elnevezett Augur (Lihhamon, Toxic Beast, Rotorhammer, Tension) a bőröket üti nagy vehemenciával. A formáció már a második nagylemezét adta ki idén (az elsőt 2022-ben jelentette meg az egyébként 2016 óta létező projekt) és elmondhatjuk róluk, hogy komoly minőségi ugrást végeztek a kezdetekhez képest. Az éjsötét, de produkció szempontjából jóval gyengébb Nereidean Seismic End után nem kapkodtak a zenekar után, a Haematophoryktos azonban jóval magabiztosabb lett, így mindenképp érdemes elővenni őket.
A bevezetőből sejthető, hogy ettől függetlenül az album nem a slágerlisták szőrén történő meglovaglásának célzatával emelkedett ki a tengerfenékről, mivel disszonáns, atmoszférikus black/death egyvelegének esszenciája abban rejlik, hogy egymásnak engedi a mélység roppant csendjének erejét a kozmikus kataklizmával. A mindösszesen háromnegyed órás, egészen barátságosnak tűnő, átlagosan öt perces tételekkel operáló dalcsokor nem sok időt fecsérel közjátékokra és mellébeszélésre, hanem azonnal torkon ragad és az utolsó hangokig nem is enged a szorításból. Hallottunk már ilyet és azt is aláírom, hogy a Hadopelagyal nem fog bevonulni az egyedi kiadványok egyre nehezbben megközelíthető panteonjába, de csalódást sem fog okozni azoknak, akik a szabadidejüket szívesen töltenék egy féktelen tempóval zajló ördögi ceremónián. Olyan rituálé ez, amit leginkább a Teitanblood, vagy az ausztrál Impetuous Ritual rajongói fognak magukénak érezni.
A masszaként hömpölygő zene időnként kisebb kapaszkodókat is dobál a nagyérdeműnek kézzel foghatóbb riffekkel a tremolo áradat közepette, de ezekre sem foghatjuk rá, hogy a könnyebb emészthetőséget szolgálnák. Maguk a gitártémák egyébként nem nevezhetők gonosznak, legalábbis black metal mércével véve, sokkal inkább keltik a féktelen agresszió, a kompromisszummentes megsemmisülés érzetét. A korábbi lo-fi hangzást némileg félretéve tudnak ezek az ötletek igazán működőképessé válni, de azért akadnak olyan pontok, amikor a nyers zaj felülkerekedik a zeneiségen. Számomra ez a furcsa kettősség adja meg a lemez igazi érdekességét: káosz és gépies pontosságú pusztítás keveredik egymással érezhetően komoly elgondolás mentén. Mindez persze jól el van rejtve egy elég komoly monotónia mögé, amihez azért kell az erős idegzet.
Ha már ilyen alaposan kiveséztünk itt mindenféle nevet, nem maradhat ki a lemezcím sem, ami már komolyabb kutatást igényelt. Mivel ógörög szójátékról van szó, ezért gyakorlatilag nem lehet lefordítani, de nagyjából a vér eltávolítására, beszennyezésére utalhat. Ha hozzávesszük a dalszövegeket, akkor válik világossá: a lecsapolt, tönkretett óceánokat vérrel kell feltölteni, hogy abban éledjenek újjá az ősi szellemek, kozmikus istenségek egyetlen feladattal a szemük előtt: eltávolítani minket erről a bolygóról. Nem véletlenül dobálóztam tehát a kataklizma szóval, mivel a Haematophoryktos hallgatása közben semmi más nem képes megelevenedni a szemünk előtt, mint egy óriási, vörös örvény, ami elkerülhetetlenül leránt minket és ízzé-porrá zúz.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
