Ritka kivétel nálam a Death/Grind albumok közül, hogy a nagy zúzás közepette is sikerült végig szórakoztatónak, változatosnak maradnia.
A The Black Waltz albumuk eléggé bejött annak idején, erre emlékszem. Egyébként számomra elég nehéz megkülönböztetni az albumaikat, sőt még a dalaikat is egymástól. Ennek ellenére szerethető amit művelnek, és van egyfajta sajátos íze is a zenéjüknek. Ha már "mocsármetál", akkor az ilyen legyen!
Ez igen! Chelsea Murphy énekesnő nevét is meg kell jegyezzem mostantól!
Kaptunk 8 db klassz intrót! A "dalok" hangulata egyébként bejövős, komor és gonosz.
Nem ez lett a legerősebb albumuk sajnos, de azért itt van minden ami miatt szeretjük őket. (Most éppen csak Demonaz-t és segítőit.)
Ritkán mondok ilyet, de ez a nőszemély elég idegesítő volt.
Üde színfolt a metal zenei palettán az ukrán csapat. Helle Bogdanova éneke miatt már eleve megéri a többszöri meghallgatást!
Netezés közben elment a háttérben, de ettől többet nem érzek benne.
Ha néhány számot meghallgat az ember, akkor nem olyan rossz. Az egész lemez egyben viszont már elég unalmas.
Csak a zenét pontoztam, és az nekem ennyit ért. Metal oldalra metal zenét jövünk hallgatni, nem valami filmzeneféleségeket.
Ez a szar ének teljesen kikészített. A zene azért ellensúlyozta a dolgot némileg.
Súlyosnak súlyos, csak éppen nem igazán szórakoztató számomra.
Ebben is 0% fém volt, csak ez a műfaj valamiért hatalmas kedvenc a FÉMforgácson. :P Próbáltam élvezni ezt a prüntyögést és Lensverrel is szívesen találkoztam volna újra, de egyik sem sikerült.
Lásd: kritika.
Ez egy kifejezetten jó sorlemez a bandától. Nagyjából képben vagyok velük, de nem nekem zenélnek, ugyanakkor a maga műfajában igényes és szórakoztató kiadvány. Itt-ott akadnak folkos pattogások, de azért szerintem sem az a mulatós fajta. Azoktól a falnak megyek szintén:)
Igényes, meg minden...de nem találok benne kohéziót, ahogy azt itt már más is írta. Hiába a nagy változatosság néhány téren, nincs összhang, csak akarás.
Érdekesnek érdekes, ebben a hosszúságban és a gyors önismétlővé válás mellett viszont nem jó...
Hírnevük ellenére sosem rajongtam túlzottan a zenekarért és a lemez első dalait hallva készültem is a fikára...de aztán elkezdett működni, elkezdett érdekelni a dolog. A Wargod, No Sun, Blashyrkh My Throne című tételek pedig kellően meggyőztek arról, hogy nem rossz zenekar ez.
Megnézve az általános érdeklődési körömet még sokszor magam is meglepődöm azon, hogy mennyire szeretem a The Dillinger elborult anyagait (kb. mindet), viszont már jó ideje nem hallgattam hasonló anyagot. Nem rossz ez, de egyéniséggel és túlzottan sok kreatívitással nem vádolnám meg őket.
Igényesség akad, bármiféle olyan hang, vagy törekvés, ami kiemelné őket saját zenei közegéből, nincs.
Nagyon sokszor meghallgattam ezt a lemezt, mert nagyon szeretni akartam. A Runemagick több, mint 30 éves pályafutásának első lemezeit ugyanis nagyon szeretem, sőt, a legutóbbi anyaguk is betalált nálam annak ellenére, hogy bőven túljátszották a dolgokat. Itt viszont már nem tudom ezt félretenni, egyszerűen sok a jóból, a dalok hossza az egészen jó témák ellenére sem indokolt. Tisztes darabja ez a zenekar diszkográfiájának, csak épp egy átlagos sorlemez.
Az előző korongnál volt, aki sokallta a Dissection utánérzést, én meg pont ezért kedveltem. Most hiányolom is, mert egy kicsit semmilyen lett a vége. Ettől függetlenül profi anyag.
Számomra az első három lemez a Burzum, abból is magasan kiemelkedik a Hvis...ha csak az az egy lemez készül el, már hálás lehetne a metal világ. Az ottani hangzás, hangulat utánozhatatlan, megismételhetetlen, így egy tribute anyag csak érdekes kiegészítésként szolgál. Erre jó volt a Found Wisdom, de inkább maradok az eredetinél.
Iszonyat jól szól szerintem, ennyi tisztaság kell ahhoz, hogy az ötletek teret kapjanak. A vokál nálam sem vált be maradéktalanul, ahogy a zenében, itt is lehetett volna több változatosság. Minden esetre még elő fog kerülni, teljesen új számomra.
Még "promós" állapotában lement párszor, de valahogy nem tudta tartósan megszerettetni magát. Jó kis disszonáns death örvény, de ahogy itt más is írta, rövidsége ellenére kevés benne a nekem tetsző kapaszkodó.
Általában nem kedvelem túlzottan ezt a műfajt, kevés lemez szokott magával ragadni. A pontszámomon látszik, hogy ez itt és most sikerült. Kicsit rövid, itt-ott laposabb, de ahogy elkezdeném unni, jön valami érdekes.
Szépen járják tovább a Death Atlas által elkezdett utat. A blackened részek kifejezetten tetszettek, remélem ezt még egy kicsit jobban előtérbe helyezik a jövőben. Érett dalszerzés, átgondolt hangszerkezelés jellemzi. Ami a legfontosabb az ilyen nevű bandáknál: nincs meg bennem a "na ezek is eladták magukat" érzés, noha nem keveset finomodott a zenéjük, de még mindig letudja rúgni a vesémet. A hangzás viszont bántóan tiszta, már-már deathcore módra steril. A legspécibb svájci magánklinika is egy utolsó cigánysornak érződne mellette, olyan patika.
Nem tudom, hogy a már emlegetett mulatós jelző felhozatala miatt van-e ez, de tényleg felfedezni véltem benne olyan pattogósabb ritmikákat, népiesebbnek ható riffeket, amik adnak egy kis folkos ízt az amúgy nem is olyan rossz, energikus melo-death-nek. Children of Bodom-nál nekem speciel jobban bejött, de azért van itt cukorka bőséggel. Majd mások szeretni fogják ezt a lemezt helyettem is.
Úgy mint a Pupil Slicer ez is beültet a hintába. Egyszerre akar cukorkát adni a markomba és keserű epével lehányni a pofámat. Tudom, hogy a modern black metal már mindent elbír és bármit be lehet csempészni a dalokba, amit jónak látunk, sőt még egyes helyeken ezt nagyon előremutatónak, modernnek, meg formabontónak titulálják, de valahogy nekem olyan éreztem van, mintha mást szeretnének velem hallgattatni, mint amire vágyom. Jó nevekből tevődik össze a banda, vannak tetszetős részek, de számomra ez most nem adta.
Az ezelőtti kiadványukkal sikerült megismernem őket és nagyon beszippantott ez a "taszító miliő". Indusztriális gyomorsavban fürdetés ez, ahol a sampont a patkányok seggszaftjából főzték. Atmoszféra mindenek felett, noha lehetett volna kicsit hosszabb is.
Kiszoktam húzni ezzel a gyufát, de vállalom a véleményem: az At The Heart of Winter óta nem képesek kiemelkedőt alkotni. Abbathal és nélküle se, de még talán az ezelőtti albumuk volt a legerősebb a 21. századi felhozatalból. Nálam továbbra is a Lamp of Murmuur készítette el a legjobb Immortal lemezt az idén.
A mathcore elemek tetszettek a legjobban, de azon túl nem sok izgalmas dolgot találtam a lemezen. Nem mondanám, hogy egy az egyben a női verziója lenne a Dillinger Escape Plan Calculating Infinity korongjának, de nem egyszer volt ilyen érzetem. A vokál valóban tetszetős, megvan benn az "öld meg anyádat" faktor. Kicsit eszembe is juttatta a Cloud Rat kiadványait, noha ott nem szoktak így vizet önteni a whiskybe. Nem volt rossz, de szerintem itt kezet is foghatok az albummal és tovább mehetek.
Nem ismertem őket és én szeretem tudni, hogy kikkel állok szemben. Szóval utánanéztem és ilyesmiket találtam zsánermegjelölésnek: melodikus death metal, symphonic metal, progressive metal, oriental metal. Igen, fellelhetőek benne ezek a stílusok (bár a legutolsó nekem kicsit homályos), de minderre rátelepszik a lelketlen 21. század minden műanyaga, eldobhatósága, egyen hangzása, felesleges manírja, modorossága, tömegfogyasztásra szánt gyártósor szaga. Az olykor előkerülő folk hangszerek egész jól voltak elhelyezve a dalokba, ezért maradok inkább semleges, de én és a banda nagyon mást gondolunk a zenéről. Naga: Kösz, így már tiszta. Mindjárt szólok is az archives-os fiúknak, hogy van egy új zsánerünk. :D
Sose volt bajom a hosszú számokkal, még a doom-on túl sem. Ha a szerzők ihletet kapnak és képesek egy olyan utazásra elvinni, amire többször is váltanék jegyet, akkor egy 30 perces dal is tud 5 percesnek hatni. Sajnos a Runemagick esetében inkább az ellenkezője az igaz, bár nem ennyire drasztikusan. Indokolatlanul hosszúak ezek a dalok, mégpedig úgy, hogy azok egyszerűen nem követelik ezt meg. Persze a death/doom-ra mindig jólesik benyelni a konyhakést, ez itt sincs másképp, de egy ekkora névtől többet vártam.
Nagyon jól csinálják, amit csinálnak. Vannak fogós témák is, amit élveztem. A hangulat is kellően fagyos. A vokál is tisztességes. Minden a helyén van. Mégis a végén éreztem egy kis űrt. Az előző albumuknál valahogy nem maradt bennem hiány. Talán egy kis extra karakter kéne ide.
Úgy érzem magamat, mintha egy hangversenyen vettem volna részt, ahol olyan klasszikusokat adtak elő, amelyeket kissé áthangszerelve tártak elém. Mondhatni új perspektívába helyezni azokat, amelyet nagy becsben tartanak az előadók is. Én alapvetően élveztem is az előadást, igényes volt a műsor, de amint hazaérek egyből az eredeti mivoltában szeretném hallani a hőn szeretett dalokat. Nem bántam meg, hogy ilyen hangszereléssel is hallhattam ezt a válogatást, azonban nem marad velem egy életre. Az erősen kétes megítélésű úr munkáinak egy jó része azonban annál inkább.
Amit zeneileg leművelnek az előtt tényleg le a kalappal. A dalokból árad a minőség és a progresszivitást is ügyesen oldották meg. Akadt itt pár olyan transition, amit még a nagyok is megirigyelnek. Ami miatt viszont félreállt a szám, az a kissé metalcore-ba hajló, melankolikus, post-hardcore vokál. Sose tartozott a kedvenceim közé ez a magasabb tartományban előadott hörgés, még a fénykorában sem. Ennek ellenére jár a magas pont, mert ez tényleg csak egyéni ízlés kérdése.
Jólesett ez a technikás disszonancia. Itt is tiszta és erős a hangzás, de egyrészt nem annyira bántóan steril, mint a Cattle-nél, másrészt itt a zene is van annyira komplex, hogy megköveteli azt. A legszebb az egészben pedig az, hogy nem fognak cérnagombolyagot alkotni a húrokból a technikásság nevében. Nem egymásnak, hanem nekünk zenélnek. A vokálban belehetett volna vinni némi változatosságot, de annyi baj legyen.
Mindig meg lehet fogni az ilyen kiadványokkal, most sincs ez másképp. Secret Stairways, Mortis, Old Tower...folytathatnám a sort. Ha ezeket éli valaki, az itt is boldogságra lel. Az Absolute Misery oldal változatosabbnak és grandiózusabbnak hatott, mint a Sonic Spell, noha a hangulat számomra ott volt erősebb. Szóval nem hibátlan, de erős kiadvány ez. Nem fogja megváltoztatni az életemet, de jól éreztem magamat ott, ahová teleportált mindkét oldal.
A Death Atlas is nagyon tetszett, szuperül hozták ugyanazt a színvonalat. Az album a maga 53 percével kicsit fárasztó, szerencsére majdnem minden dalban van olyan rész, ahol a kegyetlen tekerésektől kicsit regenerálódhat az ember. Egyetlen igazi negatívumnként a lemez sterilitását tudom felhozni, amit többen is említettek már előttem.
Finn mulatós, metál köntösbe öltöztetve, elvétve melankólikusabb részekkel. Ismerve a munkásságukat, ez a lemez sem lett más mint a többi. Soha többet nem szeretném hallani ezt sem.
Szeretem a post dolgokat, Deafheaven szintre számítottam, kaptam helyette majdnem minden számban előforduló idegesítő palm muteos chugga chuggat, meg tömérdek tiszta éneket olyan részeken is, ahova pont nem passzol, illetve ide-oda csapongásokat. Vannak benne szerethető részek, de valamiért nem áll össze az egész.
Nem ismervén a projectet, a borítóból ítélve egy tekerős black metalra számítottam. Az első dalt letudtam egy intrónak, majd gyorsan arcon csapott a felismerés, hogy ez nem lesz több 36 percnyi indusztriális zajnál. Bár egyáltalán nem kedvelem az ilyen jellegű dolgokat, lepontozni nem tudom, mivel tökéletesen illeszkedik a munkámhoz egyfajta zenei aláfestésnek és szívesebben hallgatom ezt amikor konctentrálnom kell. Le is ment az anyag már háromszor egymás után.
Mivel engem soha, semmilyen módon nem tudott megfogni az Immortal zenéje, így nem tudok ennél magasabb pontszámot adni. Itt-ott vannak benne elfogadhatóbb riffek, a vokál Abbath-hoz képest egy fokkal jobb (de mivel nagyon hasonló, így ez is csak lefelé húzza az egész produkciót). Számomra ugyanolyan borzasztóan unalmas ez a lemez, mint az összes többi lemezük.
Az előző Mirros című lemezüket is rongyosra hallgattam, a megjelenés óta ez is sokszor megfordult már a lejátszási listámban. Az egész egy hatalmas káosz amely mindenféle stílust próbál ötvözni, javarészt sikeresen. Ezen a korongon 1-2 dalban felfedeztem némi hasonlóságot az Oathbreaker-hez, ami szintén hatalmas pozitívum, hisz' őket is nagyon kedvelem. Sajnos a lemez második felére elfogyott a lendület és a kreativitás, majd berobban a címadó Blossom, mint egyfajta végső tanulság ami gyönyörűen zárja az egészet.
A leányzó tisztességesen hörög, viszont a szirénénekre hajazó tiszta ének baromira idegesítő egy idő után. Totálisan azt érzem ennél az albumnál, hogy zenélni akarnak, de maguk sem tudják, hogy merre induljanak el. Az első 5-6 dal simán helyet kaphatna a Linkin Park Hybrid Theory lemezén, ha nem lenne benne a női kornyikálás. A szinti betétek meg... hagyjuk is.
Az első tíz perc után már meg kellett néznem, hogy mennyi van még hátra a lemezből, holott még az első dalnak sem volt vége. Nagyon vontatott, baromi hosszú számokkal.
Ez a lemez kevesebb Dissectiont tartalmaz, mint az előző, de még ígyis van benne kellően elég, ami miatt ez a korong is szerethető lesz a Dissection rajongók számára. A vége kicsit laposra sikerült, de semmi sem lehet tökéletes.
Értékelem a beleölt munkát, bár a Burzum úgy jó, ahogy van.
Minden benne van amit szeretek. Az egyetlen negatívuma, hogy a vokál a keveréskor egy kicsit halk lett, ezt leszámítva zseniális az egész.
Wow. Nem ismertem a formációt, ezentúl követni fogom a munkásságukat és belevetem magam a többi lemezükbe is. A legtöbb bandának a zenéje amelyek tökig lehangolt gitárokkal operálnak, általában annyiban kimerül, hogy hogyan tudják minél többször felhasználni a legmélyebb hangot, ha pedig elfogy az ihlet, jöhet a breakdown. Nos, itt ilyenről szó sincs, pontosan úgy és ott döngöl a földbe a mélység, amikor kell. Kellemesen disszonáns, a dob piszok jól szól, üdítő számomra ez az újdonság. Az egyetlen negatívum ami miatt elúszott a maximum pontszám, az a 8. Endstadium című dal. Sohasem fogom megérteni az ilyen és ehhez hasonló helykitöltő zajok szükségességét. Köszönöm az ajánlást!
Itt is értékelem a belölt munkát, de ez ennyit ért.
Én bírom a tisztára polírozott hangzást. Ugyanis ebben a műfajban, így a Cattle Decapitation zenéjében is annyi apró finomság, fondorlatos fordulat, és meglepetés van, hogy kár lenne bármilyen apró hangfoszlányért, amely a háttérbe tolva, lekeverve végezné a stúdiók mélyén. Nagyon profi alkotás, jár a magas pontszám!
Az első négy lemezüket elég sűrűn hallgattam. Sokan a Children of Bodom árnyékbandájának tartották a Kalmah-t, de szerintem a mai napig van egy jellegzetes íze és karaktere az albumaiknak. A finnek nagyon értik a melo-death stílust! Az öt évvel ezelőtti Palo című anyaguk egy fokkal jobban tetszik, de ezúttal is sikerült egy erős anyaggal előhozakodniuk.
A post-black elemek mellett nekem a progresszivitása és egyedisége miatt is nagyon tetszik az album. A gyöngyszemeket rejtő kagylók csak többszöri hallgatásra fognak kinyílni, de megéri ráfordítani az időt!
A hangulati elemek nagyon súlyosak - főleg fülessel hallgatva képes kiemelni a zene a szürke valóságból, és beletaszítani a fekete mélységbe. Nem metal zene, de kétségkívül underground alkotás - misztikus horrorfilmek aláfestő zenéjeként is hatásos lenne egy-két tétel, melyek közül rám a "Hivemind Nation" címet viselő massza tette a legnagyobb hatást.
Az Immortal munkásságát a zseniális Blizzard Beasts című albumuk megjelenése óta követem. Lemezeik koncepciója az egyik legegyedibb black metal intézménnyé emelte a zenekart a norvég szcénán belül. A Sons of Northern Darkness utáni visszatérő albumok már nem tudtak rám akkora hatást gyakorolni, mint elődei. Sőt, azt kell mondjam, Abbath nélkül - a jó dalok ellenére - így már nem egészen tudja azokat az érzelmeket kiváltani egyik lemezük sem belőlem. Ettől függetlenül maga a zene hamisítatlan, igazi minőségi Immortal, amely méltó helyet foglal el a diszkográfiában.
Az egyediségéhez semmi kétség sem férhet, tele van apró finomságokkal a lemez. Türelmet igényel, nehezen kerekedik ki a végeredmény. Különleges zenei élmény!
A hörgős részeket leszámítva sokszor fogott el ugyanaz a feeling, mint amikor a holland Stream Of Passion nevű zenekar számomra nagyon kedves The Flame Within című albumát hallgatom. Vannak néha ilyen napjaim. Nekem az ukrán csapat zenéje is bejön, nem olyan rossz ez!
Ritka az olyan doom lemez, ami engem el tud kapni. Lehet, hogy a death elemek használata miatt, de nekem ez az album bejön! Mindenképpen időt fogok szánni a korábbi anyagaikra is!
Az az igazság, hogy amihez Steffen Kummerer a nevét adja, abból ilyen remek zenék születnek. Elég csak megemlítenem egyik kedvenc prog-tech-death bandámat, az Obscura-t, melyben a 2002-es megalakulása óta szintén övé a frontemberi szerep - mindamellett, hogy zseniálisan gitározik. A Thulcandra 2021-es lemezét, az 'A Dying Wish'-t hangyányival erősebbnek érzem. Annak ellenére, hogy németek, rendkívül precíz módon és hűen ápolják a svéd Dissection fémjelezte stílust, és én ennek nagyon-nagyon örülök!
Érdekes tribute anyag, és dicséretes a befektetett munka, mellyel az éjfekete Burzum himnuszok új alakot öltenek. Sajnos nekem pont ez az éjfekete hangulat hiányzik - néhány dal olyan, mint egy fantasy mese aláfestő zenéje. Az olyan alapvetések, mint a 'Key to the Gate', vagy a 'Dunkelheit' ebben a formában nem képes visszaadni az eredeti dalok mélyén rejlő filozófiát. Legalábbis számomra nem.
Letaglózó, csodálatos, atmoszferikus, progresszív post-black szerzemények! Szinte tökéletes!
Szeretem a stílust, de őszintén megvallva kevesen tudnak igazán maradandót alkotni a tech-death berkein belül. A megteremtett hangulat, a hangzás és a klipes dal nagyon jó.
Az ilyen, és ehhez hasonló zenék értői, szakértői minden lényegeset leírtak hozzászólásaikban. Nem az én világom...
Aki ismeri a bandát, tudja, hogy minőségre számíthat tőlük. Ezúttal is színes a paletta, van mit hallgatni a lemezen. Nekem ez az irány nem működik annyira, úgyhogy a műfaj kedvelői előnyben.
Az ötödik-hatodik sörüknél járó, félmeztelen táncosok délutáni szórakozása. Mások fesztiválhangulata ez, nem az enyém.
Eltér az ízlésem a Dawn of Ouroboros lemezének kedvelőiétől. Sajnos (véleményem szerint) sok a valódi izgalmakat fel nem mutató, lelkesedést ki nem váltó, de amúgy minőségileg és vállalhatóság szempontjából korrektnek mondható lemez. Vágyom arra, hogy leszakadjon az arcom vagy kiverjen a veríték egy-egy lemez hallatán. Erre ez a kaliforniai banda sem képes.
Az industrial zaj ebben a formában élvezhetetlen; némi zeneiséggel kellene vegyíteni a dolgot. Ez olyan mintha az ételből csak a fűszereket tálalnám fel, hozzávalók nélkül. Tessék ellesni másoktól, hogyan kellene ezt csinálni!
Az előző albumnál határozottan jobban tetszik. Nincsenek már az Immortal kereteit feszítő újítások (korábban egy-egy új lemez mindig hozzátett valami óriásit az elődjéhez kb. a Sons of Northern Darkness-szel befejeződve). Azóta Immortal stílusgyakorlat van. Jó minőségben, bizonyos nívó fölött, de újdonságok nélkül. Jó, azért a Nordlandihr pillanatokra ki-kitekint a keretből, de csak nagyon kicsit. A 8-ast azért megérdemli az album.
A -core utótag egyáltalán nem tartozik az általam hallgatott zenei műfajok közé, ami alól persze van néhány igen fontos kivétel (főleg grindcore alapvetések). Ez a lemez viszont kész idegroham. Hiperaktív matekezős hangszernyúzás mindenféle egyéb postos hatásokkal vegyítve, fogyaszthatatlanságig eltúlozva.
Én egészen más beállítottságú metalkedvelő vagyok. Ez bizony mainstream műanyag, de Crissz93 mindent elmondott arról, amit én is kiemelnék.
Na, ez igen! Ilyen egy igazi szörnyeteg. Fenyegető aura, szövevényes harmóniák, sötét, vaskos doom/death metal riffek. Csak úgy süppedek a talajba, gyökerek ragadnak meg és húznak a mélybe. Az utóbbi hetek gyöngyszeme!
A melodikus black/death kedvelői ezt az anyagot is szeretni fogják, én pedig akárhány ilyet hallgatok, mindig ugyanazok a sémák, dallamok, sablonok köszönnek vissza néhány apró színezettől eltekintve. Egyben az egész számomra meglehetősen unalmas.
Az elképzelés és tiszteletadás értékelendő, a többi mindenki elveire és megközelítésére van bízva… Én ennek a kiadványnak sok értelmét nem látom, inkább csak elvett a dalokból, mint hozzátett. Az a mágia nem jött létre, és akarva akaratlan, az eredetihez hasonlítja az ember. Azt a hangulatot létrehozni pedig majdhogynem lehetetlen. Ha a Burzum nem létezne, és ezeket a dalokat ő írta volna, egész más lenne a megítélésem.
A post előtag után számos műfajt beilleszthetünk. Intenzív, sötét anyag, vastag aurával. Láttam több hasonló formációt élőben. Van, hogy egy-egy ilyen élmény totálisan megsemmisítő hatással bír… Valamiért nagyon odateszik magukat a bandák a színpadon ebben a stílusban, és általában szövegelés sincs a dalok között, csak a hangulat. A Harboured-öt is megnézném élőben. Lemezen kevésbé hallgatok ilyesmit, de attól még hatásos zene.
A súly és döngölés szimpatikus, de a disszonancia túl sok… Változatosabbá kellene tenni, sötét harmóniákat bevinni. Ez így egy szikár test, kapaszkodók nélkül. A csontot összeroppantó, mázsás riffek letaglózó ereje miatt nem adok kisebb pontszámot, de a fejem is megfájdult, amikor nem megfelelő idegállapotban hallgattam. Néha vissza kell venni a disszonanciából, mert átesik a zene a ló másik oldalára!
A két körrel ezelőtti Eranghoz hasonlóan, ez a split is képes volt elrepíteni innen. Nem hat minden dal egyformán, de erősen húznak át valahová, ahová szívesen megy az ember. Az A Chained Nephilim pedig maga a varázslat.
Nem igazán ismerem a korábbi lemezeiket, ezt meghallgatva két dolgot emelnék ki: 1. Elismerésre méltó a hangszeres tudás, vokál, hangzás, befektetett munka, stb., mert az van dögivel; 2. Számomra nem kicsit volt ez hosszú, tömény, fárasztó, egyhuzamban végigtolva. Úgy meg nem szeretek lemezt hallgatni, hogy félbehagyom - mint ahogy filmet sem nézni. A borító kicsit megidézte számomra a zseniális Elden Ring játékot, annak világát. Ezeket nézve értékelem a felsoroltakat, de hosszú távon ez sem lesz az én zeném.
Csak névről ismertem eddig a bandát, de e lemez elég sokszori meghallgatása után a korábbiakat is meg fogom hallgatni mindenképp. Nagyon jó melodikus death/power album lett, igen, eléggé Children of Bodom-os, itt-ott Amon Amarth-os, stb, de azért mégsem. Szinte mindegyik dal remek, de kiemelném a Tons of Chaos-t, nekem az jött be legjobban. A mulatós jelző meg nettó baromság a zenét tekintve.
Többször is nekifutottam. Volt, hogy halkabban, volt, hogy a háttérben ment, volt, hogy hangosan, odafigyelve hallgattam, de mindig azt vettem észre, hogy egy idő után engem baromira idegesít a rengeteg felesleges, túltolt károgás az egyébként nem rossz zenében. Rendkívüli módon nincs összhangban a károgós/tiszta énekes részek aránya az egész lemezt tekintve. Maga a zenei teljesítmény nem rossz, de ez számomra sokat elvett az élvezhetőségből.
Még a fejem is megfájdult ettől az idegesítő zajmasszától, ami még a háttérben hallgatva is masszívan idegesítő volt.
Hamisítatlan Immortal, se több, se kevesebb. És úgy gondolom, hogy nem is kell se több, se kevesebb. Ugyanakkor természetesen sajnálom Abbath és Horgh kilépését, illetve az egész cirkuszt, ami a bandatagok és a név, jogok, stb. miatt van/volt/folyik, de ez mit sem változtat azon, hogy ez egy jó lemez lett - még a két másik oszlopos tag nélkül is.
Ez az acsarkodós sipákolás rövid időn belül az idegeimet tette próbára (ilyen hosszban meg pláne). Van néhány jobb szám a lemezen, mint például az utolsó, vagy az instrumentális - ha ilyenből lett volna több, nekem jobban tetszett volna. Sokkal jobban hallgattam volna végig a tiszta-acsarkodós vokál keverékét.
Szerintem ez a lemez sokkalta jobban egyben van (mindent összevetve) mint mondjuk a Dawn of Ouroboros szerzeménye - legfőképp a kohéziót tekintve. Jobb, összeszedettebb, izgalmasabb dalok, sokkalta jobb női ének, ami egyáltalán nem válik idegesítővé vagy unalmassá, mint előbbinél. Az ukrán nyelvű számok és az utolsó előtti számban a férfi hörgés kiegészítésként tökéletes volt - így kell feldobni egy-egy számot, utóbbit nem is akárkivel, Tuomas Saukkonen (Wolfheart, Before the Dawn) vendégeskedéséért jár a piros pont. A hangzás pont így jó, a keleties és elektronikus betétek pedig szinte velejárói a modern metalnak. Kicsit lehet, hogy sok ez a 45 perces játékidő, egy-két (töltelék) számot levéve még jobb lehetne.
A banda nevével már sokszor találkoztam, de hallani szerintem még nem hallottam eddig tőlük semmit - most ez is elérkezett. Olyan szinten monoton és unalmas, hogy esküszöm, már a közepére elfáradtam. Indokolatlanul hosszú számok, melyek még csak nem is igazán jók vagy izgalmasak - néhány pillanattól eltekintve. Ettől függetlenül se nem zavart, se nem idegesített, így maradok a semleges vonalon - de a korábbi lemezeik meghallgatásához ez valahogy nem hozta meg a kedvemet - ennek ellenére azok lehet, hogy jobbak.
Kb. ugyanazokat tudom elmondani, mint az előző lemezükről is, minőségi melodeath/black leginkább a Dissection stílusában, szép borítóval, de egyhuzamban ez az 50 perc - ha leveszem a két teljes mértékben felesleges live bónuszdalt - még így is baromi hosszú és unalmassá, sablonossá válik.
Nagyon ritkán van ilyen, de én ezt nem hallgattam végig. Kb. a Dunkelheit feléig ment és már baromira untam az egészet, annyira semmilyen élményt nyújt. Az is igaz, hogy ez legalább nem idegesítő zaj, valamint a maga nemében ez egy "egyedinek mondható" tribute produkció, csak a szimpla érdektelenséget váltotta ki belőlem. Filmzenének vagy fantasy játékzenének elmenne, de itt nem ez volt a cél, ami pedig volt, az számomra nagyon kevés.
Tele van olyan elemekkel, amiket kevésbé-, vagy alig kedvelek, szeretek a zenében. Egynek elment, két szám volt, amire azt tudom mondani, hogy tetszett: az Atlas to Fall és a Far Barren. Ezt a fajta vokált kb. ki nem állhatom, a hangszeres résszel nem volt problémám. Műfajában ez biztos egy jó lemez, de nem nekem, így maradok semleges.
Mindössze kicsit több mint fél órás hosszúsága ellenére is számomra embert próbáló feladat volt végighallgatni. Elképesztően monoton, unalmas, egyhangú, stb.
Múltkor jól esett az ehhez hasonló, instrumentális dungeon synth lemez, most nem annyira. Elmegy egynek, egyik erénye a rövidsége, de számomra így is unalomba fulladt, mert nem tudott elvinni magával, mint a múltkori Erang. Ott sokkalta jobb dalok voltak. Viszont ha csak ilyeneket hallgatnék, vagy kéne hallgatnom, akkor - fogalmazzunk úgy, hogy elég hamar megunnám ezt az egész stílust/műfajt, mert nekem "szükségem van" a pörgős, dallamos, gyors zenére, amikor zenét hallgatok. Relaxáláshoz lehet, hogy jó, de nálam sokáig nem nagyon tartana vagy sok minden nem nagyon maradna meg abban az esetben sem, mert ha fáradt vagy álmos vagyok, egy ilyentől már a második-harmadik számnál alszom. A borító tetszetős.
Kiváló dalok, jó hangzás, szórakoztató album - én lefekvéskor, fülessel, ilyenekre tudok igazán ellazulni, elaludni. Pár ismétlő pillanat, rész miatt nem maximális a pont.
A hónap végére kissé feljebb ment a pontja, van legalább olyan jó ez, mint a Thulcandra.
Elfogadva és értve minden kritikát, nálam ez az elmúlt 3 hónap leginkább figyelemre méltó albuma. Nagyon passzolt minden nálam, egy remek albumnak tartom. Pont a többek által írt hiányosságok miatt nem kap 10 pontot, nagyon remélem, hogy bizonyítanak a következő albumukon.
Nem zene, hanem zaj. Igazság szerint valami olyasmi, mint egy koporsó nélküli, félig-meddig élve eltemetés, ahol még hallod ahogy a hallójárataidat kitölti a rád dobott föld porszemcséje, ahol még ízleled a szádat eltömítő földet, és szép lassan elfogadod, hogy vége, és még van egy egy érzésed, ami nagyjából az album címadója, de utána már elvesztél végleg...
Semmi különös, meghallgatható, rossznak nem nevezhető, igazából számomra "állóvíz".
Határa annak, amikor még élvezzük a káoszt amiben vagyunk, vagy már pont átestünk, és legszívesebben rendet tennénk. A nehezebb(en) befogadható ehavi hp-s albumok közül ez tetszett a legjobban, így ez vissza fog térni.
Minden adott, egy dolog hiányzik: a jó dalok.
Imádom ezt a hangzást, stílust, dalsebességet, köszönöm az ajánlónak, ez nálam jött-hallgattam-győzött.
Ez a fajta dallamos black/death igazából annyira ki van találva, annyira el van már játszva, hogyha egy pici kis érzés is ott van a zenészekben, akkor szinte lehetetlen hibázni, és lehetetlen nem szeretni. Megbízható zenekar, de különösen kiemelkedővel adósak maradtak.
Nem nagyon tudott lekötni. Komolyzene. Filmzene. Semleges 5 pötty ez is.
Bár minden szempontból korrekt album, de nálam a sok különböző stílus hatás ami jelen van nem áll össze egységes, élvezhető egésszé.
A súly, tüskésség, hangulatkeltés, disszonancia, az a vágy, hogy valami igazán nehezet hozzanak létre, az élvezhetőség, szerethetőség rovására ment.
Nagyon nem nekem szól ez a stílus, kap egy semleges 5 pöttyöt, de őszínte/szubjektíven: dögunalom, nálam elektronikus zene kategória, és őszinte leszek, nem sikerül végighallgatnom. (De ez ne zavarjon senkit se, ettől még menjen nyugodzan HP-ra az ilyesmi, vannak, akik tudják értékelni.)
Hát srácok, nekem ez marha fárasztó volt. A teljesítményt elismerem, vannak benne jó ötletek, de ha nem a hp miatt tolom, egy dal után nem mentem volna tovább.
Eddig nem ismertem őket, de pótolni fogom. Az említett mulatóshoz szerencsére ninca köze, még csak nem is folk metál. Viszont van benne annál több korai Amorphis hangulat meg dög meg metál. Egyik este mentem boltba és random ismeretlenül beraktam ezt hallgatni. Bólogattam végig.
Nem rossz anyag és ritkán mondom ezt, de a tiszta ének ebben a zenébe többször jobban beleillene, mint az egyébként ügyes károgás. Kicsit megint a baconos palacsinta és a lekváros lecsó esete ez nekem.
Ez egy dark ambient/indusztriál lemez és az ilyet célszerű nem a szokványos panelek mentén értékelni. Hangulatokat közvetít és ezt jól csinálja. Persze nyilván szeretni kell az ilyesmit, különben nem egy könnyű darab :)
Totálisan tetten érhető, hogy az Immortal lelke mindig is Demonaz volt! Abbath csak egy arcként és egy karakteres hangként szerepelt, de a legutóbbi albumaiból látszik, hogy megöregedett és/vagy nem igazán érzi a zeneszerzést. A Demonaz szólóalbum is király volt, az utóbbi 2 Immortal is az. Azért nem 10 pont mert egyrészt az a Pure Holocaust/Battles duónak jár, meg azért némi önplágium is észrevehető.
Itt is az ének tetszik, a zene egyáltalán nem a világom.
Annyira semmitmondó nekem a zene, hogy hiába hörgölődik a lány tisztességesen, már alig vártam a végét.
Nem a legizgalmasabb, de ezt a fajta zenét és hangzást annyira szeretem, hogy az elviszi a hátán egy darabon.
Nem tudom, de nekem az egész lemez egy erős Dissection utánérzés. De nincs is ezzel baj, szeretem a Dissectiont.
A feldolgozások nem azért készülnek, hogy jobbak legyenek, mint az eredeti, hanem hogy más megvilágításba helyezze az adott nótát. Ez sikerült, vegyes eredménnyel. A kezdeti lelkesedés azért hamar alábbhagyott, de nem a steril megszólalás miatt, egyszerűen a hangszerelést sokszor egészen másképp csináltam volna. Az kétségtelen tény, hogy a Mester korai zenéi (a börtönlemezek is, sőt!) utánozhatatlanok, megismételhetetlenek és olyan hihetetlen atmoszférával rendelkeznek, ami nem reprodukálható. Még neki sem sikerült a Béluson (Belus' død ), meg igazából a szabadulás utáni anyagok sajnos elég bénák is, hiába jók technikailag. Nekem a kedvenc Burzum lemezem a Dauði Baldrs és erről azért van itt sok cucc, szóval örömmel hallgattam, DE a vége az volt, hogy inkább beraktam az eredetit...
Fura, hogy ez valahogy elkerulte a ds közösség figyelmét, az enyémet is, pedig nagyon jó kis split. Főleg az Ancient Misery dalok állnak közel hozzám. A Kajdum's Tower meg adja ki. Csak ezt a béna 2000-es évek beli fontot (a borítóra gondolok) felejtenék már el a jóemberek...
Egy dalon keresztül bírom ezt a hangzást (természetesen nem egy dalt hallgattam meg). Mintha robotok játszanának, ezért én nem is fárasztanám magam a stúdióban... Élettelen, sterilre polírozott, editált, kivasalt az egész... Kár, mert a zenei témák időnként izgalmasak. Hová tűnik a metal vadsága, sötétsége és ösztönössége???
Hát ez bizony nálam is a mulatós metal kategória, annyira mondjuk nem mint a Finntroll, vagy a Korpiklaani, ezért nem egy pont. Az Amorphis egy komoly zenekar valódi érzelmekkel, ez ahhoz képest csűrdöngölős. Én sem szeretném soha többet sem hallani. Működhet a humor a metalban, de csakis a groteszk, ahogy a Primus vagy a Mr. Bungle csinálja. Ez a jófejkedés és viccdurvulás nekem nem hat. A hangzása is fárasztó. Az Amorphisnak is van egy Veil of Sin című dala, amit imádok.
Néhol nevetségesen túltolt a károgás. Hallatszik, hogy soronként vagy szavanként van felkényelmeskedve, ami rettenetesen természetellenes hatást kelt, ugyanis ilyen intenzitást nem bír ember tartani. Kár, mert amikor úgy gondolhatták, hogy "ennyi elég", ott egész jó. Csaj létére mindenessetre tiszteletre méltó, amit csinál. Ugyebár a hörgéshez nem használunk hangszálakat, így férfi és női hörgés teljesen ugyanúgy szól (mert a légcsövek adják a hangot). A károgásban viszont benne vannak a hangszalagok is, így ott mindig átjön a nem. Zeneileg próbálkoznak sablonokat bontani, illetve a késztetés érezhető, de nincs eszköz. Akarni ezt nem elég, azt a budin kell.
Tökre tetszett, amíg nem szembesültem vele, hogy ez tényleg ennyi. A második tétel végénél jött az első intő jel... A címadó valóban érdekes, és igazából a többi is, de összegezve kevés... Azt hittem, valami történni is fog. Jó, de egy egész lemeznyi hosszba ez így átverés számomra.
Egy kicsit azt kell mondjam, mint a Cattle-nél, annyi különbséggel, hogy ennyivel jobban szeretem a blacket a deathnél. Meg ez annyira mégsincs túlcsiszolva. Ice Dale hatása érezhető, fasza lemez.
A Sikth gyenge koppintása pár témát illetően. A Sikth-tel kapcsolatban már nem emlékszem, ki mondta egyszer a hét poénjaként, hogy "ezek koppintják a Subscribe-ot"?
Amúgy nem olyan rossz, inkább csak fárasztó (ahogy a Sikth is - hozzátéve, hogy ott azért vannak baromi jó dalok.).
Ha kivesszük a gitárokból az összes közepet csak a magasat és a mélyet hagyjuk, azzal állati brutális hangja lesz, és tökéletesen nem hallani, hogy milyen hang szól. Ha a dobról levesszük az akusztikus sávot, csak a triggerelt marad, azzal rengeteg időt spórolunk, és a vége egy dinamikátlan, élvezhetetlen dobhang. Tipikusan kezdő stúdiós hibák. A To No One I Owe végén a tikatika rész dobjától felröhögtem. A csaj hangja tetszett, meg voltak izgalmas témái is. Az angol akcentusa aranyos, ez nekem kimondottan tetszeni szokott. Zeneileg izgalommentes számora ez a banda. Csak az ének miatt kapja a középút ötöst. Crissz! Oriental jelentése keleti, és gondolom, amiatt az itt-ott megjelenő, bruttó 30 másodpercnyi beszúrt keleti trilla miatt mondják rá.
Olyan semmilyen...
Nagyon untatott. Sosem hallottam tőlük semmit, ez az anyag sem vett rá, hogy utánuk nézzek.
Ritkán nem értünk egyet a Mikivel. :-D Nagyon kevés esetben éreztem azt, hogy egy feldolgozás jobb, mint az eredeti anyag. Ilyen a Boys of Summer az Ataristól - Don Henley az eredeti - az is nagyon jó, vagy a Summernight City a Theriontól - az eredeti Abba. Ezek jól sikerültek. A Burzumnak viszont hatalmas tartozéka a hangzása, a produkciós munka teljes hiánya... A project neve eleve sötétséget jelent. Ez itt egy giccshalmaz, szépen eljátszva az, ami nem működik szépen. Könyörgöm, a Der Tod Wuotans-t a börtönben írta minimál szereléssel. A Tomhet maga a kietlen sivárság, egy hipnotikus tétel. Det Som Engang Var... Érinthetetlen dolgok ezek. Elitista bunkó vagyok, vállalom.
Olyan, mint egy amerikai Tomusz. Egyedül az ének élettelensége zavart egy darabig, de végül ez is beállt a dallamok miatt. A csaj durván keni a dobot. Ha élőben is így üti a pergőt, akkor elismerésem. Itt minden van, ami nekem kell. Black, ambient, d-beat, shoegaze, post... Köszi!!!
FRISSÍTÉS: Találtam tőlük koncertfelvételt. A csaj, akit Cierra White-nak hívnak üt, mint a ménkű.
Unalmas és fárasztó számomra. Szegényes ötlettárra hagyatkoznak, nameg az elejétől végéig nyolchúrozás, ami állati ostobává tesz egy zenét. Mély döff, aztán valamit kalimpálunk a magasokon. Az ének fantáziátlan... Az ambient betétekhez sem értenek igazából, szimpla időhúzásnak éreztem azokat is.
Egészen mostanáig azt hittem, hogy a dark ambientet nem lehet hibakód nélkül ötvözni a dungeon synth-tel, mert előbbi általában modern műfaj, és a hangzása a sci-fik jéghideg világát idézi, addig a ds maga az antik, ahol technológiának helye nincs, csak az ősi mágia hat. Az Absolute Misery meggyőz róla, hogy tévesen gondoltam. Régen olvastam az Éj trilógiáját és a Hajnal trilógiáját Leslie Stone sci-fi / fantasy remekműveit. Annak a hangulatát hozza el ez a fantasztikus zene. Hallgatása közben még írnom is nehéz, annyira tereli a figyelmet minden másról. Húz abba a világba, amibe Leon Silvert is áthúzta valami... Az első tételben 2:15-nél az a dübbenés félelmetes.
Ínyemre való cucc, szép modernre polírozott hangzással. Nem igazán ismerem behatóan a Cattle D. teljes diszkográfiáját, de a Death Atlas is nagyon bejött, ez meg talán még jobban. Kicsit talán tényleg hosszú a lemez hossza, bár én nem untam, szóval nem is róvom fel hibának, de a műfaj kevésbé edzett hallgatói azért készüljenek rá lelkileg. Minden más fontos pedig ott van boymester kritikájában.
Nem fért ki, úgyhogy hozzászólásban megtalálható a véleményem.
Próbálom transzparens módon összeszedni a gondolataimat a lemez kapcsán, de baromi nehéz. Egyrészt folyton csak az jut eszembe, hogy ez megint egy olyan post- köntösbe bújtatott, strukturált kavalkád, ahol annyi réteg csúszott el egymáson, hogy nem látom, hogyan is állhatna stabilan a Dawn of Ouroboros szerkezete. Talán csak pont a folyamatosan gúzsba kötő post-metal anyag tartja egyben az egészet, ami egyben le is fojtja a kész művet. A hangszerek, a vokál, mind járják a maguk útját, néha találnak pár kapcsolódási pontot, de általában csak sodródnak a saját lendületükben. Vicces, hogy az 5. számig kellett várnom, hogy felfedezzek olyan kohéziót, ami zsigerinek és természetesnek is tűnt. Illetve kurva ritkán van olyan, hogy annyira egymásnak ellentmondónak érzem a szöveget és a zenei részt, mint a Velvet Incandescence esetében. Nem tudott elkapni az anyag, hiába az érdekesnek tűnő koncepció, nagyrészt csak untam és forgattam a fejem. Ismételten csak a zenei tudás miatt nem adok kevesebb pontot, de minden más téren nálam elhasalt a lemez.
Számomra a Lu-Cipher-Sabbatean az a porfelhő, ami rátelepszik az agyonindusztrializált világ megmaradt disztópikus romjaira. Ilyen téren szuggesztív hangulatteremtő, de annál nem több, és sajnos annyira nem tudtam élvezni, mint amennyire szerettem volna.
Sosem rajongtam teljes szívemből egyik nagy alap black bandáért se, engem mindig jobban érdekeltek a frissebb formációk, amik elkezdték feszegetni a stílus határait, elkezdtek kísérletezgetni a műfajjal, belekeverni ezt-azt a fekete esszenciába. Szóval az Immortal is abba a kategóriába esik, hogy max felületesen ismerem őket, és a vágyat sem éreztem sose, hogy ez megváltozzon. Ami mindenképpen pozitívan meglepett, hogy mennyire energikus az album. Szélvész-lendület, Blashyrkh, darkness, cold, minden amit egy trve fan megkíván, gondolom. Nem dobtam el magam a lemeztől, de igazából rossznak se mondanám. A Nordlandihr instru-jellege eléggé adta.
Erős Rolo Tomassi vibe fogott el a lemez hallgatása közben, annyi hátulütővel, hogy a R.T. azért mérföldekkel jobban fekszik nekem. Az tény, hogy nagyon változatos, szinte meghökkentő stíluskavalkáddal rendelkező anyag (de tényleg, van itt minden; post-, HC, prog., math, stb.), de sajnos ettől nem lett izgalmas is. Ha nincs egy fix csapásirány, nagyon nehéz lehet lavírozni ennyi féle behatás és ötlet között, és ez maximálisan kiérződik a Blossom-ból. Mindent beleraktak, ami elképzelésük volt, hallhatóan bármiféle szűrő nélkül. Komplex, de csapongó anyag, és pont emiatt nem is tudom annyira a szívembe zárni. Ha nincs normálisan kontrollálva a káosz, akkor az annyira szerteszalad, hogy minimális kapaszkodót sem hagy az embernek, ami be tudná húzni. Mindettől függetlenül az energiát és tudást értékelem.
Azon felül, hogy egy tipikus generic, kiszámítható (amit amúgy megcáfol az Opiumist szám közepe, ott azt hittem elindult egy Youtube reklám a szám közben :D) és ezáltal sekélyes albumnak tartom az Ignea anyagát, én tökre meg tudom érteni, ha ez valakinek igazán tetszik. Nekem is vannak olyan pillanataim, mikor valamiért elkap egy totál középszerű, sablonokból álló album, amit mégis imádok, mert vagy hangulatában, vagy tematikájában, vagy simán az elvásárokat maximálisan kiszolgáló felépítésével kielégít. Hogy ne csak ezeket a tróger frázisokat puffogtassam, hadd jegyezzem meg, hogy az énekes kisasszony tiszta énekhangja kifejezetten tetszett, nagyon kellemes volt. A hörgését viszont kényszeredetten erőltetettnek hallom, az nem igazán jött be.
A pontozók nagy többségével egyet tudok érteni: műfajában ez egy teljesen korrekt lemez, mindent hoz, amit kell és amit a hallgató elvárhat, tőle, de egyszerűen túl hosszú és izgalommentes. Pedig jól indult, hossza ellenére az első szám húzott be leginkább, de sajnos már a Revocation of Spectral Paths tájékán elkezdett erősen csökkeni az érdeklődésem. Nem mondom, hogy nem fogom néhanapján elővenni, ha ilyen monstre anyagokra vágyok, de egyelőre nem érzem annyira a Runemagck varázsát.
Sokkal jobban elkapott az album lendülete, mint gondoltam volna, és meglepetésemre elég sokszor újra le is pörgettem az elmúlt hetekben. A szövegek sablonos borzalmától eltekintve szerintem ez egy remek korong, ami tisztában van saját határival és értékeivel, a maga stílusában pedig magabiztosan mozog keretei között. Viszont -de emiatt nem fogok kevesebb pontot adni- ezeket a kurva live bonus számokat el lehetne felejteni, olyan szinten nem adnak semmit, de semmit hozzá az adott anyaghoz, hogy az hihetetlen.
Mike666 kommentjével teljes mértékben tudok azonosulni. És igen, ki kell emelnem, hogy szerintem ez a jellegű feldolgozás baromi igényes és érdekes (és tök jó volt itt látni a HP-n ilyet!!!), de valahogy nem az van, hogy a saját teremtett univerzumában megidézi az eredeti műveket, és azok emlékeiből él tovább, hanem az eredeti Burzum számok nosztalgikus erejének delejező hívása megtöri a tribute erejét és inkább visszaösztökél az eredeti, kitaposott ösvényre. Értitek...
Rendesen leszedi az ember fejét. Hihetetlenül intenzív, dinamikus, friss és ropogós, két pofára zabálom. Mind technikailag, mind ötletek terén kimagasló és színes az album, mondhatnám, hogy közel tökéletes, de érzem, hogy további hallgatást és ismerkedést igényel. Eddig talán 4-5x ment le, de érzem, hogy még mindig nem volt elég. Amin pedig a legkirályabb az egészben, hogy nem jött be az a félelmem, hogy az utolsó számon fog elsiklani minden. Annyira felpörgettek és feltüzeltek, hogy az utolsó szám alatt sem akartam megpihenni és átszellemülni, tessék ott is odacsapni: erre a 3:25-nél berobbanó epikus, felemelő, utolsó roham annyira zseni módon teszi fel a pontot az i-re, hogy uhh, hidegrázós. Imádom.
Ez se fér ki, úgyhogy megy hozzászólásba.
Mostanság újfent nagyon rákaptam a fantasy könyvekre, úgyhogy az általános hangulatomhoz éppenséggel nagyon passzol a Yonder's Tale. Nem mondom, hogy ultraerős hangulatbomba, mert számomra vannak ennél olyan játék- vagy filmzenék is, amik sokkal hatásosabban tudnak berántani az adott világba, de ettől függetlenül is kellemes, noha nem meghatározó élményt tud nyújtani. A Serpents of Necropolis volt a kedvencem a lemezről.
A vokálok mindig megnevettetnek amikor CD-t hallgatok a refrénekkel együtt és ez most sem volt másképp, ezért kap egy szép 9-est.
Voltak benne érdekes momentumok. Nem basztam hanyatt magam. Nem volt annyira sem progresszív sem black szerintem. Voltak olyan vidám másodpercek az albumban, hogy néhol azt hittem Deafheaven-t hallgatok lehangolva, primitívebben megfogalmazva. Kicsit csiszolhatták volna ezeket a riffeket még mert ez így még kevéske szerintem. Egyébként azt nem értem, hogy oké, hogy valakinek gyönyörű hangja van, de miért kell feltétlenül használni olyan helyeken is ahová nem passzol.
Nem nagyon vagyok Indusztriál faló és őszintén még a műfajt sem ismerem annyira, de ez egy jó kis utazás volt, kevésszer monoton, legnagyobb meglepetésemre. Még szoknom kell. Ami nem tetszett, hogy néha olyan érzéseket váltott ki amiket nagyon nem szeretek, ezért többször neki kellett futnom.
A Nuclear Blast fekete bárányai. Semmilyen csalódás nem ért, megkaptam azt az Immortal élményt amiért a linkre kattintottam. Nem mondom azt, hogy mind1, hogy Abbath vagy Demonaz, de az Immortal ugyan azt az energiát dobja mióta elkezdték szerintem és én ezt ovódás korom óta szeretem.
Jaj de tetszik a vokál! Most jött az elmegyógyintézetből a csaj. A zenei oldalt nincs kedvem elemezni, uncsi nekem. De ezek a sírás közeli hatású, kétségbeesett néhol teljesen elborult visítások nagyon izgalmasak. A tisztái is szépek szépek, de ez a fajta scream nagyon tetszik. Iszonyatosan közel van a Silencer féle DSBM-es fél fejhangon üvöltős screamekhez. Ő magában kapna egy 10est, de így csak ennyi.
Nagyon sterilen szól, de ez szerintem egy Napalm-os kiadványnál elvárható. Egyébként meg már brutál unalmas ez a sztenderd moder metal hangzás. Tetszik, hogy saját nyelven is megszólalt a hölgy akinek egyébként nem mellesleg jó a hangja és hörögni is jól tud, de ez sem nagy áll dobálózás már 2023-ban egy szintén Ukrán, mára világhírű Jinjer mellett, meg aztán sorolhatnánk a rengeted female fronted zenekarokat. Nekem furcsa, hogy Ukránok és közelkeleti cuccokat visznek a zenéjükbe, de mindenki ahhoz a kultúrához vonzdik amelyikhez akar hovatartozástól függetlenül.
Na ez az album különlegesen szól, olyan mintha a régi Svéd DM hangzás lenne új 2023-as köntösben. Egyébként nem túl izgalmas album, volt egy-két atmoszferikus momentum amibe bele tudtam kortyolni és ízlett, de alapvetően olyan mint amilyen a menza volt a gimiben. Éhesek voltunk megettük és úgy adtuk be a tálcát, hogy "köszönöm, meleg volt". Szóval ha mondjuk 2 hétig nem érné zaj a füleimet és ezt kapnám meg először ingerként, akkor biztos elvinne, de így kevés sajnos.
Megint egy Napalmos. A borító kibaszott béna (szerintem), de el próbálok vonatkoztatni. Német melo-D/BM, megint csak ítélkezek. Mit is mondjak. Lehet csöndbe kéne maradnom. Ezt a cuccot egy olyan valakinek ajánlanám, aki a power metal-lal indul (egyébként szereti az operát és a Brazil szappanoperát és szabadidejében beöltözős szerepjátékokat játszik a haverjaival) el a metal rögös útjain és BM-hoz kér "induló" bandát, hogy felfedezze a zsánert. Azt mondanám, nesze báttya itt van, ez neked való.
Tribute. Ne már. Ha ennyire tehetséges és ilyen szép dolgot tud kiadni a kezei közül akkor dobjon ki valamit a saját elmélyének zugaiból kérem.
Nem is tudtam, hogy a meloHC-s gyerekek is szeretik a blast beat-et :O aztaa :D idénre a tuka tuka is sztenderd lett a steril hangzás mellett. Egyébként ez a cucc elég élvezhető volt nekem, talán azért is mert tök jó dinamikus volt meg volt benne mindenféle mint a jó lecsóban. Na lényeg a lényeg, hogy én ezt 1-nek ajánlom mindenkinek, mert tök kreatív. Azért adtam hetet mert nagyon könnyen fogyasztható volt és nem volt benne olyan extra amiért többet érdemelne véleményem szerint.
Na ez volt az első olyan cucc a listából válogatva, hogy az első mozdulat a hangerő feltekerése volt. Az már jó szerintem. De aztán jött a headbang is 5 másodpercel rá teljesen tudat alatt. Szóval ez a cucc egyből hatott az idegekre, mint a nyílméregbéka nedvei. Az még jobb. Véresen komoly szar. Brutális és technikás, kaotikus és jólfésült, atmoszferikus és precízen fejbebaszogatós. Lehet nekem egyébként nincs semmi keresnivalóm a Hangpróba stábjában, mert nem tudom levetkőzni az érzelmeimet. Ez a világ is az enyém és ezért felpontozom, nem tudok objektív maradni sajnos. De, hogy letérjek a lelkizésről vissza az albumra, nagyon jó és csak ajánlani tudom. Talán egy picit sterilebb annál mint aminek kéne lennie egy ilyen anyagnak, de ez legyen a legnagyobb baj. Imádom a bőgő hangját. A 6. dal eleje meg kifejezetten jól borogatott.
A melodeath kevésbé az én világom, de ez a lemez kifejezetten tetszett. Kicsit hosszú, de kellemesen volt adagolva lehetetnyi folkosság a dallamaikhoz, és nekem nagyon tetszett a vokál. Utóbbi talán az egész lemez legnagyobb erőssége, mert szerintem egy death metal alapokon nyugvó zenében a hörgés legyen is ennyire erős!
Először kicsit visszahőköltem, hogy ez most komoly egy 36 percnyi indsutrial/dark ambient mix lesz némi vokállal? Aztán valahogy rámtelepedett az atmoszférája az albumnak, és elkezdtem élvezni a hallókérgem csócsálását. De akadt itt pár dolog, ami miatt viszont nem biztos, hogy vissza fogok térni ehhez a lemezhez: túlontúl lassú, hiányoztak a "pörgősebb" (akár power electronics-os) részek az egyhangúság megtörésére + ebben a stílusban olyan 25 percnél többet egyhuzamban nem szívesen hallgatnék meg. De az atmoszféra megvan, s ez nálam sokat jelent.
Nagyon egyben van, nagyon Immortal, és épp ezért nagyon szeretem is. Én merem állítani, hogy a nagy norvég black metal zenekarok közül, rendületlenül az övék a legkiegyensúlyozottabb, leghibátlanabb diszkográfia (a Blizzard Beasts is jó album), és szerencsére ezt a formát a War Against All sem törte meg. Az elvárt zúzda mellett nagyon tetszetős megoldások is vannak albumon: pl. disszonáns dallamok a No Sun-ban, szintik a Return to Cold-ban... és egy teljesen instrumentális dal! Végre! Annyira jó lenne, ha több banda is pakolna instrumentális tételeket a lemezeikre, mert ez black metal-hoz jól illik szerintem. Emelem süvegem Demonaz (és az új tagok??) előtt, ennyi év után is még megvan az erő Immortal-ban. Abbath-tal talán még jobb is lehetne. (Csak hagyná már abba a gyenge szólóprojektjét!)
A kiszámíthatatlanságra építve... rettentő sablonosnak hat az egész. A vokál túl hangos a mixben, ami az album közepe táján kifejezetten idegesítő. Disszonáns, kicsit plasztik, "émelygős" de nagyon mérges... Ahhoz, hogy rámondjam, hogy avant-garde, ahhoz túlságosan sekélyes és sokszor érződik minimál effortnak, csak hogy "üssön". Egyedül a 'Language of the Stars'-t tudtam élvezni, mert az pont kilógott kicsit az előbb említett leírásból.
Ahogy Fenriz sorai szólnak a 'Raised On Rock' c. szerzeményében:
...It went plastic since '94 / Oh my God, you're such a bore / If you don't understand what I mean / Fucking listen to Venom's "Acid Queen"...
Nos igen, rosszul vagyok ettől a plasztik hangzástól, s a legtöbb modern iránytól úgy en bloc... A keleties szólamok érdekesek lehettek volna, ha nem ilyen műanyag-villás, pacsuli-szagú giccsparádé hatása lenne az egésznek.
Közel az általam a "nagyszerű" kategóriának nevezett 7-es pontszámhoz, de úgy érzem ez lehetett volna még jobb is! A potenciál megvan ebben a brigádban, a riffek jók (kicsit post-os érzetet keltett bennem a háttérben hallható másik gitáron játszott visszhangos magasabb szólam) és a stúdiómunka is rendben van. Kis nyirbálás kéne ezekre a számokra mert hogy ez a hossz jól álljon a számaiknak, egy sokkal markánsabb ív kívánkozik, amit leginkább "lágyítással" vagy valami váratlan dologgal lehet elérni.
Biztonságos üresjárat. Becsülettel végignyomtam, és igyekeztem is figyelni... de egyik fülemen be-másikon ki. Ugyanazok a sémák újra és újra. Ez az amikor az instrumentális készség egyszerűen nem elegendő, hogy egy lemeznek "lelke legyen" - ebben nagy "mester" több híresebb banda is, mint pl. Dark Funeral.
Számomra "hiánypótló" lemez. Nekem jól esett egy kis "friss" Burzum élmény, főleg hogy a Burzum továbbra is a legnagyobb kedvencem mind a mai napig. Szerintem jól lehozza, azt hogy Varg (*khm* immár Louis) leginkább a hangulatával és az atmoszférájával "festette" a zenét, ebből kifolyólag, ha ezeket a dallamokat más hangszereléssel más stílusba helyezzük, szinte ugyanazt az érzést kapjuk vissza. (Kivéve a Tomhet... ahhoz nem érdemes hozzányúlni. Itt is kár volt: -0.5 pont). Nekem egy érdekes nosztalgiát is jelent ez a lemez, mert egyrészt "újracsodálhattam" a Burzum zenéjét, de ebben a neoklasszikus műfajban felelevenedtek gyerekkorom egyes kedvencei is: például a Der Tod Woutans ebben a formájában Howard Shore a Gyűrűk Ura-hoz írt soundtrack-jét idézte fel bennem, míg a Moti Ragnarokum a Witcher 1 világába repített vissza. Talán a börtönlemezek átiratai a legjobbak, mert szinte biztos vagyok benne, hogy ezeket anno klasszikus zenei hangszereléssel képzelte el.
Javarészt csak középszerű Vindkaldr másolat. Vannak jobb darabok rajta, mint a "Serpents Of Necropolis", amik kicsit visszaidézték régi kedvenc RPG és RTS játékaim dallamait. De én semmi kiemelkedőt nem találtam ebben, egynek elment. Idén nem igazán hozza a jó albumokat eme általam csodált műfaj...
Kevés USA deff banda van akit szívesen hallgatok meg újra és újra, de aki betalál nálam az kb örök kedvenc lesz, ilyen a Cattle is. Bár ők kisérleteznek néha és feszegetik a határokat, mármint ami az elképzelésem a jó USA deffről. De így is mindig ajálgatom ha szóba kerül a stílus. Nekem ez a lemez elsőre(kb már 8szor lement) 9pont.
Egyetértek Nagával, de teljesen megértem ahogy Morcos érez.Magam is Burzum rajongó vagyok, de amiket kiadott miután kijött a böriből, háááát ez a tribute album jobban átgondolt és több munka van benne.Úgyhogy szívesen hallgattam, a Tomhethez tényleg nem kellett volna hozzá nyúlni :)
Jó kis hónap volt, köszi mindenkinek, aki részt vett benne.
Jah, csak kár, hogy fele annyi pontozó van most, mint régen volt.
Meg ez az 1 hónapos csigatempó is unalmas. (Remélem gondolkodtok valamin ami felrázza a HP-t.)
Személy szerint az 1 hónap nekem tökéletesen megfelel, kevesebb idő alatt már nem tudnám (rendesen) meghallgatni a lemezeket. Persze, mindenkinek más időbeosztása van. 🙂
Jó volt ez, nekem még a 4 hét is kevés volt most az értékeléshez 🙁
Igen, bőven jó ez így. A kör automatikus indulása és a pörgősebb kezdés még cél, valamint pár apróbb változtatás.Egyébként meg hivatalosan is itt az „uborkaszezon” 🙂
Lehet, hogy kevesebben vagyunk, de a kevesebb néha több 🙂
És igen, volt lemez, ami így is az utolsó napra maradt.
Érdekes, régen 20+ ember mind le tudott pontozni 10 lemezt két hét alatt, most meg már 1 hónap sem elég 13-ra.
boymester pl. 4-5 nap alatt végzett mindig.
Szóval uraim ezt úgy hívják, hogy „lustaság”. 😉
Mikikém, ha 2 hónap lenne egy forduló, neked akkor is maradna egy lemez az utolsó napra. 😀
(Amúgy értem, hogy ez a közakarat, de én 3 naponta tudnék egy frankó lemezt ajánlani, annyi jó cucc jelenik meg.)
Üdv!
Érdemes lassan befejezni a kört, aki még nem tette meg!
Köszönöm a vendégeknek a részvételt és az ajánlást, ha kedvetek támad, visszavárunk titeket!
A következő körben tiszteletét teszi a nemrég Hangpróba szereplőként is megmérettetett Fattyú, valamint a friss lemezzel jelentkezett Superfrost mögött álló Azak és a nemrég nagylemezzel bemutatkozó Gormoth!
Naga, ezen az élő felvételen szerintem nem soronként „kényelmeskedi” el a lány az anyagot 🙂
Ja, csak itt meg az általad említett baconos palacsinta vagy a lekváros lecsó esete jön be. Totál érthetetlen, hogy ebbe a finomabb hangulatú dalba mért akart károgni. Ez így szar szvsz. Az a pár szavankénti énekfelvétel főleg a gyorsabb daloknál zavaró. Meg ez a koncertfelvétel erősen utókevert. Ennek sincs semmi élő hatása. 3:20 után a beleélős, fejrázós rész iszonyú gáz, többször visszatekertem, és sokadszorra is nevetésre bírt.
Hát ez tényleg egy nagy semmi. Igaz az is, hogy ezt a liraibb, szinte már-már post-os hangvételű nótát így elcseszni a vokállal azonnali hiszterektómiát kíván. (A lekváros lecsó azt hiszem a jelenséget teljesen tökéletesen leíró kép mindenki számára.)
King! Akkor az Absolute Misery nálad elérte a célját, mert van egy olyan meghatározás, hogy a dungeon synth az a zene, amit álmodban hallasz. 🙂
Sheol: eszembe juttattad, hogy én 16 évesen tényleg csináltam olyan válogatáskazettát, amire rávettem (akár többször is) a kedvenc intróimat egymás után 🙂
Nagy Móka Miki voltál te már tinédzsernek is! 😛
Naga: vagy én nem értek valamit, vagy te hol látod a humorkodást az új kalmah lemezen?
Pl.: Scarred By Sadness dalban (na, pont ez a címe) 0:57-től kezdődő rész lehet nem humornak lett szánva, de nekem szó szerint nevetnem kellett rajta. Annyira lakodalmas zene az a rész.
Bazzki, kifejezetten erre a részre odafigyelve tényleg elég vicces. 😀 Mondjuk még így is imádom. Bár ez nem tudom mennyire szándékos, de szoktak azért ilyen direkt poén dolgokat is belerakni egy-két számba. A Man of the King legelején lévő random benyögésen is mindig szakadok. (Elég a szám első 10 másodpercét meghallgatni).
„Metal oldalra metal zenét jövünk hallgatni…” – Tudtommal underground zenével foglalkozunk, de OK, akkor ennyi erővel minden egyéb műfaj automat 1.0?
Nem, ezt csak te találtad ki.
Ebben a körben különösen sok a számomra élvezhetetlen hangzású lemez. Referenciának teszem ide a legjobb metal keverést, amit valaha hallottam:
Kíváncsiságból jól meghallgattam, de számomra pl. nagyon fura, hogy néha mintha nem is hallanám a dobot, annyira hátra van keverve, csupán sejtem az ütemet. Máskor viszont teljesen kivehető módon szól. Talán erre utaltál egyszer, mikor írtad, hogy az izgalmas hangzásnál sok minden a hallgató képzeletére van bízva. Nem tudom, lehet a sok modern anyag már tükörsimára polírozta a hallójárataimat, és bármilyen „poros-koszos” keverés furának hat, de engem ez annyira nem győzött meg, hogy ilyen a jó hangzás. Viszont most már érdekelne, hogy neked miért ez az etalon?
A pagan/folk vonal is lehet nagy királyság:)
Akadnak folkos témák a Kalmah zenéjében, de inkább melodeath, power könnyítésekkel… Nekem nem jön be annyira, de szerintem kifejezetten egyedi az a mix, amit tolnak és nagyon élettel, ötletekkel teli.
Ez a maci nagyon jó!
És úgy néz ki, az Arkona is végre újra magára talál az 5 nap múlva megjelenő lemezén:
Így nagy hirtelen azt hittem, hogy erről az Arkonáról van szó:
Na sebaj.
Ez az Arkona is jó cucc. Csak most ugye folk metálról volt szó 🙂
Nightmarer: Félvállról poénkodtam már vele pár kritikámban, hogy 2023 a disszo-albumok éve lesz… hát nem gondoltam volna, hogy végül tényleg valóra válik a dolog. Hihetetlen, hogy konkrétan minden hónapban kapunk valami totálisan egyedi, markáns, számomra abszolút lehengerlő megmozdulást a metal ezen szűk szegletéből, és még hihetetlenebb, hogy egyik jobb, mint a másik. A Nightmarer tovább bővítette a stílus spektrumát, miközben zenéjüket elvitték egy undorítóan mázsás és absztrakt irányba, ahol tökéletesen elfér egymás mellett a nyomasztó, lassú rothadás esszenciája a kegyetlen, határokat nem ismerő arcleszaggatással. Mindemellett pedig kifejezetten jól áll az album keverésének az a fajta sűrűség, ami fullasztó miazma-lepelbe burkolja a produkciót; ami miatt nem kellemes beleásnod magad a zeneiségük mélyébe, de mégis erősen ösztönöz rá a zene – s meg is jutalmaz, ha elég mélyre érsz. Seidel bokáján pedig minden bizonnyal ott csillognak Hermes szandáljának szárnyai, amikkel nem csak az eszeveszett tempókat uralja, hanem nyílegyenes a disszonáns death panteonjába repíti a Deforimity Adrift-et. A dalok elhelyezésévél is meg vagyok elégedve, szuper, hogy az utolsó helyre pakolták az egyik legsúlyosabb szörnyeteget az Obliterated Shrine személyében. Még jól is esett előtte a szusszanásnyi felkészítés az Endstadium által. A vokál viszonylagos izgalommentessége miatt nem adok csak max pontot, minden más viszont abszolút a helyén van.
Kalmah: Hosszú lesz, lehet nem fog kiférni a felugró ablakban. Először is a Kalmah-nak köze sincs a a „mulatós” metalhoz, soha nem is volt. Amit leművelnek, az mindig is a melodeath kvintesszenciája volt, megfejelve egy könnyen felismerhető és teljes mértékben rájuk jellemző hangzással és dinamikával, ami semmit sem változott az évek alatt. Amikor bejelentették az új albumot és elkezdték közzétenni a számokat, kicsit féltem, hogy újra visszakanyarodnak a 12 Gauge-ra jellemző zenei behatásokra, de szerencsére nem erről van szó. Az érződik, hogy visszanyúltak korábbi ötletekhez, esetleg újramunkáltak eddig be nem mutatott dalokat, amik végül új formában kerültek prezentálásra az albumon, de ez sem baj, ugyanis imádom a banda korai lemezeit is. Számomra az adja a Kalmah lényegét, hogy szarásig legyen tömve jobbnál jobb riffekkel, és ezt itt is megkapjuk. A dalszövegek kicsit sablonossá váltak, ez igazából az egyetlen igazi negatívum, amit fel tudok hozni. Poénok voltak azok a szövegek, mikor a Swamplord f*szvégre tűzte a mocskos emberfajzatokat, akik kimentek ledózerolni a mocsarát, vagy mikor a madárinfluenzára reflektálva írtak egy full túlgondolt apokaliptikus számot. 😀 Szóval a Kalmah maradt az, amiért eddig is szerettem, és amiért az egyik legmeghatározóbb banda a műfajjal történő ismerkedésem históriájában. Zárószóként mi sem festi le jobban a helyzetet, mint a sztori, amikor a cégben meló mellett csapattam valami random metal-egyveleget Spotify-ról, és egyszer csak felcsendült a Taken Before Given. Mondom magamban, ez tuti Kalmah, de hogy a francba nem ismerem fel? Ja, hogy ez egy teljesen új szám? Ettől lesz számomra a Kalmah az, ami. Az ömlengésem végére annyit még hozzátennék, hogy nem én ajánlottam. 🙂
Vendégeink: Khamul a Feretrum zenekarból és Cseter, egy új black metal projektből!
Nomivan 🙂
Semmi extra, csak a szokásos. (Lassan 2 hét lesz az ajánlási időszak.)
Megy már, csak benéztem a naptárat… 😛 De remélhetőleg ebben a hónapban már lesz idő megcsinálni, hogy minden automatikusan menjen + lesz némi finomhangolás (pl. rövidebb ajánlási időszak).
Ez jól hangzik, köszi!
Az ajánló megjelenítését is állítsd vissza, kérlek!
Túlságosan személytelen lett így a HP. 🙁
Igen. 🙂
FUCK THE YOUTUBE!!!
Végül nem a Kolpot ajánlottam, hanem az Absolute Misery-t. Ráér a Kolp, és nagy rá az esély, hogy más is beküldi, előbbit viszont rajtam kívül tuti, hogy senki.
jó cuccot találtál!
Ha valaki szeretné / tudja ajánlani a Kolpot, tegye meg nyugodtan, mert nekem volna más is.
Köszi az ajánlónak az Orsartag lemezt, sokáig be fog ez nálam ragadni, de a szabályok engedik a feldolgozásokat tartalmazó válogatásokat?
Üdv! Ez nincs benne a szabályzatban. Live és újrakiadás nem játszik.