Ha nem ezt az éktelen rikácsolást kellett volna hallgatnom "ének" gyanánt, tudtam volna többet is adni rá. (Na azért nem sokkal.)

Abszolút unalombomba volt ez is. Intő jel lehet számomra, hogy ennyire rá vagytok cuppanva erre és az ehhez nagyon hasonló zenei stílusokra.

Jól kezdődőtt, de aztán egyre több nyavajgós rész került elő. Inkább nem erőltetem tovább, mindkettőnk érdekében.

Ha némileg rövidebb és tömörebb lenne, akkor akár 10 pontot is érhetne.

Nem volt ez olyan rossz. Főleg azok a részek tetszettek, ahol a lány énekelt. Ki gondolta volna, igaz? ;)

Lásd Crust komment.

Nagyon kellemes hallgatnivaló volt, és az ének is tetszett.

Nem érzek benne semmi különöset, de azért egyszer meg lehetett hallgatni.

A stílus feltétlen híveinek lehet, hogy okoz kellemes pillanatokat, de én nem tudtam ezt huzamosabb ideig hallgatni.

A csapat minden igyekezete ellenére gyorsan unalomba fulladt a lemez nálam.

Stílusában ez egy remek album; hallatszik a 30+ pályán eltöltött év. Gothic/Dark Rock-ot inkább csak a lejátszási listám színesítése okán hallgatok, ezt a lemezt pedig már a megjelenésekor elraktároztam e célra.

Minden ízében nekem való muzsika!

Engem is inkább zavar az ének, mint szórakoztatna, és a thrash sem a kedvenc műfajom. A minőséget és a hosszú pályafutást viszont elismerem.

Egész jók a hangulatkeltésben - másban nem is nagyon. A végtelenségig elcseszett zaj, stb. effektek miatt alig marad kiélvezni a mélységes feneketlen fertő adta lehetőségeket. Amúgy tök jó, mert az előadásmód nagyban segít abban, hogy a végletekig eggyé tudjunk válni ezzel a nagyon is amerikai stílussal. (A nettó zenét én azért még egy elcseszett Fűrész jellegű "horrorfilmben" is külön élvezeti értékként tudnám ténylegesen aposztrofálni.) - Azért lássuk be, vannak ügyesebb hordák is ebben a stílusban, de valószínű találkozunk még velük.

Hagyni kell neki időt, s teret - mindenesetre a meggyőző dinamika s a jól eltalált hangzásvilág megdolgozza az embert. (Talán a vokálon még dobhattak volna egy kis egyéni ízt, s lemarja a kétkedők pofájáról is a bőrt.) - Egyedül tessen hallgatni, mert a család hangja erősen csökkenti a megfelelő befogadást.

Aki nagykanállal falja stílust annak ez az album is maga lesz a nektár és ambrózia egyben. A fehérorosz zenészek munkáját pedig hirtelen leginkább a Shape of Despair zenéjéhez tudnám kapaszkodó gyanánt felhozni. - Persze aki kizárólag a kétszázötvenhatotokra alapozza a zenei érdeklődését, az rossz helyen kutakodik. Szuper és arányos hangzás jellemzi a lemezt, talán csak az énekes, Kovalev teljesítményébe állnék bele.

Ez az avant-garde, ipari vonal közel engedtet az Arcturus-hoz. (Szóval mindent értek, s jó is, de mit keres az első két nóta az albumon, az még mindig két hatalmas nagy kérdőjel.) Ezt az ipari hatást még jobban előtérbe tehették volna a skcok, fulladnánk a könnyben - nem csak a zongora miatt. :)

Érdekes elképzelés a black/power/simpho elemek összekeverése. Igazából hallgatható, de inkább tűnik az egész egy titkos laborban történt félresikerült kísérletnek, egyszóval kínos. - Ha külön-külön hallgatom az egyes elemeket akkor sem dobom el az agyamat... A hangzás sem túl a legerősebb. A sorra feltűnő fantázia elemekkel pedig ki lehet kergetni, akárcsak az itt feltűnő női vokállal. (Még a Witcherben sem!) - A City Of Broken Dreams-ben feltűnő Covenant elem nem tudom, hogy egy egyszerű utalás, vagy csak így sikerált.

Igazi lélekmosó francia sludge zene progresszív, post, avantgarde elemekkel. - Ha valamit kihagytam szóljatok. - A leírt stílusok ellenére (is) egész jól működő mixtúra. :)

A zene vérprofi, de óva intek mindenkit, hogy egy marék Seduxen-t vagy Xanax-ot azért rágjon el mielőtt az album hallgatásába kezd. - Én szóltam. Annyira epikus az egész, hogy a fal adja a másikat. Na jó, a Twisted Games nagyon jól meg van csinálva, de egy nótától még nem lesz az egész album 9-es! Nem kicsit rácsodálkoztam, hogy Morten Harket mióta adta kölcsön a hangját... :P

Nos, ha a vokál helyett valami kellemes ének érlelődne, máris jobban elrabolná az embert. A post-os témák mindenesetre kellemesek, de nem feltétlenül működnek az erős doom hatás miatt. De mint említettem, egy epikus hang csodákra képes. Újra belehallgattam, de nem találok igazi "halott menyasszonyos" hatásokat, annál is inkább egyfajta jellegzetes katalóniai impulzust. :)

Egész jó kis zene lehetne, ha a brutal death elemeket nem zavarnák meg sorra, vagy csesznék el (magyarosan) sorra a deathcore elemekkel. - Technikailag és hangzásban semmi kivetni való nincs benne, de ez az album pont 43 perccel hosszabb, mint kellene. Kár érte, mert így egy hét múlva sajnos semmire sem fogok emlékezni belőle.

Ha híve vagy a jazz-es, fúziós, kompozíciós Schuldiner-i death metalnak, akkor itt most a tied a pálya. Én mondjuk ezt inkább nevezném stílusgyakorlatnak vagy csak egyszerűen maszturbálásnak, főleg a Forlorn Portrait: Ruins of an Ageless Slumber nóta?! tekintetében. - Sajnos Garrett Johnson és hű fegyvertársa Philippe Tougas unalmas hörgése, morgása csak tovább ront a helyzeten. (Felemlegetnek valami black áthallást is, de jelzem, azt nem így kell játszani. - A jazzesen pattogó basszus sajna itt nem javít a zenei élményen. Sőt!

Vegyél egy elképzelhetetlen nagy lábast, s dobj bele egy adag The Cult-ot, szintén egy résznyi The Sisters of Mercy-t, dúsítsd még némi Billy Idol-al és végül fűszerezd meg némi vámpírizmussal és teátrálisággal, majd mixeld amíg már bele nem fáradsz, a tetejére még szórj egy kis műanyag amerikanizmust, s kész is The 69 Eyes. :) - Azért Jyrki bácsi hozza a Danzing-os, Pete Steele-s énekhangot már évek óta, ami már szinte védjegy is. :) - Autóvezetéshez kifejezetten ajánlott akár a This Murder Takes Two vagy a California is. :)

Igazi, "tökös" és jópofa nőifrontos nehézfém. Elsőre hallásra kicsit meredeknek tűnhet, de nagyon nem az. Madeline Smith talán nem a legiskolázottabb női énekesek egyike, de ehhez a zenéhez garantáltan tökéletes választás, higgyétek el, bár Palmer bácsi akkorát énekel a The Observers-ben (enyhe Blue Öyster Cult utánérzés), hogy azonnal kinyílt a csipám. Riffjei, szólói hamar megtalálják a zenehallgató arra fogékony lelkét, amit végre most a basszer munkája is tökéletesen kiegészít. (Végre lehet basszust hallani.) - A Dawn Phenomenon című nótát pedig minden igaz gitároktatónak meg kell tanítania. :)

Bevallom, hogy a nyugdíj közelében ilyen minőségű thrash metal-al szédíteni a fiatalok agyát nem kis teljesítmény. Ellsworth s Verni játéka pedig továbbra is szórakoztatóbb, mint a nagy "m".

Zeneileg hozza az átlagot, mind abban amit játszanak, mind abban ahogy szól. Válts néha tempót és hagyd a politikát otthon és talán kapsz egy plusz pontot nálam.

Ötletes és nagyon jól szól, agresszív és atmoszférikus. Nagyon jó utazás volt, bár semmi újat nem nyújtott.

Nem nekem való, ezt is erőltettem, tovább mint az ANCIENT MASTERY albumot, vagy egyszerűen nem találtam megfelelő alkalmat, amikor olyan hangulatban voltam, hogy ezt le tudjak ülni meghallgatni.

Ez az album annyira rendben van, hogy, ha ez a maximum, akkor az összes többinek le kellett esnie 1 ponttal. Bizonyosan elfogult vagyok, de ez egyszerűen hihetetlen. Volt benne 1-2 rész, amit kihagyhattak volna, de annyiszor esett le az állam, hogy azok a future-punk? elemek ki lettek egyensúlyozva.

Epic és symphonic. Én erőltettem, de nem ment sokáig, sajnálom.

Undorítóan szépséges, bólogatós, disszonáns, progos, DE iszonyatosan dallamos és amikor elkezdenek egy albumot egy ilyen intro-val, teljesen mást vár az ember. Összességében emelem kalapom az összetettségén az albumnak, de ez poszt-hardcore/doom-os nyávogás nekem nagyon leviszi az egészet, ezekkel a kórus részekkel.

Valahogy doom-mal mindig finnyás vagyok a vokálok miatt. Ez itt sem volt másképp, azt a kevés growl-t ami volt benne, szépen megettem. Egy kibaszott szép és vegyes album, hallatszik rajta, hogy sok energiát beletettek. A dobokon még dolgozhattak volna egy kicsit. Imádom, ahogy a gitárok szólnak, amikor a basszust hozzák, bele durrannak a füleimbe.

Légies hangzás, gyönyörű akkordok, sötét atmoszféra ami egyből magával ragadott. Nagyon tetszett az album felépítése, ahogyan a számok többsége egymásba fonódott. Királyak a szintik és nincsenek túltolva, mindig minden a helyén volt és pl amikor ez a kórus effektes, delay-es vonós pengetett szinti bejött a nagy pad mellé, a gitár csak hátul gerjedt és az ének is be volt tolva mellé a Surcos című számban. Kifejezetten tetszenek az apró dolgok, amiket néha néha beletűzdelnek.

Hibátlan Death Metal, király old school borítóval. Van benne minden, ami egy király death metal album-ban szerepelni kell szerintem. A blast beateken keresztül, a pig squeals-en át, a breakdown-okig. Ezt az albumot is élvezettel hallgattam, király fejrázós.

Hibátlan Death Metal, tele pszichedelikus elemekkel. Nagyon jól egyensúlyban van az összes hangszer és ezért lehet morzsázni mindenből, ha az ember csak erre, arra, amarra a hangszerre koncentrál bármelyik pillanatban. Kora reggel éhgyomorra könnyen emészthető, mivel ezt az olasz mixing & mastering stúdiós arc lehetővé tette.

Rendben van ez a gótikus/power metal album, igazából nagyon sok mindenből emeltek bele, tök kreatív. Az egyedüli problémám, hogy az átlag hangulat túl "boldog", ahhoz hogy ez gótikus legyen, én egy kicsit jobban ráfeküdtem volna arra a részére, meg a borító is furcsa. Összességében jót szórakoztam.

Nagyon jó kis album, 33 perc tiszta heavy metal. Nagyon jól szól, nagyon kemény és ötletes riffek vannak benne, szólókkal kiegészítve amik tényleg a '80as évek metal-jára emlékeztetnek. A bőgő egyensúlyban van a gitárokkal és a vokálok is viszik a pálmát. A maga nemében ez egy tökéletes album.

A kompozíció hibátlan, a számok felépítése is klasszikus, de a produkció hagy még némi kívánnivalót maga után, ami egy Nuclear Blast kiadvány esetében, azért elvárható lenne, hogy ne legyen problémás. Itt a szétkompresszált ugráló hangra gondolok.

Nem volt rossz , de azért nem viszketett az ujjam, hogy újra indítsam.

Tetszett, de különösebben mély benyomást nem keltett.

Olykor hamiskásnak hallom, néha olyan, mintha párhuzamosan menne két lemez.Kicsit nekem modoros a néha Pet Shop Boys-ra máskor meg a Stingre hajazó ének. Van amikor minden a helyére kerül, de aztán megint szétesik.

A hangzás fenomenális, sokkal több lemeznek kellene ilyen szépen szólnia! A zene tetszett, különösen a dob, de a vokáltól a hideg kiráz, nagyon lerontja számomra az élményt. Avégén a Requiem Aeternum igen ütős befejezés.

Vannak egész jó ötletek, néhol kifejezetten élvezetes hallgatnivaló. A női ének tetszett, de ez a pocsék náthás krákogás minősíthetetlen, agyon vágja az egész anyagot.

Egészen remekbeszabott zenei megoldások sorakoznak itt egymás után. Tetszett.

Semmi kiemelkedőt nem hallottam kissé unatkoztam, aztán jött az In Abundance ahol remekül működött a tiszta ének és a hörgés együtt, a súly is megjött. Ha mindegyik dalban hozták volna ezt a színvonalat sokkal több pontot adtam volna.

Mostanában szinte csak doom és post metalt hallgatok, így számomra ez egy tökéletes lemez. Szerintem kellően változatos, vannak megjegyezhető témák, de kellően súlyos és sötét.

Nagyon nem nekem szól. Nekem ez túl hosszú, túl sok a malacvisítás.

Jobban szeretem, ha a technika van alárendelve a zenének nem pedig a a zene szolgálja a technikát. Mindenki nagyon ért a hangszeréhez, de számomra öncélú és nem áll össze élvezhető egésszé.

Mesterkélt, modoros, nagyon távol áll tőlem. Az viszont meglepett, hogy Kat Von D-nek egész jó hangja van. Amúgy a. This murder takes two tulajdonképpen tetszett, nekem Johnny Cash ugrott be.

Számomra teljesen közömbös, egyáltalán nem tudta felkelteni a figyelmemet. Mondjuk nem is zavart.

Ahhoz képest, hogy engem vallatni lehetne ezzel a fajta énekléssel meglepően sok kellemes pillanatot okozott ez a lemez. Hallani a rutint, mégsem gépies, frissnek hat. Néhány dalból azért lett volna mit lecsípni..

Na igen, a Tower of Silence-hez hasonlóból kellett volna még kettő, kis intermezzo itt-ott és lehetett volna egy jó, de nem kiemelkedő album, merthogy ugyan csúcspont az említett tétel, de még itt sincs meg a lúdbőr. A Throane legutóbbi EP-je 13 percben megeszi ezt az egész, szóval van hová fejlődni.

Nekem a banda újdonság, ami szégyen, mert nem tegnap óta alkotnak, oroszok is, csak hát akkora a dömping, hogy sok jó dologról le lehet maradni. Na de éppen ezért járunk ide, köszönet az ajánlónak! Úgy hömpölyög, úgy vált, úgy csap oda, ahogy kell. A lassabb témákat jobban eltalálták, mint a tempósakat.

Ez nem funeral doom, szerintem kár így tekinteni rá, mert ez vihet el tévútra. Szomorkodós (bár nem eléggé), dallamaival emelkedettséget sugalló (bár nem eléggé), a '90-es és kora 2000-es évek death/doom vonalból gazdagon merítő, sok újdonságot fel nem mutató, ám tisztességes meló, csak hangulat kell hozzá. Jah és a hosszú dalokat nem sikerült maradéktalanul tartalommal is megtölteni.

Naga leírta lényegében amit kb én is gondolok. Tud ez izgalmas is lenni, csak hát azért hiányolok egy kis rítust, egy kicsivel több szellemet, mélységet, lélekmarcangolást.

Károgva galoppozás a virágos réten, miközben megdicsőülés közepette a nép éljenez. Kis printyipüntyi itt, meg ott, némi komolytalan komolykodás amott. Sajnálom, de ez az én fülemen égeti.

Nekem az előző évről ez volt 'A' dallamos és könnyed lemez metálon belül. Az én dallamosságom eddig terjed zömmel. Érdekes, és megkapó, jó arányérzékkel megkevert főzet ez. Nem tökéletes, mert az utolsó nótára el lehet fáradni és idegesítő a levezető pofázás, de bár mindenki ilyen minőségi ás átgondolt debütálással jönne ki. A folytatások eléggé várósak, ami azt illeti

Ez a fajta doom számomra nélkülözi az igazi mélységet, csak egy ilyen ködös valami az igazi porba tiprás nélkül. Hiányolom belőle a gyászt, a fájdalmat. Ez leginkább a tiszta ének számlájára írható, mert itt érzem leginkább a hiányosságot, pedig domináns eleme a lemeznek.

Ebben a körben nekem ez a kedvenc! PL és MDB? Szerintem nyomkban csak. Meglátásom szerint ez egy finom részleteket is felmutató igazán nyomorult hangulattal bíró lemez, ahogy amúgy azt én szeretem. Amikor kitartják a témákat jó hosszan akkor azok olyanok, amiket ki lehet. A hangzás összeprésel, vaskos, húsos. Az átkötők valódi hangulati elemek és nem töltelékek. Nem tudom mi van a spanyoloknál, de az utóbbi időben kezdenek megtáltosodni, mert egyre jobb anyagok látnak napvilágot onnan, pedig sokat süt a nap, nem nemzeti ital a vodka és mégis!

Lerágott csontok, amerre a szem csak ellát. Falat bontani, urambocsá' edzeni se ezt pakolnám be, mert unalmas, kiszámítható, érdektelen. A sok munkát, amit hallhatóan beletettek és szeretettel készítették azt értékelem a pontokban is.

Nem tudtam rá ennél többet adni. Nem elég fifikás ugyanis. Technikás persze, de hogy elfelejtettem meglepődni, az biztos, mert zömmel ezek azért mára már standard dolgok. Igaz, hogy egy disszonancia halmazba vígan lubickolok, pedig azoknál is sok a kiszámíthatóság, de azt még nem unom. Ez háttérzenének elment.

Fiatalon, vagyis egészen fiatalon sokkal több ehhez hasonlót hallgattam. Szegény Peter Steele azért nekem áthatóbb élmény volt, igaz egészen más dolgok munkáltak ott a háttérben, mint itt. Kat Von D vendégszereplését nettó nem tudtam hová tenni, de hát a közönség alapján igazolható.

Nem kedvelem a stílust, de a középértékre kap még egy pontot, mert a leányka hozzáállását becsülöm. Nem bántott annyira, mint a pályatársak szoktak, ami annak a jele, hogy nem olyan giccses ez, mint amúgy lenni szokott.

1.5 dalig bírtam, onnantól belekattintottam itt-ott. Egyrészt tényleg fejfájást kaptam tőle, másrészt ugye mindegy volt, hogy hova kattintok, mindenhol ugyanazon sablonhalmaz.

Tényleg elég sok sludge mocsok gyűlt most itt össze, viszont hallottam a napokban az ittenieknél jobb lemezt is az adott stílusban, így erre is csak az "oké"-t tudom adni. Kellemesen elcsordogált, több kapaszkodó, ötlet nem ártana.

Súlyos világvége gondolatáradat meggyőző zenei aláfestéssel. Eddig nem ismertem őket, mindenképp pótolom a kimaradt lemezeket.

Woe Unto Me csak az első lemezén tolt valóban funeral doomot, onnan egyetlen dal maradt meg az emlékezetemben, de az mai napig hidegrázós kedvenc (Stillborn Hope). A második korong egy embertelen hosszúságú anyag volt, de már erőteljesen lazítva a műfaji kereteken, a mostanira pedig csak melodikus death/doom albumként érdemes gondolni. Annak viszont jó. A dob problémával egyet tudok érteni, bár engem kifejezetten a lágyabb részeknél zavart.

Nem én írtam róla, de a cikk minden szavával egyet tudok érteni. Sokat kell hallgatni és emészteni, de megéri.

Tegyünk bele mindent, ami csak létezik, aztán majd lesz, aki bekajálja. Olyan, mintha valaki a focizás közben elvégzett sport sólymászatot szeretné ötvözni a sakkal, miközben a cipőjét sem tudja stílusosan bekötni. Elsőre megilyesztett a gagyi borító, de az epikus black metal címke alapján felcsillant a remény, ami gyorsan el is tűnt, ahogy elindult a zenevonat... Így lehet a mindenből egy nagy semmit csinálni. Na mindegy, hangszerek szólnak, meg van ének is.

Lehetett volna kicsivel kevesebb a "könnyed" ének, valahogy a zenével nehezen tudtam összeegyeztetni. Ettől függetlenül jókat lehet rá bólogatni. Ez a szöveg dolog érdekesnek hangzik...

Kifinomult és nagyszerű lemez a svédektől, amit el is vártam. Nekem az első három lemezük alapvetés, azt valahogy nem tudták még megismételni, de az Anesidora is sokat pörög. Részletekért olvassátok el az ismertetőt.

Cult Of Luna, Amenra által inspirált post/death/doom, némi feketeséggel párosítva. Legtöbbször ez a kombó betalál, de az Ikarie inkább erős, mintsem kiemelkedő számomra. Hangulat akad, de kapaszkodót már nehezebb találni. Minden esetre kellemes. A Titane II különösképp tetszett.

Stílusában ez egy jó lemez. Nem kiemelkedő, hanem jó. Balszerencséjére a napokban belefutottam két lelkitárs alkotóbrigádba is, amikhez mérni tudtam, így marad a hetes.

Technikás death a 90-es évekből...leírás alapján nyálcsorgatós, de annyira nem tudott meggyőző lenni számomra. Ha már kísérletezősebb játék a halálfémben, akkor szeretném többször felkapni a fejem. A bemutatkozó lemezük jobban sikerült.

Ezer éve lötyögnek változatlan formában. Meghallgattam, nem zavart különösebben, de a Type O Negative megeszi őket reggelire és a tízórai idejére elfelejti. A zenekar rajongóinak, kedvelőinek azonban nem fog csalódást okozni, igényes kiadvány.

Általában kevés múltidéző zenekar szokott megfogni, de ez kifejezetten tetszett. Nem baj, ha nem vérprofi áriázás megy és tanítani való zeneiség, mert ez egy laza, dögös heavy metal cucc, ami pont így szolgáltat remek hangulatot.

Ezer éves veterán csapat, akik sosem lépték át az ingerküszöbömet. A vokál inkább idegesít, mint szórakoztat, főleg ebben a hosszúságban. Viszont zeneileg nem olyan rossz ez. Dögösen, ropogósan szól és vannak kifejezetten jó thash menetelések. Szerintem rég nem adtak ki ilyen erős lemezt. 35-40 percben jóval többre tartanám.

Pusztít és meggyötör ez az album. Tipikusan olyan bandának tűnik, ami ha koncentráltabban és megkapóbban prezentálja számunkra sötétségüket, akkor egy irtóztató erejű albummal rukkolhat elő a jövőben. Mocsári, ragacsos sludge/post-metal terén úgy érem egyre nagyobb a kínálat, szóval nem lesz könnyű dolguk az ügyben, hogy kitűnjenek a tömegből, de mindenesetre ez egy nagyon biztató kezdet, debütálásnak meg több mint figyelemreméltó. A noise elemek bevétele és az ambient lehet a kulcs az egyéniség megtalalálásában, ott érzek még bőven kiaknázandó területet. Egy kicsit megengedőbb vagyok a pontszámot illetően, rajtuk tartom a szemem a jövőben.

Az ...and a Dirge Becomes an Anthem albumukkal ismertem meg őket, azóta is minden korong nagyon várós, noha nálam még mindig az az etalon. Itt is hozzák a rájuk jellemző rideg gyűlölettel teli sludge riffeket, melyeket megmosdatnak egy jó adagnyi lélekromboló kátrányban. Mélyre hangolt, súlyos gitárok, tempóváltások és kissé tompa élű dob a jellemző. Néha, de nem túl sokszor beköszön pár érdektelenebbnek mondható téma is. Ilyenkor az én figyelmem is lankad, de ez sose tart túl sokáig. A nap végén itt úgyis a hangulat a fő mérvadó és az megvan. Annyi öröm és optimizmus van az ő világukban, mint egy Sztálin korabeli vasöntödében.

Hallota-e már valaki a Katatonia és az újkori Evoken esetét az M7-es melletti egycsillagos motelben? Azóta is kénytelen küldeni az Evoken a gyerektartást. Szépséges melankóliába fojtott melódiák és egy a kontrasztokra játszó album az a zabigyerek, ami ebből a kalandból született. A funeral doom múlt már csak a dalok hosszában lelhető fel, a dobosnak egyáltalán nem ez a zenekar való. Továbbá egy kicsit jobban is megfoghatták volna a lélekcsakrámat és kifújhatták volna bele az orrukat. Kellemes addig ameddig tart, de nem fog elkísérni életem végéig.

A legelső lemezüket ismertem. ott szegről végről hagyományos black metal volt hallható némi indusztriális felütéssel és Fenriz bőgőzésével. Na, ha itt valaki hagyományokat keres, annak a vásári cigányasszonytól kell azt kikoldulnia, mert itt ilyet nem talál. Tényleg szépen szól a lemez és érzem is, hogy rengeteg munkát öltek bele minden szinten, de a Ved Buens Ende névtől nem tudok szabadulni. Számos alkalommal ők jutott eszembe és szerintem ott egy kicsit az én ízlésemhez közelebb álló módon tálalták a zenét. Könnyen meglehet, hogy idővel elengedem ezt a hasonlatot, de most itt tartok.

Szimfo black, power metal és pop behatásokat jelöl meg az alkotó, és nem is hazudik a szentem. Daliásan galoppozunk a csatába, miközben kissé monoton módon dalolászunk frissen metszett gégénkkel hősi dalokat. Aranyos, kedves, női énekkel megspékelt epic black metal ez a javából. Egy baj van vele: én hallgatom. A Summoning és még egy-két bandán túl nehezen nyelem le a fantasy elemeket egy albumon. Ha mégis ki akarok szakadni a valóságból egy másik korba és térbe, akkor ds. Másoknak jobban befog jönni.

Lehet, hogy hatalmas baromságot mondok, de az eddig leírt stílusokhoz még a nu-metal-t is bedobnám. Akad itt pár olyan vokál rész, gyorsan ledarált szöveg, valamint rugósabb téma, ami alá a tudatalattim pár scratch részletet is beiktatott. Egyébként nagyon francia és nagyon érdekes kavalkád az, amit prezentálnak. A dob nagyon szórakoztatóan fifikás, a dalstruktúrák kiszámíthatatlanok, ugyanez elmondható a vokálról is. Vannak szekciók melyek nem rezonáltak az én ízlésemmel, de ennek ellenére nagyon minőségi anyag.

Nagy név, de már túl vannak a zeniten, noha ez még nem jelenti azt, hogy ne tudnának magas minőségű zsánerlemezt letenni az asztalra. Így is tettek, minden benne van, ami egy tisztességes Isole lemeztől elvárható. Pátosz és skandináv elegancia jellemzi, a délebbi régiókra jellemző túlzóan teátrális megközelítést most is mellőzik. A szólók ízesek, a gitár vastagon fog. Két dolgon áll vagy bukik egy ilyen lemez: a vokál visszafogott, ám erőteljes. A másik konkrétan benne van a stílus nevében, csak meg kell tükrözni: doom=mood. Itt van bőven mood.

A Woe Unto Me-hez képest fullasztóbb, a Crust-tól variáltabb a dalszerzés, a Sunrot-hoz mérten kiforrottabb és a seggemet se tudom rá úgy rázni, mint az Ahasver albumára. Rendesen betolja az arcomat a cigicsikkekkel teli zavaros pocsolyába és ott tartja addig, amíg már csak az idegek rángatják a végtagjaimat. Néhol csak bekúszik egy-két olyan téma, dalrészlet, ami már kezd hajazni a szépre, de ennek ellenére nagyon bejött a hangulata.

Gyönyörű példája annak, hogy csak azért mert súlyos és brutális valami, még nem fogom falhoz verni a seggemet tőle. Pedig csípem a brutal death stílust, annak minden előemberségével együtt, de azt is lehet ennél kicsit kreatívabban művelni. Egy teljesen átlagos biztonsági játékot játszanak, ami meghallgatása után a "már arra sem emlékszem, hogy kik ők" purgatóriumába kerül. Meghallgatom, de nyomot nem hagy. A kiszámítható deathcore breakdownok meg úgy hiányoztak, mint sárgaláz a lepratelepre.

Kifejezetten jó nevű kiadónál vannak, akiknek általában bejönnek a cuccaik. Ezt is szeretném szeretni, ugyanis nagyszerűen kezelik hangszereiket, vérprofik a maguk műfajában. Mégse tudok megbarátkozni vele. A dalok úgy suhannak el mellettem, mint egy jamaicai futó a célvonalban. Egyszerűen nem tudják igazán érdekessé varázsolni a hallottakat. Vannak faszányos tech death lemezek, de ez nekem így eléggé gluténmentes. Aki az egyenes vonalúbb, sötétségbe burkolózó vonalt érzi inkább, annak oldalt ott van az új Ascended Dead album. Nagyon király.

Üdvözlünk minden álmos vámpír hallgatónkat a szerelem hullámhosszán. Ismét a mikrofonig repült hozzátok seprőjén a latexruhás fekete özvegy Lukrécia dö Dracui, aki nem csak vért szeret szívni. Gondoskodunk róla, hogy a dob lüktető üteme most is olyan fülledt legyen, hogy jól passzoljon a kipárnázott koporsótok rugózásához. Na szóval ez nem az én zeném, pedig egyébként nem vetem meg a goth irányzatot, de itt annyira negédes a végeredmény, hogy az már aktívan zavart.

Őszintén mondom megörültem, amikor azt láttam, hogy hazájuk színterének gazdagságából inspirálódtak, de kicsit csalódottan fejeztem be a lemezt. Biztonsági játékot játszanak, amivel nincs az ég világon semmi baj, de valahogy valami extrát vártam. Kedvenc amcsi heavy metal albumom a Brocas Helm - Black Death korongja, ami tele van kaotikus energiával. Könnyen meglehet, hogy pont emiatt is voltak mások az elvárásaim. Finom rántott húst készítenek, el is fogyasztottam, de a fűszert hiányolom.

Az a helyzet, hogy ez egy nagyon jó Overkill lemez, és én ezt is vártam tőlük. Vannak olyan bandák, akik a maguk zsánerében egyszerűen egy megbízható minőséget szolgáltatnak minden albumukkal és ők ezek közé tartoznak.Combos riffek vannak, Bobby Blitz torka irányába ismét megpattant a flex korong és fasza dalok követik egymást. Ennyi a képlet. Nincs semmi új a nap alatt, de nem is vágyok rá, hogy legyen.

Néha megcsillan egy kis utsó érás Celtic Frost, ami felcsillantja a reményt, de hamar vagy közhelybe, vagy az idegörlő acsargásba fullad. Dallamokkal sokkal jobb lenne.

Hangulatos, néha, annyira, hogy húz a kilenc pont fele, de összességében több a rutinból tolt üresjárat. Vagy csak a nem túl erős téma. Ennek ellenére eléggé egyben van.

Egészséges dalhosszok, kellemes tempó. Néha nagyon befárad, és bár az atmoszférikus fennköltség nagyon ott van, hiányolom az epikus mélységet alóla.

Végre zongora! A 10 pont nem csak ennek szól, hanem cakkundpakk: a zenének, a zeneszerzésnek és a hangzásnak.

Nagyon hunyorítva egy kiherélt Children of Bodom. Összeborogatva egy csomó különböző stíluselemet akár még jó is kisülhetne - ha lenne egy szikra , ami begyújtaná az elegyet.

Bejött. Az ének néhol nem tetszik, pedig a srácnak vannak jó hangjai.

Mert a Dystopia azért jobban sikerült.

Alapvetően van benne fantázia, de. 1., a húzós részeket lehetett volna húzósabbra hangszerelni,. 2., nagyon régisulis, 3., az ének......, 4., az átvezetők oldják az egyhangúságot, a dalok erősítik.

Azon túl, hogy semmi nem ragadt meg bennem utána, hallgatás közben is azon vettem észre magam, hogy automatikusan továbbléptetni akarom a dalokat. Brutálisnak brutális, de nem brutálisan kreatív, sőt, leginkább semennyire se az. Gondolom, pár sörrel élőben, amikor a hangerő a gyomorban szól, nem is kell, hogy az legyen.

Roppant fárasztó anyag. Ahol megcsillan valami zenei érdekesség, ott is agyonnyomja a teljesen fantáziatlan, egyhangú hörgés.

Popos, lágy, slágereskedő, és ez még nem is lenne baj, de valahogy a karakter elmarad.

80-as évek vége, amcsi dallamos/power, sajnos a sava-borsa nélkül. A férfi éneket kihagynám, nagyon modoros, a dob meg nagyon iskolás.

Nem ad sokat az Overkill-hez, de el se vesz tőle. Zeneileg. Hangzásilag nagyon fura, túlgondolt, nagyon nem organikus: a dob agyonmintázott, a bőgő herélt, az összkép miattuk nagyon zavaró.

Nálam ez az album nagyon jól működött! Profi noise-post metal, melyhez rengeteget hozzátesz az általam nem nagyon komált sludge. Fülessel hallgatva döbbenetesen jól átjönnek a hangulati elemek. Magam is meglepődtem, de tetszik. A borító is nagyon találó.

Ez egy fantasztikusan megkomponált, gyönyörű hanggyűjtemény, majdnem tökéletes! A Wanderers című dal egy csoda! Óriási köszönet az ajánlónak, hogy megismerhettem az orosz banda művészetét!

A doom nem a kedvenc stílusom a műfajon belül, de ez az album most valamiért számomra kiemelkedőt nyújtott az általam eddig meghallgatott doom albumok közül. Nagyon mély érzelmeket sikerült a fehérorosz származású bandának leközvetítenie a zenéjük által. A bőséges egy órányi játékidő talán azért is repült el olyan gyorsan, mert a lemeznek van egy lüktető dinamikája - a melankóliát ellensúlyozza a ritmusszekció játéka. Egész frankó, a hét pont tőlem óriási dicséretnek számít!

Kétség sem férhet az album egyediségéhez és zsenialitásához. Érdemes elolvasni Morcos rendkívül frappáns ismertetőjét az albumról!

Én elismerem, hogy rengeteg a befektetett munka ebbe a több albumon átívelő koncepcióba, de nekem nagyon nem akar összeállni az osztrák sógor által kreált zenemassza. Olyan, mintha barangolnék a YouTube-on, és össze-vissza kattintanék a különböző dalokra. Persze vannak rajta kifejezetten erős részek, de ez a stíluskavalkád (power - symphonic black - HM - pop) nálam nem igazán működik. Külön-külön talán, de így semmiképpen sem. Mondhatnám, hogy a sok bába között elvész a gyermek...

Ez ebben a körben már a sokadik remek lemez, amit megismerhetek! A progresszív, groove és sludge elemekkel teleszőtt metal zenét játszó, francia illetőségű banda igazán kitett magáért első albumán! Erre nem lehet kevés pontot adni!

Voltak kifejezetten tetszetős, kiváló pillanatai az albumnak (pl. az In Abundance című dal gyönyörű), de összességében elment mellettem, mint a legtöbb doom zene.

Nem igazán sikerült lenyűgöznie. Sőt! Katalán doom, hmmm...

Ez egy komoly mondanivalóval rendelkező, koncepcióra épülő brutal-death metal album. Ez a zene koncerten durran meg igazán, akár fesztiválról, akár klubbuliról beszélünk. Súlyos muzsika.

Nagyon profi zenészek, akik kicsit túl matekozzák a sablonosnak korántsem mondható death metal elemeket. Kicsit nehezen emészthető, de mindenképpen megéri, hogy időt és figyelmet szentelj neki!

A hangulata tetszik, a többiek által említett zenekarok mellett HIM, és néhol Nevergreen (!) feeling is tapasztalható. A Kat Von D-vel közös dal pedig inkább country alapokon fut végig. Összességében bugyutácska riffek, sablonos dalok - majd mindegyiknél a refrént megelőzően csak a dob, a basszus és a szinti megy. Aztán nagy keménykedve a refrénnél belépnek a gitárok, és a karcosabb ének, meg a kórus. Nem nekem szól.

Na, ha a mostani HP-s felhozatalból valamelyik album sablonos, akkor ez az! Egyetlen finom egyedi megoldással sem mernek kilépni a műfaj szabta keretek közül. Az énekesnőnek valóban jó hangja van, de egyáltalán nem meri kiereszteni azt. Pedig óriási színt vihetne a dalokba - a The Observers című dalban már majdnem sikerült. Szeretem a HM-t, de ez szerintem nagyon harmatos.

1993-ban kaptam kölcsön egy haveromtól az egyik korai anyagukat. Na azóta se bírom végighallgatni egyetlen lemezüket sem. Az első dal végére ugyanis a falat kaparom Blitz hangjától. Rengeteget elvesz az amúgy sem csúcsminőségű, középszerű thrash szerzeményekből. Ezt a lemezt is csak részletekben tudtam végigtolni. A véleményem semmit sem változott.

Többekkel nagy egyetértésben a Tower of Silence az igazán jó dal a lemezen, amelyre 9-est is adnék, de nem dalokat pontozunk. Az összkép nem éri el a várt ingerküszöböt, pedig ez a mocskos, lassú sludge posvány tudna ám megsemmisítő hatású is lenni. Nem rossz, de az izgalmas ötletek hiányoznak.

A borult sludge lemezek HP-ja ez, van pár anyag a témában. A Crust zsigeribb és energikusabb megközelítése jó dalokat eredményezett, főleg ha a kapaszkodókat nyújtó remek harmóniákat is figyelembe veszem, ezért ebben a műfajban ők diadalmaskodnak a HP-n.

Türelem kell hozzá, de csak azoknak érdemes jobban belemerülni, akik épp melankolikus hangulatban vannak és épp sok idejük van, mondjuk vonaton utaznak. Nem kiemelkedő anyag, de nem is rossz.

Íme egy ékes példa arra, amikor egy előadó az általa képviselt kereteket már szűknek találja, és mint aki ketrecéből tört ki, járja be a felfedezésre váró világot. Meg sem tudnám számolni, hány fantasztikus dolog sorjázik a lemezen, az ember csak kapkodja a fejét a meglepetések hallatán. Szerintem hatalmas lemez lett, pedig most még van, amivel én is csak épp barátkozom. Ugyanakkor olyan hangulatba repített valamelyik éjjel a fejhallgatón keresztül, hogy alig tudtam visszatérni a valóságba. Most még 9, de könnyen lehet, hogy pár hallgatás múlva már 10.

Bár ez az egészen vidámnak ható galoppozás egyáltalán nem az én világom, azért azt sem mondhatnám, hogy egysíkú vagy unalmas. Sőt, elég változatos dalok sorakoznak itt. Magamat nem látom ebben, de aki szereti az epikus power metalt és nem riad vissza a black metal hangzástól sem, nyugodtan tegyen vele egy próbát.

Aki szereti a metalon belül az alternatív megoldásokat, a kissé Mastodonos prog-sludge témákat, de nem bánja, ha a disszonáns hangok érvényesülnek többet, vagy ha groove-osabb és core-os irányba is el-eltolódik a mérleg nyelve, izgalmas élményben lehet része. Nekem nem jött be maradéktalanul, mert a dalok karakteressége az én fülemnek hiányzik. Sőt, a kisebb káosz többet ért volna, a végére elfárad az ember.

Amikor az Isole albumot hoz ki, valahogy odakerül az év legjobb 20 albumának a közelébe nálam. Szeretem, ha valaki igényes és kifinomult, és ugyanakkor ötletekben gazdag zenét mutat fel. Rengeteg fülbemászó dallamot írtak (annak legkevésbé sem mainstream értelmében), a monumentalitás pedig őszinte. Még nem hallgattam elégszer, de azt már hallom, hogy gyönyörű lemez!

Súlyos sludge-doom anyag gyakorlottaknak. Emészteni kell, de egészen meggyőző. Most nekem talán egy kicsit sok már ebből a műfajból, de az Ikarie lemeze megéri a rászánt időt.

Nem látom jelét az Origin vagy Dying Fetus-féle eredetiségnek, a mesterek dalszerzői tehetségéről nem is beszélve. Sok ilyet nem hallgatok, ezért csak a legjobbakkal foglalkozom, azoktól azonban elmarad. A műfaj elkötelezett rajongóinak!

Én szeretem ezt a műfajt. A jazzes témák nem is annyira szembetűnőek, vagyis nem lógnak ki idegesítően a zenéből. Intenzív, energikus, kaotikus… nem hasonlítanám a Death-hez. Élvezeti érték van benne, de a katarzisok, nagy csúcspontok annyira nem jellemzik az anyagot.

Gótikus rock ez, amivel nálam az égvilágon semmilyen probléma nem lenne, ha a sejtelem, a sötétség, az okkult, a karcosság is beférkőzne a dallamokba és nem akarna felszínes (pop) slágerré válni minden dal. Így, köszönöm, nem kérem.

Az albumon korrekt női ének és a The Observers-ben korrekt férfivokál hallható, plusz hagyományt ápoló heavy metal dalok. Van egyfajta visszafogottság is benne, ami épp a szépségét is adhatja a daloknak. Nem dühös, nem akar az arcodba mászni, inkább kellemes, fülbemászó. A Dawn Phenomenon átkötő kifejezetten szép. Ja, hogy mintha minden dalt hallottunk volna már? Egye fene, elnézem nekik.

Piszkosul jó koncertélményem van velük kapcsolatban, de lemezen valahogy sosem kerültek hozzám nagyon közel. Ha kijön egy új anyag, meghallgatom, mert ez a fajta speed/thrash metal a védjegyük, kérdés sincs efelől, és egyébként is a metal történelem egyik alappillére az Overkill, de maradok tisztes távolságból szemlélő. A rajongóknak úgysem kell bemutatni őket.

Túlnyomórészt értelmezhetetlen zagyvaság, zajongás. Ezen felül ráadásul rendkívül idegesítő (a vokál különösen), monoton, unalmas, egysíkú és még sorolhatnám.

Elment egynek, ez se az én zeném, de legalább nem idegesített és vannak benne érdekes zenei megoldások, valamint az ének sem rossz.

Az első két szám ígéretesen indult (a tag-ek ellenére is), aztán a maradék három már nem igazán tetszett, főleg az utolsó, világfájdalom, amit sose szerettem - félreértés ne essék, nem a melankolikus hangulatú, komor, lassú dallamokról, számokról, atmoszféráról vagy hangulatról beszélek. Nem egyszer éreztem nyögvenyelősnek a lemez második felét. Kár, pedig ha olyasmi lett volna végig, mint az első két szám, akkor sokkal jobban tetszett volna.

Ebben a lemezben is sok az áthallás, innen-onnan felbukkanó zenei részek, de mégis megvan benne az egyediség, az egyedi hangulat, ami miatt ez egy fasza album. A harmadik számtól kezdve rendkívüli mértékben Arcturus-os, néhol Covenant-os az egész, zseniális. Magában a 3. számban (vagy innentől lefele bármelyiket lehetne mondani) több minden történik, mint az Ikarie egész lemezén.

Semmivel sem rosszabb ez a maga stílusában, mint az ide beajánlott egyszemélyes projektek lemezei...kiváló epikus, helyenként szimfonikus black metal fasza károgással (de érdekesmód ez valahogy szinte senkinek sem tetszik) és remek női tiszta vokállal - a hölgy hangja ugyancsak bitang jó, erős hangulati faktort hoz a dalokba. Tökéletesen kimeríti az underground-ot és annyira nincs is túltolva, mint már rengeteg korábban beajánlott lemez, aminél valahogy mégsem volt gond, hogy valóban egy fantáziátlan katyvasz volt...Erech Leleth még ugyan fasza dalokat írt ehhez a projekthez (semmiképp sem nevezném amatőrnek) - igaz, érdemes meghallgatni az első nagylemezt és a két lemez közötti EP-t is, hogy teljes legyen a "kép", de véleményem szerint a három kiadványból ez lett a legjobb. Az pedig külön üdvözítő, hogy az egyéb, elsődlegesen black metal projektjei (Narzissus, Carathis, Grandeur, Order of Istar, Summer Haze '99, stb) mellett csinált egy ilyen fasza projektet is ebben a stílusban. Itt van egy tehetséges, multihangszeres underground előadó (mennyi nála sokkalta tehetségtelenebb, hulladékabb egyszemélyes "projekt" lemezét/EP-jét hallgattam már itt a HP-n...) - aminek itt pozitívnak kell(ene) lennie, de érdekesmód most valahogy mégsem az...sőt, már lassan megint abba is belekötünk, hogy ez egy rétegzene és nem a "nagyközönség" számára készült...nem gondolnám, hogy Erech barátunk fesztiválozni szeretne menni a projektjeivel (pedig én az Ancient Mastery-t simán megnézném élőben is, akár session zenészekkel)...Egyedül a valóban elég tipikusra/tucatra készült borítóval értek egyet, mint "kritika" - de az meg szintén kell a koncepcióhoz. Lemezkritika/ajánló hamarosan.

Egyáltalán nem volt rossz, nem idegesített, egész jó stílusegyveleg. A háttérben szólva teljesen jól elvoltam vele annak ellenére is, hogy nem szoktam ilyen zenéket hallgatni.

Nem rossz, de voltak dalok/részei a lemeznek, amik nagyon unalomba fulladtak, viszont utánuk mindig jött jobb (akár dal, akár zenei rész) - mint például az In Abundance esetében. Ettől függetlenül ebben a stílusban is remek zenei, hangszeres és minden szempontból profi teljesítményt hallunk, ám nekem a tagok másik bandája, az Ereb Altor jobban bejön.

Ezerszer lerágott csont, végtelenül unalmas, semmitmondó hömpölygés jellemző a lemezre. 2023-ban nem a közel 30 évvel ezelőtti My Dying Bride és Paradise Lost zs kategóriás kópiáját akarom hallgatni...

Akármennyire is profi hangszeresek alkotják a bandát (amit én szoktam díjazni), nem tudok a közepes/semleges értékeléstől jobbat adni, mert hosszabb/hosszú távon (értsd: kb. 2-3 szám után) ez számomra hallgathatatlan. Végeláthatatlan összefolyó darálás, megjegyezhető dalok, témák nélkül.

Tipikus tucat old school death lemez, ami elment a háttérben, megragadni semmilyen formában nem fog. Itt sem sok minden van, amit ne hallottunk volna már milliószor, ennek ellenére hozza azt, amit kell, a kötelezőt.

A The 69 Eyes most is egy könnyed, minőségi goth-rock albumot rakott le az asztalra, ahogy legtöbbször azt szokta. Kb. 20 évvel ezelőtt voltak olyan lemezeik, melyek hangulata melankolikusabb, komorabb volt és még jobban ki volt hangsúlyozva Jyrky rendkívül egyedi hangszíne, hangfekvése - lásd Blessed Be és Paris Kills albumok. Kétségtelen, hogy leginkább ez a két lemez a legsikeresebb tőlük és ezen van a legtöbb közönségkedvenc dal is (pl. a zseniális The Chair, Gothic Girl, Crashing High, Betty Blue, Brandon Lee, stb.). Itt is vannak kifejezetten remek dalok, mint a nagyon szép This Murder Takes Two duett Kat Von D-vel, a California, a Drive, a címadó vagy éppen a Call Me Snake. Jó lenne már őket koncerten is látni, mert emlékeim szerint eddig még nem sikerült...

Jó kis laza old school feelinges heavy metal elsődlegesen női énekkel, de a férfi vokál is megjelenik. A lemez hangulata/atmoszférája és a hölgy hangja engem leginkább a Crystal Viperre és Marta Gabrielre emlékeztetett, főleg az utóbbi, nagyon hasonló a két hölgy hangja. Tökéletes lemezhossz, nem rossz dalok, koncerten sem lehetnek rosszak, megnézném őket.

Hát igen, az Overkill más ligában játszik, mint a jelenlegi körben szereplő lemezek egy része (is). Az első hallgatásra csak úgy "megvolt", de most, hogy lement már még vagy 3x, kifejezetten fasza dalokat írtak Blitz-ék az albumra. Igaz, ezt el lehet mondani kb. a 2010-es Ironbound lemeztől kezdve bármelyikre (amióta a banda a másodvirágzását éli) - szerintem az Ironbound és az utána következő The Electric Age még ennél is egy kicsit jobb lett. Az olyan dalok, mint a címadó, a Wicked Place, a Won't Be Comin' Back, a Harder They Fall (de igazából szinte bármelyiket említhetném) minden szempontból kiválóak. Én nagyon szeretem az ilyen reszelős torkú énekeseket, valamint a hangzással sincs semmi problémám, állatul szól, ahogy az kell - és élőben is bitang erős az Overkill.

A "zajt", önmagában, nem tudom értékelni (ahhoz nekem pl. kéne egy projektor, ami hallgatás közben vetít valamit a szoba falára), a doom/sludge valahogy ebben a hónapban "megtalált, így ez is nagyon tetszett. Hja---Rikácsol??? Hát itt pont idevalóan, őszintén szólva vannak benne kurva jó részek, pl Trepanation.Borító is több mint okés, így egyenes út a jó ponthoz.

Jó súlyos "mindent bele" (black/death/doom/sludge) egyveleg, alapvetően "hozott" anyagból sikerült mindent a helyére tenniük, így egy maximálisan élvezhető, nagyon jó albumnak tartom. "Kicsit" több változatosságot elbírna, de engem (is) meggyőzött.

"Alattomos" kis album, vannak rajta igazán jó doom részek, néhol már-már funeral doom részek amelyek kifejezetten tetszenek, ugyanakkor jópár borzasztó progosabb rész is, ami meg már nem. Az énekes angolja roppant zavaró, nem akcentusa van, hanem kb olyan angolja mint egy nyelviskolai tanulónak 2 max 3 hét kezdő angolozás után.

Minden jó kritikával, kommenttel maximálisan egyetértek, idei év legjobbjai között lesz a helye.

Jópár hallgatás kellett hozzá mire a kezdeti lesújtó véleményem legalább annyiban változzon, hogy középszerűvé módosuljon, semmint nagyon rossz kritikává. Kissé olyan, hogy valószínűleg komolyan szereti ezt a stílust, de szerintem nincs meg a kellő tehetség jó dalokhoz, jó produkcióhoz. Kicsit olyan, mint egy amatőr színésztársulat, akik maximálisan élvezik saját produkciójukat, de az inkább egy igazán szűk rétegnek szól, semmint a "nagyközönségnek".

Ez viszont igazi kis "csemege" album, tehetségesek, jók témák, jó hangzás, súlyos anyag, jó hallgatnivaló. Párszor kicsit szétcsúsznak, de pl a Dust vagy a Path kiváló, azokba sokmindent tettek. (Sajnos képtelen leszek helyesen megjegyezni a nevüket, számomra örökre maradnak "A vérhas"... :) )

"Furcsa", mert tulajdonképpen az összes havi HP-s album közül ezt hallgathattam meg a legtöbbször (reggel, ébredéskor, este, fülessel, indulás előtt, napközben, háttérzeneként pl. munka közben, ügyek intézésekor, "csak úgy" bármikor napközben, pokerezés közben, netes hírolvasásoknál, sörözgetés közben, olvasás mellé és még sorolhatnám), mégis, valahogy úgy érzem, összességében, az album első dalában "elmondtak" mindent, amit igazán szerettek volna, pedig ilyet, az eddigi albumaiknál nem éreztem.

Fájdalmasan semmilyen anyag ez nekem. Valószínűleg van valamilyen mögöttes koncepció, mondanivaló, de zeneileg semmi olyat nem hallok, ami arra késztetne, hogy utána olvasgassak, ez pedig nálam nem működik így.

Húzós brutal death, de kellett hozzá jópár hallgatás. Igazság szerint az elején nagyon túlléptem az albumon, csak nem ismertem a zenekart, az album kritikáinak utána keresgettem, és mivel meglepően sok jó pontot kapott, így adtam még neki korábban több lehetőséget, meggyőzővé tette a nem kevés hallgatás, finom kis témák vannak benne.

Az aprítások melletti túl káoszos deathjazz nem mindenhol jött be (pl. 1 + 2. dal), ellenben a 3. akkora bazi nagy 100 pontos, hogy nálam eddig az idei év legjobbja, ott minden a helyén, úgy, ahogy kell, az egy "istencsászárkirály" dal, amivel nem győzök betelni.

A vámpíros/góthos tematika nem igazán hoz lázba, a zenét viszont kedvelem. Sajnos itt a többek által említett hatások megvannak, csak az énekes túltolja a melankóliát, nálam folyamatosan olyan érzést kelt - amely kicsit jellemzője ugyan a stílusnak - hogy semmi de semmi kedve nincs énekelni és legszívesebben hagyná az egészet a fenébe.

Tradicionális heavy metál, kiváló énekesnővel. "gyorsan polcra az összes albumukkal" érzést adott.

Jó dalokat tudnak írni, emlékezetes albumokat viszont nem. Minden megjelenéskor újra hallgatom azt a 6-7-et ami megvan tőlük, mindig olyan, mintha először hallanám éppen.

A 6-7-8-as szám tetszett és egy kurva nagy EP lehetne, de egyben az album nekem kevés volt ahhoz hogy eldobjam az agyam.

Nincs mit mondanom, hallgassátok meg.

Nagyon sok bandához lehet őket hasonlítani, Evokenes hangulat itt Opethes ott. Nem tudom , hogy direkt csinálják e , de nem tetszik, ha külön külön nézem a tételeket 7-9 pont között mozognak és mindegyik fasza, de mint album nem tudok vele mit kezdeni. Hallgatásra érdemes és aki a kevésbé kemény Opetheket vagy a Katatoniat szereti mindenképp hallgassa ,de még My Dying Bride rajongóknak is ajánlom.

Hatalmas zenekar, vagy inkább formáció. Vagy Franchise??? Tetszik vagy sem ,távolodnak attól amit eleinte képviseltek. Már egy profi óramű pontossággal operáló albumot képesek lerakni az asztalra.DE ez távolodik tőlem ami a hangulatot illeti.

Húhaaa, ez teljesen töketlen és unalmas, a női ének sem kárpótol, a krákogás meg külön zavaró, hogy mitől fantasy vagy mitől black arra nem jöttem rá. Olyan hangszereket is használtak mint a metal zenészek ennyi a közös pont az oldal a hangpróba és a Ancient Masteryben.

Az egyik legjobban felépített album a körben, de amennyire ez előnye annyira hátránya is.Nem vagyok a stílus feltétel nélküli híve, de még így is elismerem.

Megvan Írva, elvan játszva, megvolt hallgatva.Semmi ami miatt újra hallgatásra ajánlott lenne, pedig minőségi anyag.

Soha nem találkoztam velük, vagy csak nem emléxem rá, de ezt az albumot beraktam az idei TOP50-es listámba, durva jó muzsika ez, a Brideos Lostos hasonlítgatást nem értem és nem érzem.

Zeneileg a nulla meg a 3 pont között váltakozik a teljesítménye a bandának. Viszont a külsőségek és a megjelenés minden zenei műfajban fontos elemei az adott produkciónak, ha tetszik ha nem.A pankok taraja a rapperek bőgatyája a komoly zenészek öltönye a black metalosok arc festése és a deff metalosok védjegyei is okkal olyanok amilyenek. Ha citromsárga bermudában pózolsz mint brutal deff zenekar, akkor mire számítasz?Ha te nem veszed komolyan magad akkor ne várj többet mint komolytalanságot a hallgatóságodtól IS!!

Rengeteg crossover muzsikát hallgattam hallgatok fogok hallgatni, de a death metal az soha nem passzolt a jazz mellé.

A HIM és a TypeO között mozog, laza slágerekkel , dúdolható dalokkal.Nem elég dark? Nem elég Karcos? Mert már ők is tudják, hogy ezt nem lehet túl komolyan venni, talán sosem lehetett, ennek ellenére ez egy becsületes munka, és úgy gondolom hogy ennyi év után is szeretik csinálni amit csinálnak.Szerintem ebben a goth vonalban az egyik legjobb banda,. A this murder takes two pedig egy hatalmas country szám, a Death of Darkness pedig örökzöld lesz, ha tetszik ha nem :) A tetoválós hölgy szereplése meg szerintem kellemes volt, az albumon is és a klipben is.

El kell ismernem ennek a bandának jót tesz a női énekes, valószínűleg ez a maximum amire a hölgy képes, de legalább nem akar se hörögni se angyali lenni, bele való rockker csaj, teljesen meg vagyok győzve, ez egy fasza lemez.

A énekes kb mint Ozzy(Őt imádom), vagy imádod vagy irritál, nehéz semlegesnek maradni, nekem azért sikerült mert ezt a szar hangot a német trashhez kötöttem és az ilyen, és tudjátok az élni és élni hagyni szarság jegyében megbocsájtottam.Viszont ma rájöttem , hogy ők amerikaiak, ha ez korábban is megtörtént valszeg önvédelmi mehanizmusból töröltem ezt az infót.na mindegy is, ez nekem most inkább volt kellemetlen élmény mint semleges.

Nagyon hangulatos raw/post black anyag. Egy Panzerfausttal közös koncert nagyot menne.

Eddig sem voltak rosszak, de eddig ez a legjobb albumuk. Igen, ez már nem funeral doom. Nagyon sokszor éreztem benne az újabb kori Katatonia hangulatát, még a borítóban is. A túltolt dob is a Katát juttatta eszembe, de mondjuk nekem ott is bejön, itt is tetszik, én amúgy mindig szerettem a dobvirgázást.

Nekem pont az első számok miatt indult be a kedvem, de aztán a többi sem okozott csalódást

Én imádom a fantasyt. De ez nem is tudom, miért fontos, ez a cucc egyszerűen nem áll össze.Lehet keverni a lecsót a puncs fagyival, mindkettő finom, de egyutt valahogy nem jók...

Nem igazán az én zeném, de a hangulat és a minőség megkérdőjelezhetetlen.

Nem tudom srácok, miért akadt be nálatok a Lost meg a Bride. Valóban közös mufajban alkotnak, de ebben ki is merult a hasonlóság. Jóféle death/doom/post keverék amúgy.

Többiek elmondtak már mindent. Brutal death metalt bírom, általában deathcoret nem, amúgy meg inkább idegesítő, mint jó sajnos.

Betechnikásodott Incantation, imádom...

18 lehettem, volt egy fields of the nephilim cd-m, az ugrott be róla. Akkor sem voltam nagy rajongója a stílusnak, mára meg már egyáltalán nem mozgat meg, szóval semleges maradok.

Nekem azért ez a nagyon old school hm már túl cammogós. Korai Halloween-jellegű zenéket jobban szeretem, ha tradicionálisabb metal muzsikáról van szó.

Ez az új album eszembe juttatta megint, hogy miért nem hallgattam őket soha. A vokál egyszerűen agyfasz nekem. A zene meg nem igazán érdekes, de elmenne. Azonban így együtt, áhh.

Szerintem kicsit túl lett erölteve a dolog. Szerintem nyugodtan elmehettek volna egy jammelősem irányba, s még úgy is bőven belefért volna némi noise az összhatásba. Az album hangzása tetszett, a gitárok nagyon vasokosak és kellemes textúrája van a torzításnak. Kicsit néha Dopesmoker egy-egy riffje merült is fel az elmémben, vagy egy-egy Celtic Frost-os megoldás szintén kellemes érzéseket keltett bennem, de összességében ez így túl felejthető volt számomra.

Jó indulattal. Nekem nagyon egybefolyt, túl hangos az amúgy zavaróan erőtlen vokál a hangszerekhez képest (valaki dobjon már neki egy Negrót felvétel előtt legközelebb). Amúgy egy tök okés disso-post-black/death valami. Komolytalan része a véleményemnek: Ajj már... ehhez a bandanévhez ez a hangzás? Én meg lettem vezetve, semmi crust punk-os rozsdás szeg a hasamba??

Egynek elment, se nem jó - se nem rossz. Kb. csak annyira emlékszem belőle, hogy eléggé "véletlenszerűen" váltakoztak a lágyabb és a keményebb részek.

A norvég veterán csapatnak (illetve inkább Vicotnik-nak) sikerült a lehetetlen: *befogadható* (egy (post-)black metal-on nyugvó) avant-garde lemezt készítenie. Bennem sikerült tartósan érzelmeket kiváltania, a dalok mind emlékezetesek és szépek (meisterwerk stúdiómunka!), és kb. folyamatosan pörög nálam a megjelenése óta... Nagyon valószínűtlen, hogy bármi jobban le tudjon nyűgözni engem idén mint ez a kiadvány. [Gondolataim bővebb kifejtése: lásd kritikámban.]

Ez egy érdekes élmény volt. Az első A.M. lemezt élveztem, az nagyon király volt, talán egy erős nyolcast is megérdemelt, de ez... jajj. Ez olyan volt nekem mint egy modern Dimmu Borgir, HA félig power metal bandává váltak volna; kiegészülve egy női énekessel... Aki amúgy szépen énekel... de ne egy ilyen lemezen! Nem jött be.

Nem tudom objektíven értékelni: a metalcore-tól /mc. hangzástól elkap az undor.

Nagyon hosszúnak tűnt a lemez, s nem igazán élveztem. A banda is új volt számomra, s a kevés viszonyítási alapomra támaszkodva is azt tudom mondani, hogy hasonló vonalon pl. a Khemmis jobb dolgokat művel.

Hosszas vívódás után állapodtam meg eme pontszámnál. Az egészet nézve: nagyon tetszik, hangulatérzékeny album (a napok óta tartó esőzés segített az élvezetében) és sármosan "old-schoolos" hangzású post-metal lemez. Azonban én nagyon hiányolom a kiemelkedő, katartikus pillanatokat melyek nélkül túlságosan egybefolyik minden - részben emiatt is hallgattam meg annyiszor újra. De egyáltalán nem bántam! Ezt magamhoz képest szerintem szigorúan értékeltem, de így is nagy örömöt szerzett vele az aki beküldte.

Utálom a műfajt, s ez az album sem kivétel ez alól. Fantáziátlan és silány.

Minden amiben tetszene abban is van valami ami nem. Remek old-school-os hangzás - cserébe aránytalanul háttérben a gitárok; nagyon jó szólók (Philippe Tougas továbbra is zseniális) - cserébe folyton az összes hangszer "rivalizálásába" torkollik az album; kiváló zenészek - cserébe szinte túljátszanak mindent, ez már az a fajta technikás/progresszív vonal amit már nem igazán kedvelek. Nagyon fárasztó album volt, muszáj volt valami pihentetőt hallgatnom amint lement.

Egy nettó idegesítő lemez. Háttérben is végtelenül zavart.

Nagyon okés kis heavy metal lemez. Semmi kirívó, de semmi rosszat se tudnék rá mondani. Jó albumhossz, akad pár nagyon király riff rajta, munka közben vagy egy nyári napon a kertben a háttérben jól eldüböröghet.

Gyötrelem.

Nagyon amerikai műfaj, és mivel a banda is amerikai, szigorúan pontozok. Honfitársaik ennél jobbakat tesznek le az asztalra a műfajban. Az ambient és zajbetétek viszont nagyon jók. A Tower Of Silence miatt kap plusz fél pontot.

A név kötelez - a hangzása fantasztikusan jó. Az is tetszett, hogy a nyolc húros gitár adta lehetőség nincs az első pillanatban ellőve, és nem dominálja végig az anyagot. Brutálisan súlyos és vastag, de ott van a kellő mennyiségű kosz, atmoszféra és a köd is az egészen. A borítókép is nagyon passzol. A pár kihagyott ziccer ellenére is nagyon tetszett, köszönöm az ajánlónak! Egy hét elteltével már a kihagyott ziccerek sem zavarnak, ez bizony 10-es.

A funeral doom a black metal mellett a másik kedvenc fémzenei alműfajom. De nem az ilyen. Itt a légiesség lenne az egyik fontos alapvetés, ezzel teljesen ellenében dolgozik a dobos, aki megveszekedett erőlködéssel veri szét a zenét, és még csak nem is érdekes témákkal. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor azt mondanám, hogy a funeral doom egy olyan ambient zene, amiben van gitár és dob is. A dallamszekció egyszerű hangjegytologatást csinál a komfortzónából egy pillanatra sem kilépve... Minden műfajban vannak magamnak felállított etalonok, amihez hasonlítanom kell az adott jelöltet. Az orosz Septic Mind - The True Call lemeze egy ilyen etalon például. Vagy a Nordlumo egyetlene ezidáig. Csak nem az is orosz... Nahát!

Mai mércével mérve lehetetlen lemezhossz, de mi még ehhez szoktunk régen. Kicsit zavarban vagyok most, mert mindenki, aki rohadt különlegesnek akar látszódni, ezt a bandát emlegeti a kedvencei között. Persze hallom én, hogy más a süti, de ez csak az ismertek között más... Ehhez képest az ismeretlenség legmélyebb bugyraiban sokkal határokat feszegetőbb zenék léteznek. És most nem olyanokra gondolok, mint az Igorrr, mert az csak egy túlerőltetett giccshalmaz szerintem (ja, meg az is az ismertek mezőnyében van mára már). Úgy a harmadik daltól fasza lemez ez, de van a különc műfajban sokkal jobb is (Oranssi Pazuzu pl.). Egybe nem tudok belekötni. A hangzásába. Az zseniális. Az első két dal nem értem, mit keres a lemezen...

Egy újabb fantasztikus giccsborító... de a valódi gond a zene. Unalmas, langyi és egysíkú. A női énektől meg behaltam. Szép és cuki, de legalább ennyire csöpögős is. Engem amúgy a Summoning sem fogott meg soha. A fantasy nekem is csak dungeon synth-tel működik. Na jó, látom, mindenki 5-6-ot adogat, én akkor különc leszek.

A Metal Archivesen fellelhető "lyrical themes"-en jót nevettem. "Legend of the Wandering Jew, Religion, Atheism, inner struggles". Azért a Sínai-félszigeten vándorló zsidók és Mózes valamint Áron csodatevései elég furán passzolnak az ateizmushoz. A szövegek ott fent vannak, ha lesz egy kis időm, belemélyedek, mert lehet csavar a dologban. Mindenesetre okos zene ez, mégha néha idegesítő is.

A zene szimplán csak untatott, de ez az énekkarosan szögletes éneklés valami halálos volt... Amúgy minden profi, ebből kifolyólag unalmas is.

Nekem viszont nagyon bejön. Már-már oroszosan jó hangulatú doom cucc ez. A régi Paradise Lost és a My Dying Bride szerintem nem írt ilyen jó nótákat. Általában ráérősen hallgatok zenéket, és mindig csinálok közben valamit. A kedvenc zenéimre általában ráaggatják, hogy azok csak háttérzenék. Igen, így van. Viszont nagyon szórakoztatóak számomra. A Boymester által említett hangulat itt nagyon megvan. És jaja, ahogy a Miki mondja: túlságosan nem is hasonlít a két fenti bandára.

Morcos szavaihoz még annyit tennék hozzá, hogy a gusztustalanság mellé nagyon disszonáns a giccsborító meg a giccshangzás. Mindig ellenérzést váltott ki belőlem az, hogy rohadt dühösek és súlyosak vagyunk, de patikatisztaságú a felvétel a borító meg tűéles. Az egyensortnacit meg tényleg nem értem. :-) Valószínű amúgy, hogy jópofa srácok ezek, kérdés számomra, hogy mennyire veszik magukat komolyan. :-D Én a zenét nem tudom.

Na, ez kemény feladvány. Egyrész olyan gyönyörűen analóg módon szól, amennyie csak lehet. A Death nyúlás egyértelmű, de ki is egészíti azt ezzel - azzal. A hörgés nem jön be, és egész lemezhosszban azért agyrázkódást okoz. A pontszámban benne van a tiszteletem is.

Sok 80-as évekbeli popzenét hallgatok, és ez olyan, mintha a Sisters Of Mercy fúzionálna ezekkel. Valóban, egy kis david bowies sötét betegség kéne még bele, akkor lenne tökéletes. Az álló harmóniás alapok szokásosan (ahogy mindig) ütősen hatnak rám.

A műfaj jellegzetessége a 7/8 - 9/8, ezen annyira én nem akadok fent, de ahogy a Devil Csaba mondja, ezen felül is tényleg eléggé iskolamunka a dob. És nekem a női ének is modoros kicsit nem csak a férfi. Nyári estére, vízparti sörözőbe kiváló hangulattámasztó zene ez, de magáért nem hallgatnám.

Miki, nekem meg csak az ének tetszett. Bejön ez a Brian Johnson / Mark Tornillo vonal ezzel a kakaskukorékolással. Ellenben nem szeretem az ilyen szétvasalt basszusgitárt, a dinamikátlan, egyenhangerőre húzott dobokat. Természetesen az irreális megszólalás csak egy dolog. A nagyobb baj az, hogy százezerszer hallottuk már ezeket a riffeket is. Borítóért sosem változtatok a ponton, mert a zene a lényeg, de ahogy nézem, nem akar kikopni a metal színtérről a giccsborítós jelenség. :-D

A Sunrot a Thou által kitaposott úton halad. Elejét végét lecsíptem volna, közte súlyos masszát találunk. Hatalmas potenciál van a zenéjükben, de nincs kiaknázva. A Tower of Silence a csúcspont, akarom mondani a mélypont (ez az ő esetükben a pozitívum).

A hozzászólások teljesen jól körül írják, többet én se tudok hozzáfűzni. Megjelenésekor engem is letaglózott, de idővel tompult az éle.

Jobban örültem volna, ha az első szám death/doom vonalán maradnak, és nem színesítik (oldják fel?) az albumot.

Színpadias. Ezt éreztem az egész albumon keresztül hallgatás közben. A nyújtott, siránkozó, merengő ének elvágta a kapcsolódási pontokat a zenéhez, pedig akadt bőven jó ötlet (pl. It Does Not Followban). A Halow első felében sok a Sólstafir áthallás, de számról-számra ki lehetne vesézni a hatásokat, részleteket, mert változatos, sokrétű zene. A Det Tomme Kalde Morke utolsó „elektronikus” harmada nagyon tetszett.

A blackes elemek némileg feldobták a zenét, és így nem csak egy csupasz szimfonikus power anyagot kapunk, de a női ének az akusztikus gitárral úgy töri meg a lendületet, ahogy a reklámblokk az esti filmpremiert. A koncepciót illetően kicsit zavarban vagyok, vegyesre sikerült az összkép.

Nem volt az éneknek olyan szegmense, ami tetszett volna. Se a dallamos, se a durva ének. A hangszeres tagok jól teljesítettek, de itt is csak inkább a technikát tudom pozitívumként kiemelni. Érzelmi többletet nem adott.

Nagaarum véleményével értek egyet. Nem jó ómen, ha azt nézem mikor ér véget a zene, mert ez a nyájas éneklés engem kikészít. A zene pedig nem sok pluszt ad.

Már az első szám minimalizmusa meggyőzött. A második-harmadik dalban nagyfokú Cult of Luna hatást véltem felfedezni, hogy aztán kicsit leüljön a lemez. De ez csak előkészítése volt a Titane II-nek, ami megsemmisített. Mélységes, sötét és gyönyörű egyszerre.

Időnként stílusidegen elemekkel díszítik a brutal death/deathcore muzsikát, de hiányoznak a megjegyezhető riffek, amik kapaszkodót adnának. A megszólalásra, a technikai részére nem lehet panasz.

Tetszett a lemez hangzása, de főleg a basszusgitáré. Néha már úgy tűnt, mintha ikergitárként használnák, máskor meg teljesen külön életet élt. Nagyon élik ezt a death-jazz fúziót. Én már kevésbé. Nem sok témába lehet megkapaszkodni. Érdekes volt az utolsó számban a fősodortól eltérő különféle szólók.

Csak névről ismertem a bandát. Slágeres dalok, fütyülhető-fülbemászó refrénekkel, amiket unalomig ismételnek. A This murder takes two-ról King Dude ugrott be. A többi szám lazán elcsordogált.

Múltkor a Savage Master albumánál kapcsolatban írta ensomhet, hogy akár mesterséges intelligencia is írhatta volna. A Blood Star lemezénél most teljesen ezt éreztem, annyira „arctalan” ez a produkció. Az is szembe jutott, hogy ez igazából egy időkapszula 1987-ből, úgy mindenestül. Zenével, szöveggel, megszólalással, borítóval együtt.

Blitz éneke megosztó, valaki szereti, másokat taszít, ahogy engem is. Bár a The Surgeon-ban, ahogy szaval az tetszett, talán azért mert ez olyan volt, ahogy annak idején Martin Walkyier darálta a szöveget a Skycladben.