Ekkora crossover zenét se mindig lehet hallani. Hallgatása folyamán pont olyan érzésem van, mint amikor belépsz a város legmenőbb tetoválószalonjába, s a piercingektől hemzsegő, s szénné varrt, kigyúrt és agyonszteroizott szaki mosolygósan a tetováló székbe invitál, pedig csak a helyi sünök próbáltak nyakon csípni. - A zene gyökerei leginkább olyan mélyből eredeznek, aminek valódi feltárásáig felesleges is volna egy komplett disszertációra értékes időt szakítani. Aki szereti a már korábban a kollégák által említett Machine Head és/vagy Biohazard albumokat, az itt most garantált echte germán minőségben meg is kapja. - Talán az említett orkesztrák hangzása az elfogyasztott protein mennyisége miatt is jobban szólnak, de ezen a korongon a basszus legalább szól, mint állat! :D
Pofás, progresszív elemeket felhasználó zenekar, s itt igazából meg is állnék. (Inkább az anyazenekarok albumait hallgatom.) - A sok név közül leginkább a basszusjátékot emelném ki, amelyről szerencsére nem kisebb név gondoskodik, mint maga Joey Vera. A lemezről? Nos, nem kötelező, de jó szívvel ajánlott. :)
Újabb résztvevője a tampai sorozatgyilkosok éves találkozójának. Minden pillanatában érezni a motorosfűrész és a csont találkozásának közel sem szférai táncát. Van benne minden, mint egy sebtében felállított boncasztalon, dekompozicióra készen. - Nem is értem, hogy egy ilyen kvalitású zenekar csak egyetlen albumig jutott... Ezért gyorsan el is rebegek egy imát James Murphy egészségi állapotáért, hogy legyen még ereje valaha is befejezni azt a vértől, genitáliáktól, emberi mocsoktól áporodott második lemezt. (Az ajánlónak megy a piros pont.)
Ez nem más, mint az igazi kénköves pusztulat. Lucifer önként felkent papjai nem tűrik, hogy lelkünk (de leginkább hallójárataink) ne épp' az örök kárhozat tűzében emésszen el. - Bár "még" csak 97'-et írunk, de mai füllel hallgatva is az a végső produktum, hogy csak úgy málik le az ember pofájáról a bőr. Érezni, ahogyan a kárhozat bűzlő kámzsájába vedlett kántor fröcsögése a húsodig hatol. Igen, valahogy így kell BM-et játszani. - S mi a jó hír a végére? Nos, a zenekar újra aktív. (Köszönet az ajánlónak s aki teheti, tényleg kutassa fel a további albumokat is.)
Ezt a formációt kár is egy helyen említeni Kim Bendix Petersen bármelyik eddigi munkásságával, vagy a stílus bármely más nagyágyújával akár csak össze is hasonlítani. Erről talán a vokalista személyének tébolyult rikácsolása, történetmondása is nagyban tehet, amely minden, csak messze nem eredeti. Szegényes előadói spektruma inkább való egy jól megírt színpadi darabhoz, mint a zsánert kiválóan jellemző fegyverténynek. Természetesen a gitárosokról se feledkezzünk meg, hiszen instant kapjuk a pofánka a szokásos gitárhős pózolásokat. Sajnos témáik a legkevésbé sem tudják hosszasan lekötni az embert, kivétel ha az nem egy a stílusért a végsőkig elkötelezett fekete lovag. - A dobos munkája viszont igazán profi. (Csak műértőknek!)
Aki imádja a progresszív, fúziós, stb. zenéket, az szerintem egyenesen halámolni fogja ezt a remekbe szabott kis talpalávalót. Itt kérem olyan hangszeres petting van, amit a legkritikusabb hangvétellel rendelkező gyomorfájós sznobok is könnyedén emésztenek meg. (Cynic, To-Mera, Exivious) Nincs itt semmi úri kisasszony féle keszkenyőbe való pénisztfogdosós fintorgás, csak örömzenélés. - Nos ami Danishta Rivero hangját illeti, leginkább olyan, mint mikor jazz szakon végzel és metálkodnod kell, tehát qrvanehéz láncfűrésszel születésnapi tortát applikálni az izgő-mozgó gyereksereg legnagyobb örömére. Diana Serra ezzel szemben a Formless-en sokkal jobb választásnak bizonyult. - Köszönet az ajánlónak, mert ha az idők során nem is lett belőlem un. progger majom, de napokra le tud kötni ez az igényes muzsika. THANX! :)
Napjainkban már keveseknek fog sokat mondani a C-64-es játékok - gondolok itt azokra, akik akiknek 19-el kezdődik a születési évük - intrójainak, ill. a törések demóinak aláfestő zenéje. Sajnos az évek alatt az Eric Cartman-t idéző károgás sem tudta velem feledtetni a formációval és a zsánerrel való fenntartásaimat. De biztos csak az én készülékem ment megint tönkre a sok töltött káposztától. (A stílus hívei biztos élvezik minden percét, én viszont keresek valami gitárosat.)
Huh, jól elfáradt a fülem a végére. :) Igazából az egészet egy pettingelősebb Mastodon-hoz tudnám hasonlítani... Néhol annyi téma halmozódik fel egy-egy "dal"ban, amiből más zenekar egy egész albumot sikerrel meg tudna írni. A keverés viszont sokat segít az élvezeti érték folyamatos fenntartásában, pont úgy, mint egy hivatásos tajvani rüfke. - Nagyon vártam ehhez a témákhoz egy Brent Hinds, Troy Sanders féle vokalizálást.
Ezzel a kiadvánnyal kapcsolatban Crissz93 kolléga a messzemenőkig professzionálisan fogalmazta meg a felmerült gondolataimat. (Minek ismételjek egy tőlem klasszisokkal jobb szókészlettel rendelkező munkatársat?) :) - Azért gyerekek közelébe ne engedjétek a kiadvány. - Köszönöm az ajánlónak.
Hmm... Nem is emlékeztem rá, hogy az albumnyító Knives ennyire hasonlít Al Jourgensen bácsi klasszikusnak számító N.W.O. nótájára. :D - Mindazonáltal a korong még mindig megdöbbentően izmosan szól, főleg ha stílusát is méltányoljuk. (Hiába '94 sem tavaly volt. Sutyerák kis középiskolás pöcs voltam, ami mondjuk mára sem sokat változott, - ami a suttyóságot, és a magasságomat illeti.) Andy Cairns bátyó erőteljesen alteres hangja, s előadásmódja néha türelmet követel, de az orkesztra által megjelenített groove-okba még mindig a mai napig nem tudok belekötni. :)
Ezt a szuicid állapotot képtelen leírni bármilyen jónevű pszichiáter vagy pszichológus. Scott Conner: - Fogd a söröm!
Aki imádja, illetőleg az anyatejjel együtt adoptálta magába a dallamos black metal-t vagy adekvát módon megízlelte a viking sodort, az ne is menjen tovább. Azért ne menjünk le komplett naturálba, mert ehhez a triphez itt aligha lesz szükség csatabárdra, se gombára, se beléndekre. A muzsikaszó néhol kellemesen idézi a Borknagar-t amely egyrészt iránymutató is lehet, sőt egyenesen kapaszkodó a stílussal most ismerkedők számára. Sajnos a formáció nem élte meg a zsáner igazi kibontakozását, mert nagyon jó koncepciók lapulnak az albumon, amit tovább lehetett volna evolválni. (Szó se essen róla, az üresjáratokért nem én vagyok a felelős!)
Szegény lemez, a kellemetlen keverési arányok sajnos rontanak az újrahallgathatósági faktorán, de sebaj, talán majd egy másik dimenzióban, másik időben, más hullámhosszon. - Ezzel szemben talán a Flameless, Forever albumok valamivel reprezentatívabban tudják tolmácsolni az alkotó koncepcióit. Némelyikre nótára igazán kellemes lehet magányosan bóklászni a keleti Alpokalján.
Ohhh... Prága sötétedéskor oly' bizarr misztériumait fedi fel a gyanútlan, de arra fogékony turisták körében, valamely, a város megszürkült külvárosi tavernájában, ahol az elfogyasztott sör mellé még akad egy kis Becherovka, Fernet és Kontušovka is a nyak mögé,s ahol potenciálisan át tudja adni magát az elragadtatás legédesebb ízének - nem, most szigorúan sem pornózunk. Egy rockkocsmában való első randevú a Jig-Ai-al mindazonáltal messzemenően kimeríti a perverzió, s az elkötelezettség mindent leíró formáját. - A zenekar nagy előnye, hogy a goregrind-ot, mint stílust, ilyen könnyen befogadható formában csak vajmi kevesen képesek ízletesen tálalni. Ez a lemez csak azért nem 10-es, mert élőben klasszisokkal jobban szólnak. - Nem is értem, hogy a mikrodalokra előadott táncuk közben még a cseh csajok sem löttyintik ki serrel telt kriglijeiket. (Japánban a jigai rituálé a női öngyilkosság hagyományos módszere, a seppuku női párja.)
Nos, egyszerű leszek, mint a faék: A mélyen a gyökerekbe ivódott BS, Sleep, stb. stíluselemek asszertív alkalmazása az amit szimplán ezen az albumon hallunk. - Egy "újabb" zenekar ami professzionálisan magévá teszi/tette a stílust. - Köszönet az ajánlónak. :)
Huh... Koncepciónélküli örömzenélés egy zsákravaló nagy névvel. - Ha ezeket pedig megfelelő módszerrel kivonjuk, a mixtúrából bizony egy elég egyszerű alapot kapunk. - De nem kell megijedni, van itt egy-két jobban sikerült kollaborációs darab is.
Ha ez az album egy jó helyen születik - az idő naturálisan tekintve is fiktív, most magasztos költeményként hangzana minden egyes szekunduma. Sajnos nem így történt, az okokat pedig jól ismerjük. Mindazonáltal, minden pejoratív magyarsága ellenére is szerethető lemez, jól megírt dalokkal, nem csekély múltidézéssel. A zenekarral, a dalokkal, kivitelezéssel nincs itt semmi baj, csak az At The Gates - Slaughter of the Soul-jához képest közel cirka 16-17 évet késett. - Az idő alatt pedig majd' egy nemzedék felnő. (Az előttem hozzászólóhoz csatlakoznék, élőben elég meggyőzőek voltak.)
Tuti az én készülékemben van valami, mert megpróbáltam szeretni többszöri végighallgatás után, de nem ment, most sem, s akkor sem. - Természetesen az is igaz, hogy attól, hogy valami "palacsinta", még qrvára nem kell megennem, ha épp' nem ízlik. - Dalszerkezetében kerestem a kapaszkodókat, amik minden egyes alkalommal sokat sejtetnek a meggyötört psziché komplett katarzisához, de a jól felépített koncepciók sajnos nálam ezek ellenére sem működtek. Amúgy a zenekar tagjai apait, anyait beleadnak, hogy mindenkinek adekvát módon tolmácsolják amit a gonoszról, káoszról csak tudni illik. (Összességében ez egy jól felépített iparosmunka, ami a makulátlan ízléssel rendelkező BM zenekarok rajongóinak polcáról semmiféleképpen sem hiányozhat.)
A korabeli hasonló stílusú csapatok lemezei tetszettek. Ezt nem érzem annyira erősnek, talán nem véletlenül maradt meg az ismeretlenség homályában. Talán, ha annak idején találkozom a lemezzel, most másképp vélekednék, de ez így csak kordokumentumnak jó számomra.
Anno hallgattam, de hiába Ray Alder aranytorka, nem lett örök kedvenc, csak kellemes emléknek maradt meg, amit most jó volt feleleveníteni.
Ritkán hallgatok death metalt önszántamból, de ez most ha jól nem is esett, de egész kellemesen elszórakoztatott. Talán a dalszerkezetek, a befogadható öblös hörgés és a hangzás együttesen hozta ezt.
Rossz pillanatban hallgatva ez nagy fejfájást tud okozni. Zúzda, sika, gégemetszett rikácsolás...
...nagyon nem hiányzott ez most nekem a Téli Zaj hangulat után.
Vannak jó pillanatok, de az énekes előadásmódja meg a hangszíne is eléggé zavaró volt nekem.
Általában kedvelem az ilyesmi zenéket és a női éneket sem tartom itt annyira borzasztónak, mint néhányan. Nem mondom, hosszú távon nem válik a lemez előnyére, de nem emiatt nem fogom ezt újra elővenni bármennyire is zseni Reinert és Malone játéka.
Uh, ez nagyon fárasztott minden tekintetben. Nagyon kevés volt benne, ami miatt jó szívvel (vagy egyáltalán bárhogy is) emlékeznék rá. Se a horror, se az olasz dolgok (na jó, a pizza meg a spagetti kivétel) nem mozgatnak meg...
Ha ezt a sok témát dalokba foglalnák sokkal jobban tetszene. A nyitó tétel Petrucci-rokon témái meg a hossza miatt tartottam attól, hogy ez DT kópia lesz, de szerencsére nem. Barátok viszont nem leszünk.
A hangulat vitathatatlan, de egy órában ez büntetés nekem.
Nem hibátlan, de azon kevés lemezek egyike, amiket az évek múlásával is közel tökéletesnek érzek. Ahogy alább is írtam, még most is a Screamager a csengőhangom.
A lemez- és a dalcímek (nyilván a szöveg is) meg a zene és az ének(?)dallamok mind-mind azt a fájdalmasan nyomorúságos hangulatot mutatják meg, amit én nem szeretek. Ettől persze kár tagadni, hogy létezik és azt hallom, olvasom, hogy érdemes megélni is. De én ezt nem akarom még ilyen zenével is fokozni. Ez a nyomorúság és a káosz tökéletes aláfestő zenéje.
Ez olyan se hús, se hal nekem. Nem maradt meg egy emlékezetes momentum se.
Túl sok károgás, túl sok sikálás, túl sok...
Ez az a fajta BM, amit nem szeretek.
A hangzás meg a zene oké, a röfögés, stb. nem az én asztalom. A zárótétel "konvencionálisabb" vokalizálását bírtam. :-)
Annyira Ozzy-s Black Sabbath, hogy nem tudom eldönteni ez jó vagy sem...
Mindenesetre profi hagyomány ápolás.
Nekem Dave Grohl mindig szimpatikus volt. Ezt a lemezét is szeretem, de - a koncepciót is figyelembe véve - az eklektikussága tényleg nem válik egyértelműen a javára.
Nekem nincs különösebb bajom a lemezzel, de hiányzik belőle az a plusz, ami miatt érezném, hogy újra és újra elő kell vegyem. Balázs új projektje például jobban tetszik.
Na, ezt a fajta black metalt még az én gyomrom is beveszi. Félre a viccet, a hangzás segít, hogy ezeket a kellően változatos szerzeményeket élvezni is lehessen.
Jó kis death/crossower lemez ez, én elvoltam vele. Vannak benne érdekes ötletek, a hangzásvilág is rendben volt, a világot viszont nem váltja meg.
Mi a különbség a sztereotípia és az archetípus között zeneileg? Az, hogy az adott zenének meg van-e a sajátos karaktere, ami a meglévő stíluselemek felhasználása mellett kiemeli a többi közül, erre a nu-metal klasszikusait lehet felhozni remek példaként. A Superhoilic album azonban nem csinál mást, mint újrahasznosítja a zsáner jól bejáratott elemeit. Lehet élvezni, de könnyen felejthető.
Keményvonalas death metal egy elég impresszív gárdától, még a hősidőkből. Kiváló muzsika mind a stílus kedvelőinek, mind azoknak, akik még csak ismerkednek a zsánerrel. A Beyond the Flesh fel is került a kedvencek közé.
Tüzes pokoli darálás, mely 27 évvel megjelenése után is frissnek hat, amivel az extremitás felső határát súrolják. A banda zsenialitását dicséri, hogy végig sikerül fenntartani a hallgató figyelmét azzal, hogy az igazán extrém részeket könnyedebb, dallamosabb betétekkel törik meg. Az első dalnál bevallom, kissé szkeptikus voltam, de aztán úgy rám rúgta az ajtót, hogy azóta is keresem az államat a padlón.
Zeneileg nekem abszolút bejött, modern köntösbe bújtatott heavy metal némi power metalos mentalitással. A metál zene könnyen emészthető oldalát erősíti, de ezt nem is lehet a szemére vetni bár a pokoli, keresztényellenes szövegvilág eleinte nem klappolt nekem a könnyed hangzással, plusz első hallásra az énekkel is voltak fenntartásaim, de aztán csak összeállt a kép. Kiruccanás a pokolba, nem egy műfaji mérföldkő, de lehet rá jókat vibeolni.
Kissé zavarban vagyok e lemez értékelésénél, mert a zenei része alapvetően több, mint rendben van, a progresszív metál és a fúziós jazz egy igazán különleges vegyületét alkották meg. Kifejezetten érdekes gitártémák és zenei motívumok vannak benne felvonultatva, remek inspirációs forrás lehet, ahogy ahhoz is tökéletes, hogy az ember kicsit kilépjen a komfortzónájából. A remekbe szabott zenét azonban szinte teljesen élvezhetetlenné teszi az énekesnő hangja, ami kicsit erőtlennek hat. Ráadásul a nem túl izmosra sikerült vokál sokszor a zene rovására megy, ami tovább ront az összképen.
Teátrális, de a szó pozitív értelmében! Gótikus, kellemesen nyomasztó atmoszféra, mely le sem tagadhatná olasz gyökereit. Kicsit olyan érzése támad a dalok hallgatása közben az embernek, mintha egy filmzene szólna. A metálosabb számok közé szúrt középkori zenék pedig csak hozzátesznek a lemez egyedi hangulatához.
Izgalmas gitártémák, egy végtelen kísérletezés fültanúi lehetünk, melyben öröm elveszni. Nem emészthető könnyen mindenki számára, de akit egyszer magába szippant a korong, nem ereszti - de nem is igazán akar szabadulni.
Méghogy a finn metál vidám és dallamos! A doom metal műfajában nem igazán vagyok jártas, hát még annak extrém változataiban, így nem túlzok, ha azt mondom, a Tomb of the Ancient King rendesen padlóhoz vágott, hatása még órákkal a lemez hallgatása után is fogva tart. Nem állítom, hogy ez a zsáner lesz a lejátszási listám élén, de nem is tántorított el a műfajtól. Nyomasztó, de érdekes első találkozás volt.
Eddig nem volt szerencsém a Therapy? zenekarhoz, de amikor a Knives c. nyitódal felcsendült, hirtelen visszarepített gyerekkoromba, amikor angol punkzenét üvöltetve dédelgettem rocksztár álmaimat. (Ezért az összehasonlításért mondjuk lehet, hogy az Észak-Ír rockbanda tagjai máglyára vetnének, de vállalom az áldozatot.) Habár az album nem teljesen tökéletes, a zene minőségére nem lehet panasz, igazi lázadó punk-rock őrület van, ami épp úgy megállja helyét apró füstös kocsmákban, mint nagyobb stadionokban. Jól megírt dalszövegek útján kiáltják világba a fájdalmukat és csalódottságukat, kívülállók muzsikája ez. Az albumborítót pedig lehetetlen elfelejteni.
Ép lelki világú ember ilyet nem ír. Kiváló DSBM album, mely nyomasztó riffekkel, szikár hangzásvilággal, velőtrázó sikolyokkal, meg persze tűpontos dalszövegekkel hoz le az életről. Minőségi alkotás, mely megérdemelten került piedesztálra, telitalálat. Sörét, depresszív, a zsáner esszenciája.
A Crystal Palace a norvég balck metal egy kedves, nyugodt szeglete, kellemes, misztikus hangulattal és fülbemászó dallamokkal. Habár nem a Forlorn nevű black, illetve viking metalban utazó banda neve ugrik be, ha a "norvég" és "black metal" szavak egy szövegkörnyezetben szerepelnek, a formációnak van egy karakteres hangzásvilága, a Moonsorrow által tökéletesített receptet követi. Nem váltja meg a világot, de a maga szintjén egy nagyon igényesen összerakott alkotás.
Atmoszferikus black metalban nehéz újat mutatni, hisz a műfaj még finoman fogalmazva is túltelített. A Bitterness Prophecy viszont még ennek tudatában is gyenge alkotás és ez nem amiatt van, mert hiányoznak a jó zenei ötletek. Baj itt azzal van, hogyha 10+ perces számokat csinálsz, nem teheted meg, hogy folyamatosan ugyanazok a motívumok ismétlődjenek, mert a végeredmény nemes egyszerűséggel unalmas lesz. Nem baj, ha visszatér egy-egy dallam, szép keretet adhat egy dalnak - ehhez viszont időnként meg kell törni a monotonitást és máshogy kellene strukturálni a dalokat. A lemezen felsorakoztatott dalokban nincs annyi ötlet és kreativitás, ami ilyen hosszt indokolttá tenne. A kevesebb több elve itt hatványozottan érvényes.
Két dolgot érdemes tudni rólam: falra mászok a goregrind és hasonszőrű műfajoktól, ahogy a japán kultúra anime szeglete is távol áll tőlem, tehát elmondható, hogy nem én vagyok a Jig-AI célközönsége. A stílussal szembeni előítéleteim, valamint az előzetes kritikák alapján én sokkal rosszabbra számítottam, bár túlzás lenne állítani, hogy ez a korong szerettette meg velem a műfajt. Annyit mindenesetre elismerek, hogy volt egy-két zenei motívum, ami tetszett. A Katana Orgy egy érdekes koncepció, mégha számomra kissé nehezen komolyan vehető.
Igényesen összerakott zene, mitikus, mégis relaxáló atmoszférával - utóbbi mondjuk a zsánerből következik. Arra inspirált, hogy nyissak a doom/stoner metal műfaja felé. Köszönöm az ajánlást!
Milyen az, amikor Dave Grohl metalt alkot? Egy változatos, stílusok közt szörföző pörgős album, mely óvatosan próbálgatja szárnyait. Én egyfajta kísérletnek, valami új iránti nyitásnak éreztem, semmint egy világot leigázó projektnek, habár ennek némileg ellent mond felvonultatott vendégelőadók színes listája. Zeneileg több, mint rendben van, a sokféle stílus miatt pedig végig fenntartja a figyelmet. A nagy változatosság némileg hátrányára is válik a lemeznek, kevésbé lesz egységes a hangzásvilága, kicsit olyan lesz az összkép, minta egy katalógust kallgatnánk.
Lemezborító alapján én valami érvágós, nyomasztó DSBM-re számítottam, így nagy meglepetésként ért, amikor a melodikus death/thrash metal szólalt meg. Fémes, kissé darabos hangzás, hallgatható, de jellegtelen. Átlagos, de semmiképp se kiemelkedő. A zenészek nincsenek híján a képességeknek, de az ember lehet akármilyen technikás, és tanulhatja meg a hangszerek profi kezelését, ha nincs mondanivalója és inspirációja, mindez hasztalan. Ezen az sem segít, hogy a vokál kifejezetten idegesítő. Annyit viszont megadok a lemeznek, hogy az utolsó számban voltak érdekes próbálkozások.
Jól összerakott, sötét hangulatú black metal album, mely remekül vegyíti a stílus elemeit úgy, hogy valami eredetit alkosson.
Egy baromi jó death metal lemez. Fasza szólók, fasza témák és James Murphy. Perfekt
Xzerberus Xzyphiluss vért hány és hugyozik végig. Ez így 11 pont (hehe csak 10et adhatok)
Metalsikolyok és vinnyogó gitárszólók!! Túl sok lenne? Legyen is mert ezt csak így lehet. Ez lehet a másik véglet a progos matekleckés dolgok (majdnem baromságokat írtam bocsi) mellett. mínusz pont a sok időhúzó hülyeség és a ratyi borító miatt. Összességében nálam működött.
Nagyon egyben vannak ezek a folkos metalos témák, baromi jó a hangulat amit teremt.
VIGYÁZAT! itt zenélgetést fogsz hallani az elejétől a végéig. +1 irgalmatlan nagy dobolások, baromi érdekes megoldások. ha bemorcizik a lézerfarkas nagyon hallgatni akarod de többségében csak matekleckét írnak.
fú ez jó volt. ja nem. tudom kevés az 1 pont de ez annyira nem érdekel hogy hihetetlen
Többször öngyilkos lettem mire meghallgattam. Köszi!!
!!Csöcsös!! kardos darabolós borító, pipa. Semmi új teljesen érthetetlen acsarkodás,sertéssqueal röfögés gatyába szarás és befosás pipa de nyilván velem van a baj mert élvezettel hallgattam.
Jó volt hallani Ozzyt meg a pofádba tolt dobokat. Jó volt a recept hozták amit kellett. A drog az jó értem?
én szeret at the gates én szeret casketgarden én ad 10 pont. Úgy szól ahogy kell.
Jók ezek a dalok de így egyben az egész baromi sok. DEMONSPEED nagyon fogós.
Dunát lehetett rekeszteni akkoriban a hasonló zenekarokkal és nekem egyik sem volt kedvenc. Jó lemez ez, de csak akkor ütne, ha ilyen anyagokkal ismerkedtem volna meg először, így nem nekem szól. Emlékeztet a korai CDT kiadványokra, amiket rongyosra hallgattam, de igazából csak azért, mert azt sikerült beszerezni.
Sajnos nekem beugrott róla a Linkin Park és innentől kezdve puszta előzékenységből adom a 6 pontot még akkor is, ha itt valamivel mívesebb muzsikáról van szó. Gyűlöletem oka egyébként puritán és meglehetősen magán jellegű, szóval nem részletezném:)
Én kimondottan szeretem ezt a korszakot death metal tekintetében és ez eddig kimaradt! Köszönöm!
Bitang gonosz egy lemez, de engem valahogy a végére már annyit sütögetett nyárson, hogy valami fagyosabbra kezdtem vágyni...
Én Crissz hozzászólásából már megtudtam, hogy ez nem az a Hell, amit én szeretek, de számtalan módja lehet a pokolra jutásnak. Nekem a NWOBHM stílusmeghatározás is bíztató volt hallgatás előtt, mert egy Angel Witch, régi Satan, Diamond Head, Raven lemezek még manapság is lecsúsznak időnként, de erre nem voltam felkészülve. Az ének egyszerűen kiakaszt. Maga a zene ugyan steril, de nem rossz, sőt, néhol nagyon is bitang heavy döngölés tud lenni, ez menti valamennyire ezt a színházi bohózatot. Néhány remek riffért kár, hogy itt kötöttek ki, mert elvesznek ebben a megalomániában.
Bssza meg, nekem ez teljesen kimaradt, pedig élek-halok az olasz okkult hangulatért, itt meg bányászdömperrel szállítják a hallójárataimba. Még nem dobom rá a tíz pontot, hogy tudjak viszonyítani más anyagokhoz is, de eddig a kör felfedezettje számomra.
A extrém doom metalon belül is igazi szélsőség, ugyanakkor zseniális minden pillanata. Ritkán veszem elő, mert nem hallgatható akármikor, mégis az egyik kedvenc lemezem. Bőrünk alá kúszó, álmtatlanságot hozó szörnyeteg, amit azóta sem sikerült túlszárnyalni.
Az első dalok engem is megilyesztettek...Punkos-tinis-rockos zenét rég hallottam, még fiatal koromban is csak mértékkel, félrevonulva a világtól, nehogy valaki rajtakapjon... Viszont az album ásodik fele több figyelmet kívánt (kifejezetten az Isolation jött be nagyon).
Én a mai napig sok atmoszférikus black metal lemezt megfülelek, bár szerintem eléggé túl lett telítve a műfaj. Sok olyan lemez jelenik meg egyébként, ami lehet, hogy évek múlva egy ilyen körben köt ki, mert egyszerűen elsikkad minden erénye ellenére. A Veldes nem ide tartozik. Ez egy nagyon átlag cucc és csatlakoznék a dobhangzást kifogásolók csoportjához, mert a gümőkórosoktól és a vérparazitásoktól ki lettem tiltva...
Egy korlátoktól mentes grind őrület, japán kultúrával karölve. Problem? :) Én nagyokat bólogattam rá, szerintem ez még egy habkönnyű, fogós anyag.
Nagyon jó kis lemez, ami nem meglepő, hiszen itt még Chritus volt a főnök. Szeretem ezt a kiadványt, még ha a Lord Vicar és a Count Raven mellett el is törpül.
A zenekar érezte szerintem, hogy valami elkezdett működni, úgyhogy gyorsan földbe álltak... Nosztalgia faktor szépít rajt, valamint néhány dal erejéig még le is kötötte a figyelmemet, aztán elkezdett "összemosódni" az egész.
Pedig az elején még úgy gondoltam, hogy a Merauder Master Killer-jéhez vagy a Cold as Life Born to Land Hard-jához hasonló rommá szteroidozott szonikus izomautóhoz lesz szerencsém...valami mégis hiányzott ahhoz, hogy tényleg olyan magasságokba emelkedjen nálam. Többször is lepörgettem ma és talán a gitár elbírt volna még némi húst, a basszushangzás azonban tanítanivaló. Amik viszont egyből fintorra késztetettek azok a dallamosabb vokálrészek. A melodic hardcore-ban is az szokta kihúzni a méregfogát a dolognak és szerintem itt is ez a bajom. Kicsit olyan, mintha egy bodybuilder rózsaszín tütüben balettozná a diótörőt. A dalszerzés és a dobhangzás viszont frankó néró.
HEJ-HÓ KICSI KOCSI BUMM BUMM KICSI KOCSI BUMM BUMM JÓ KIS GÉP....Komolyabbra fordítva a szót nagyon érződik a kora és ez nálam sajnos nem pozitívum. Érzem rajta, hogy nagyon meg akar felelni annak az érának, amiben született és épp ez teszi sutává a produktumot. Gondolhatták hátha lepörget majd pár dalt az MTV. A gyakran váltakozó, de mégis egy kaptafa ütemeket felvonultató dob és a sunyin váltakozó riffek nem tudnak kitörni abból a skatulyából, amibe ez a supergroup helyezte önmagát. Több személyiség kellett volna ide. Az időtállóság hiánya és az érdektelenségbe fulladó dalszerzés valamint a kissé lapos hangzás miatt maradhat a 2002-es kertvárosi skatepark-ban.
Klasszikus dögszagú halálosztó anyag, amit ma imádnak old school-nak nevezni. A tagok pedigréje se akármilyen és pont ezért volt mindig hiányérzetem...egyszerűen többet vár ilyenkor az ember fia/lánya/hermafroditája/akármije. Parasztos hangzású gitár pipa, az átlagtól érdekesebb dobos megoldások pipa, kellően proli temetőmorgás pipa és mégse ér igazán oda a death metal Pantheon creme de la creme osztagához. 17 éve is így éreztem és most is. Azonban ez önmagában azt is elárulja, hogy az újrajátszási koefficiense irtó magas. Kapudrognak tökéletes, benne van az extrém fémzene esszenciája.
A másik két albumukra is érdemes időt szánni, ha bejött a Schwarzwald. Kénköves pokoltűzben fogant bestia ez, amit a sátán segglyukából húztak elő ezek a fapapucsos haramiák. Klasszikusokat megidéző hangzásvilág, ám sokkal jobban ismert bandáknál színesebb dalszerzés jellemzi őket, amik pont jókor törik meg a féktelen darálást. Nálam már évek óta vissza-visszatérő alkotásuk ez, amit gondoltam megosztok a nagyérdeművel.
Irgalmatlan nagy öröm lett úrrá rajtam, amikor megláttam a banda nevét. Már tűrtem is fel az ingujjamat és éleztem a legvastagabb konyhakésem pengéjét, mert bizony ma éjszaka hegedülni fogok vele a vénáimon. Aztán jött a felismerés...ez nem a funeral sludge Oregon állambeli uralkodója. Csalódottságom felbecsülhetetlen és a napom el lett rontva. Így is adtam neki esélyt, és azt kell megállapítanom, hogy előbb fogok visszakacsintani a húszezresről és fog újjáalakulni Jugoszlávia, minthogy én igazán ráérezzek a modern hangvételű, teátrálisabb heavy metal ízére. Noha tudom a banda korántsem ma kezdte. Eseménytelenül zakatolt el mellettem a mű és azt hiszem a magam részéről többet nem is kívánhatok. Egyébként sem szabad az olyan félnótás szakbarbárnak, mint én a véleményére adni. Tessék az albumról szóló shockmagazin cikket na és persze az itteni doktor urak véleményét böngészni!
Al dentére főzött spagettiújjak, multimilliomos jazzdobos, mindennek az élén egy kumbaját mantrázó csaj, aki elég valószínű azt se tudja miért rángatták be a stúdióba. Ha ő kikerülne a képből, akkor kapnánk egy kettőt fizet egyet kap akcióban kapható Atheist-t vagy Cynic-et (már csak az alkotók miatt is), amivel én egész boldog lettem volna, de valahogy sehogy se akart koherenssé válni a nokedli szaggatón szolgáltatott hangjegyek összessége. A basszerost viszont nagyon érdemes figyelni...na ő már leküldhetne a kisboltba gyufáért.
Nagy rajongója vagyok a régi italohorroroknak. A Fulci fémjelezte horror és Argento alkotta giallo-k világa kezdett el a szemem előtt formálódni az első bő 15 percben, aztán szép lassan szivárgott be a metál rész egyúttal egy kissé középkoriasan gótikus megközelítés is az ambient/billentyű fronton. Ez már nem hozta azt a méregerős hangulatot, amit a lemez eleje pedig szívesen maradtam volna a gumizombik világában. Voltaképpen ez a Diabolical Masquerade kicsit suta talján kisöccse. Közel sincs olyan kifinomult muzikálisan, azonban a hangulat még azokat a lemezekét is veri.
Pengető helyett derékszögű vonalzóval csapnak a húrokba, jobbról balról szállnak a poliritmikák, amivel üzenetet küldenek a Zeta-Reticuli csillagképbe a magas szürkéknek. Sőt még a metronóm is megáll vigyázba vágni magát és padlóig hajol előttük. A hangzásnak jól áll ez a lélektelen tisztaságú laborhangulat. Ha már egyszer big brain módban toljuk, akkor all in és a többi le van fosva. Ha nem tetszik, akkor extra algebra házit kapunk otthonra. Na jó...pár feladat nekem is jutott, amire nem találtam megoldást, ettől függetlenül elélnék ezekkel a vastagkeretes gyíkokkal a koliszobámban.
Számomra ez az album a tökéletes hangbéli manifesztációja egy 19.-ik századbéli siralomháznak. A mélyszegények, túlzsúfolt börtönökből kiebrudált bűnözők és hajléktalanok mellett egy fedél alá kerültek a véres köpeteket felokádó tbc-sek, a madárcsontú nyomorékok, kiknek arcát teljesen ellepték már a döglegyek. Mellettük a rácsos vaságyban tébolydákból kiutált szerencsétlenek tomboltak, égbekiáltó ordításukat csak azért nem hallani, mert a hangszálaik már régen elnémultak. A depriváció különféle stádiumait felvonultató intézmények körül jelöletlen tömegsírokba zárt páriák várják mind a mai napig a soha el nem érkező megváltást, feloldozást. A skizoid depresszió katedrálisának oltárán köttetett vérszerződés ez, ami mind a mai napig a torture doom legfényesebben csillogó fekete gyémántja. Ha valóban testünkbe akarjuk engedni ezt a megátalkodott kísértetet, akkor adjuk meg a módját. Magány, elsötétített szoba és a gondolataink...ennyi maradjon.
Nekem csak az az MTV jutott, amit odaadtak a Britney rajongó kishugicánknak, szóval a metálos origin sztorimhoz nem sok közük van. Helyette vizslattam a panelek oldalára firkált - már akkor is eléggé megkopott - bandaneveket és utánuk néztem a gúgli segítségével. Így hát a Therapy-nál a nosztalgiafaktor a részemről kilőve. Ha a saját súlycsoportjukhoz közelítő favoritot kellene mondanom, akkor kérdés nélkül a Bad Religion - Recipe For Hate korongja ugrana be, noha ez jóval domesztikáltabb annál. Kimérten adagolják a lassan a fülünkbe mászó kottákat, sőt még el is merészkednek a lemez második felében talányosabb dalszerkezetekhez is. Nem hiszem, hogy állandó bérletet váltottak a fülembe, de egyáltalán nem bánnám, ha ilyen minőséget képviselne a mai "mainstream", ha egyáltalán lehet ebben a kórban ilyesmiről beszélni.
Éreztél már te is akkora keserves csalódottsággal vegyített gyűlöletet az emberiség iránt, hogy még a lépcsőházba se voltál hajlandó kimenni addig, amíg el nem húztak a brébe az épp arra bandukoló humanoidok, mert egy egyszerűen odamormolt köszönéstől is rád tört a hányingerben kicsúcsosodó gyomorfelfordulás? Ha igen, akkor te is meg fogod érteni ennek az albumnak a mibenlétét, keletkezését, üzenetét. Vérbeli letargikus liturgia.
Erre tényleg nem fogom halomra fojtogatni a Bese atyákat egy rózsafűzérrel a Megafonban, de nem is hiszem, hogy ez lett volna a célja ennek az osztagnak. Nekem a Borknagar jutott róla az eszembe, de a Helheim - Jormundgad albumával se lőnénk nagy bakot. Szépen lekerekített dallamokkal, népiesen vikinges témavilággal és egy kandallótűz mellett grog-ot szűrcsölgetős este hangulatával operáló kellemes hallgatnivaló. Nem azt mondom, hogy a nemlétező unokáimnak ezt mutatnám be elsőként, mivel egy idő után kezdtek összemosódni az epikusságok, sőt egy-két töltelék tétel is került az albumba, azonban így sem bántam meg, hogy meghallgattam.
55 perccel közelebb hozta a halálom időpontját így máris van értékelendő az alkotásban. A fennkölten ünnepélyes már-már szentimentális atmo black anyagok terén elég válogatós vagyok és inkább a hipnózisba ejtő zordságot keresem az ilyen kiadványokban. Ez sajnos úgy átment rajtam akár a töltött káposzta leve és mind a kettő kongó ürességet hagyott bennem.
Konichiwa! Crissz93 vagyok és súlyos pornogore függőségben szenvedek. Ilyenkor jönne az a rész, ahol az engem körbevevő székeken ülő különféle perverzióktól szenvedő egyének szinkronban üdvözölnek, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy ebben a terápiás szobában eléggé egyedül leszek. Pedig ha közelebbről elemezzük ezen kottáknak az anatómiáját, akkor könnyen azon kaphatnánk magunkat, hogy ez az album nagyon könnyedén csúszik le a torkon, annak ellenére, hogy még elő sem került a vazelin. Na ami késik nem múlik, ugyanis az instrumentális szekción túl a vokál és maga a csomagolás gondoskodik arról, hogy az extremitásokat amúgy elég jól tűrő partiarcok is inkább elkezdjenek hátrálni és gyorstárcsázóra tenni a legközelebbi rendőrkapitányságot. Rugós ütemek, húsos gitárok és a maga egyszerűségében fogós groove az, ami igazán megragad engem és nem bír ereszteni. Nem egy olyan dal akad itt, amire bármelyik tükörszemű animecsaj elkezdhetné vehemensen rázni a seggét a falusi sulibulin, miközben arra ügyel, hogy a matrózegyenruhájának rövidszoknyája nehogy túl sokat mutasson a portékából. Na és a sokszor vissza-vissza kacsintgató nu-metal riffekről még nem is esett szó, amire a legjobb példa a zárótétel. Aki vevő az ilyen és ehhez hasonló hentaigore ópuszokra (Go-Zen, Houkago Grind Time fanok most rátok vetem szemem) azok könnyen azon kaphatják magukat, hogy Velké Popovice sörfőzdéi és Sindzsuku gésanegyedei között nem egy hasonlóság van. UwU
Megvan az amcsi filmekből az a karakter, aki általában egy New York-i járda sarkán amish ruhában szokta nagy fennhangon hírdetni a világvégét miközben ürességtől megvakult fakó pupilláiban tombol a téboly? Na őt nem találtam meg ebben a lemezben, ami elég nagy kár, mert a tradi doom lemezekben mindig szeretem felfedezni a maga elvont őrületében. Helyette egy hippi sátorban találtam magam, ahol "szeretlek testvérem"-el üdvözölnek. Itt nem csak könny az italunk és a kenyerünkbe is került egy kis titkos zöldfűszer a bánat mellé. Sőt vasárnaponként is szarunk a világ négy sarkára. Persze itt van a Sabbath is Ozzystól mindenestől és csak annyi a feladatunk, hogy bólogassunk jóízűeket a füstködben. Groovy.
Ha nem figyelnék azt hinném, hogy egy az átlagosnál igényesebb alter rádiót hallgatok, ahol a Coal Chamber, Godsmack és a Mudvayne mindennapos vendég szokott lenni...már csak a dalok közötti szignó hiányzott. Aztán előbb megkapnám a vokalisták sokaságát és a gitár állandó fuzz-ját a pofámba és kiderülne, hogy ez biza egy album, ami Dave Grohl agyszüleménye tulajdonképpen ismeretterjesztő jelleggel. Lemmy, Cronos, Max Cavalera, Eric Wagner, King Diamond...csak pár név a felhozatalból. Amíg tartott elbólogattam rajta, de mindig az a kérdés fúrta az oldalam, hogy nem-e inkább az előbb felsorolt úriemberek lemezeit hallgatnám szívesebben...és többszőr is igen volt a válasz.
Sajnos belesimul a nagy magyar átlagba. Inspiárcióhiány...ami számomra felfoghatatlan. Mindez egy olyan országban, ahol egy átlagos hétköznap annyi agyfasszal jár, amennyit egy boldogabb helyen egy év alatt éri az embert. Ahol előszeretettel szarunk a másiknak a szájába, alaposan rágatjuk azt meg vele, majd nyeletjük le a torkán hátha előrébb visz minket a másik kárára. Járulékos bónusz. Egy olyan megosztott társadalomban, ahol az egyik tábornak ez teljesen oké, amíg nemzethy színű masnival van átkötve az álkersztyény bolsevizmus nevében. Míg a másik már alig várja, hogy mikor érkezik végre egy újabb kollekciónyi rohadék, akikben aztán ugyanúgy keservesen csalódhat, mint az eddigi garnitúrákban...csak azt a pár napnyi eufóriát hadd kapják meg. A harmadiknak meg minden mindegy, amíg láthatja Győzikét a TV-ben. Ilyen környezetben okádnunk kéne magunkból az ebből a frusztrációból táplálkozó extrém formációkat, projekteket és mégsem ez a helyzet. Persze mindig vannak kivételek, sőt kirakatzene is, amiről többek között én is igyekeztem itt megemlékezni, de épp ez az, hogy mindez a kivétel és nem az általános felállás. Nem a bandára haragszom, hanem arra az állapotra, apátiára amit képvisel.
Könnyeznek a faszforeszkáló szűz mária képek. A Terror Propagandánál nálam a szájából is folyik a kecskevér.
Jó kis nosztalgia hangulatba rakott, újra 16 évesnek éreztem magam kicsit, amikor csutkára tekert hangerőn bömbölt a zene a szobámban, és csak ráztam a rőzsét, ha eljut hozzám akkoriban, ez is tuti bekerül a repertoárba. Így már sterilebb hangzásokhoz szokott füllel azt érzem, hogy az organikus jelleg néha az összhangzás rovására megy, ami engem picit kizökkentet, de a basszus morgása mindig segített visszatalálni.
Számomra ez egy totál szerethető anyag, szerintem nem csak a műfaj fanatikusainak alkalmas fogyasztásra, magam sem vagyok az, de sajnáltam volna, ha nem ismerem meg.
Ha valamire mondhatjuk, hogy szépen öregszik, akkor erre a lemezre biztos. Én nyugodt szívvel bepakolnám a nagy death metal klasszikusok mellé is a polcra, és elő is venném időről-időre. A családlátogatási stresszt levezetendő, ideális például az M3-ason való araszoláshoz.
Azt hiszem, az első tétel címével lehetne a legjobban jellemezni ezt a lemezt, az ember tényleg egy bizarr infernóban találhatja magát pillanatok alatt, ami nem ereszt, és mindig van lejjebb, a szó legnemesebb értelmében, a pokol legélhetetlenebb, kortalan bugyrai ezek.
Számomra ez egy remekül komponált és rendezett heavy metal musical, korrekt történetvezetéssel, nem mondom, h azonnal újrahallgatnám, de még elő fog kerülni az tuti. Szerintem ez egy olyan műfaj, amit vagy szeretni, vagy utálni lehet, köztes tudatállapot nem igazán létezik, és pont ez az izgalmas benne, hogy nálad vajon merre billen majd a mérleg nyelve.
Tök izgalmas fúzió, be is húzott eléggé jó néhány pillanata, de az ének erőteljesen tompítja az élményt számomra, nem azért mert rossz, egyszerűen azt érzem leesik a produkcióról, totál más dimenzióban van és ez itt most nem szerencsés. Kár. Lehet majd még adok neki esélyt, hogy beérjen.
A középkor gótikájának olasz horrora, ha értő fülekre lel, rögvest remekművé avanzsál, ám e szerény nőszemélyzet laikus szemráncolásának csupán a meg nem értett társulat szemrehányó tekintete jár. Mindenkitől elnézést, de számomra ez a sajátos, és ténylegesen ötletes és korát megelőző fúzió értelmezhetetlen.
Személy szerint eléggé szeretem az effajta kísérletezős hangvételt, nem egy könnyű olvasmány, az tény, de ha beránt, akkor eléggé felszabadító érzés hallgatni. Valahogy így képzelném, a legnagyobb matematikus elmék jammelgetését.
Van-e a halálnak szaga? Nos, hangja biztos. A többit meg már megírtátok.
Fura érzés, hogy amikor azt hiszed, hogy valami totál kimaradt, mert jobbára "keményebb" vagy épp "punkosabb" közegben szocializálódtál, jó néhány dal azért ismerősen cseng, az említett jó öreg MTV, ugye. A fogós dallamok valahogy megmaradnak, na, ha nem is tudatosan. Na de a lényeg, hogy ez így egyben tényleg erős egyveleg, mert a nosztalgiafaktort melengető slágerek mellett akad jó pár fejtörősebb tétel is, amit kár lett volna a népszerűbb, többet futott dalok árnyékában felejteni.
Ez a lemez felzaklat engem. És nem a jó értelemben. A hangzása meg úgyfest, a kriptonitom. Igaz, nem mélyedtem el soha az efféle önsorsrontásban, de ez így elsőre is rettenet kényelmetlen terep, de lehet jön majd egy olyan pillanat, amikor nem lesz az.
Aki szereti a black metal eme dallamos vállfaját mindenképpen érdembeli hallgatnivaló. Én nem igazán rajongok a hangsúlyos szintibetétekért, de itt jól meg van találva az arány, az én lejátszómban nem lesz sűrű visszatérő, de ez már ízlés kérdése, ugye.
Lehet az idő teszi, de engem megtalált, dallamvilágból szerintem sincs itt hiány, fogósan építkeznek a tételek, bár néhol én is azt érzem, hogy túlnyúlik picit a tűréshatáron, de azért el lehet benne veszni, mint egy hirtelen jött ködfoltban sötétedéskor.
Ha grind, akkor én is a közérthetőbb darabokat fogyasztom inkább, de ez szerintem valami csodálatos a maga végtelenül beteg bájában, de gyomor, az kell hozzá, az igaz. A japán köntös nekem kifejezetten tetszik, sajátos extrákat ad a könyörtelen henteléshez, szóval nincs itt semmi baj. Átugorhatnának szomszédolni is bármikor, szívesen meglesném őket élőben.
Ez az album egyenest a Mátrába repít engem, a Fekete Zajra, azokat a kellemesen pozitív rezgéseket idézi amik ott szoktak elkapni, és a felhozatalba is igen szépen illene.
Csípem Dave-et nagyon, és szerintem csoda dolog hogy ez a lemez megszületett, de nekem ezek az "all star"- jellegű produkciók olyanok, mint a látvanykonyha. Jó belekóstolni ezekbe az ínyencségekbe, de csak módjával.
Nekem a Casket' a kezdetektől azért tudott hiteles maradni, mert sosem akart több lenni, mint ami, melo death fanatikusok játszanak melo deathet, amiben mégiscak sikerül belecsempészni egyfajta keserédes melankóliát, ami csak itthon jellemző. Nekem mindig is bejött az a kontraszt, amit Isti hangja adott a zenéhez, az már talán kicsit árnyalja is a képet. Nyilván elfogult vagyok, de ha tizenéve foglalkozol a honi underground zenekaraival, akkor talán ez bocsánatos bűn. Meg valahogy úgy látom, hogy azok a zenekarok, akik számodra kapudrogként funkcionáltak, veled maradnak. Nálam tudatalatt ez is biztos benne van, hogy a mai napig rongyosra tudom hallgatni a munkásságukat, de mindegy is, a lényeg, hogy az egyértelmű áthallások ellenére nekem mindig is meg tudta adni a Casketgarden azt a pluszt, amitől megunhatatlanok számomra.
Számomra elsőre kicsit tömény, de ha épp olyanom van, elhallgatnám egész nap. Van egyfajta baljós lüktetése az egész anyagnak, ami igazán be tud húzni, ha eljön a megfelelő pillanat.
Tökös lemez! Számomra olyan, mintha egy kis Max Cavalera féle thrash/HC-t összevegyítenénk a Biohazard tipikus NYHC elemeivel - hozzátéve számtalan egyedi és egyéni megoldást. Jó volt hallgatni, de rengeteg másfajta zene van, ami jobban érdekel és jobban leköt!
Hmm. Lehet, hogy az én készülékemben van a hiba, de nekem ez a lemez tetszik! Talán egyetlen hibája van: rossz korszakban született. Akkor, amikor dívott a nu metal, és óhatatlanul hatott mindenkire. Pedig ez az album rengeteg frankó, progresszív elemet rejt, és az összkép is igencsak imponáló. Mondjuk a rettentően gagyi borító miatt levonást érdemel, de még nálam így is egy bivaly erős hetes!
Lentebb, a hozzászólásoknál bővebben leírtam az albumról a véleményemet és egy-két érdekességet, miután beajánlottam. Nem is lehet kérdéses, hogy ez nálam egy 10 pontos death metal alapvetés!
Ez egy igazi black metal gyöngyszem! Sötét, gonosz, zsigeri, brutális, ellentmondást nem tűrő gyalázat. A címadó dalnál hirtelen azt hittem, az Orgasmatron feldolgozását hallom a Sepu-tól, de természetesen nem így van! Ami igazán letaglózott még, az az Outburst of Hate, és az E Caha di Bela. Remek album, megfogok ismerkedni a teljes diszkográfiával!
Változatos heavy metal lemez, megspékelve power elemekkel. Számomra egy kicsit hosszú volt, de vannak rajta jó pillanatok, például a Macbeth című tétel kifejezetten tetszett. Viszont az újrahallgatási faktor nagyon alacsony.
Elég nehéz hallgatni való, annak ellenére, hogy szeretem a progresszív töltetű zenéket. Viszont a jazz-t, meg a Dream Theater fémjelezte "tekerjünk minél többet zs-moll-ban" féle hangjegy-ejakulációtól hamar gyomorrontást kapok. Ettől függetlenül persze leborulok a hangszeres tudás előtt! Viszont, ha ez a massza még nyakon van öntve egy ilyen - a zenéhez képest - amatőrnek tűnő vernyákolással, az bizony még inkább menekülésre készteti az egész lényemet! A több, mint tíz perces Jivatma című dalnál már ledobtam a láncot, és jó úton voltam ahhoz, hogy teljesen húgykövessé váljék az agyam, ezért az utolsó két dalt már igencsak toporzékolva hallgattam végig. Mazochista napjaimon talán még belehallgatok majd.
Ez a lemez számomra megidézte egyik kedvenc zenekarom, a Satyricon 1993-ban megjelent első lemezét. A Dark Medieval Times című album ugyanis számos, billentyűs hangszerekkel megtámogatott tételt tartalmaz, sőt, sok helyen a gitár sound is hajaz az említett lemezen hallható hangzáshoz. A téma nyilván teljesen más, de a zenei megoldásokban véltem átfedést felfedezni. Sajnos emiatt - bármennyire is szeretném - nem tudok teljes mértékben objektíven értékelni, óhatatlanul összehasonlítom a nevezett mesterművel. Lehúzni viszont semmiképpen sem szeretném, mert remek gótikus, horroros zenés anyagot hint ránk a banda. Szóval, nálam ez egy ultra erős hetes.
Ez a lemez mérföldeket ver az ugyanebben a HP körben szereplő Aghora-ra - bár, talán csak a matekos húrnyűvés miatt érdemes némi párhuzamot vonni a két banda között! Itt is megy a tekerés a gitárokon, de számomra ez nagyon tetszetős stílusban történik! A Metal Archives alapján a stílus experimental death/groove/thrash metal, de van itt minden más egyéb érdekesség is, amitől ez a lemez egyedivé és dicsérhetővé válik. Nagyon jól szórakoztam a hallgatása közben!
Nagyon megosztó lemez. Sajnos én is azoknak a táborát erősítem, akihez nem tud közel férkőzni! Értem a koncepciót, elfogadom a stílust, frankó az összkép, de ez a lemez nem nekem szól.
A '90-es évek elején, amikor hozzánk is betörtek a nyugati tv-csatornák, az esetek 99%-ában az MTV-re kapcsoltam. Hiszen akkoriban nem kellett feltétlenül várni a vasárnap esti Headbanger's Ball című , három órás rock/metal műsorra, hanem bizony nap közben is simán leadták a mainstream-hez jobban simuló, mindenki számára emészthetőbb rock/metal dalokat. Ily módon találkoztam a Therapy? zenéjével is, de nem kerültünk szoros barátságba. Hogyan is kerülhettünk volna, amikor ott volt nekem a Metallica, a Megadeth, a Kreator, a Sepultura, a Pantera és társai? Viszont most végighallgatva akkora nosztalgiafaktor kerített hatalmába, hogy frankón élveztem minden pillanatát! Köszi, Sanyi! :)
Mizantróp, depresszív, szuicid, nyomasztó, kétségbeesett, lélekromboló. Igazi underground alkotás, melynek befogadását követően még a legboldogabb ember is nyomorúságnak éli meg az életet. Azt hiszem, nézek egy kis darts VB-t, hogy visszatereljem a gondolataimat és az érzéseimet a normál kerékvágásba!
Nagyon kellemes hangulatú, zord hideget, csodás tájakat, skandináv folklórt idéző viking/melo-black album! Kevés olyan északi, himnikus dal fogant a '90-es években ebben a stílusban, mint ezen a lemezen a Ragnarok! Jó kis hallgatni való a téli estékre!
Nekem jól esett hallgatnom ezt a szlovén atmoszferikus BM anyagot. Kellően melankolikus, de néhol már majdnem unalomig ismételt elemek sorjáznak a lemezen. Nem emelkedik ki a stílus nagyjai közül, viszont a hangulata nagyon tetszik! Ennek ellenére valami hiányzik belőle, ami miatt meglenne az újrahallgatási kényszer. Emiatt egyelőre csak ennyit adok rá, de még megpróbálok közelebb férkőzni hozzá!
Hölgye, Urak! Ez egy igencsak különleges csemege az underground széles palettáján! Kellően beteg, kellően morbid, viszont a témát nagyon jó aláfestésekkel, érzékletes zenei és vokális betétekkel színesítik. A zene patika tisztára polírozott gore/grind, japán módon tálalva! Nekem nagyon tetszik!
Számomra kissé hosszú, de ennek ellenére élvezhető a svédek stoner/doom metal zenéje, amely jól hallhatóan magában hordozza a nagy előd és példakép Black Sabbath féle súlyt és az énekstílust. Nem igazán az én zeném, de a maga nemében ez egy jó lemez.
Érdekes stílusegyveleg, az elején nagyon lelkes voltam, de aztán kipukkadt a lufi, hiába a nívós neveket tartalmazó vendégzenészek népes serege. Rosszat viszont nem tudok róla mondani, amolyan semleges érzésem van. Ezért kap öt pontot.
Nekem volt személyes koncertélményem a zenekarral, és arról a buliról csakis pozitívan tudok nyilatkozni, pedig akkor még csak az első lemezük jelent meg. A göteborg-i stílusban fogant melo/death dalaikkal felszántották a színpadot, fiatal koruk ellenére profizmust sugallt az előadásuk. Néha-néha előkerülnek a lemezeik, és annak ellenére, hogy valóban nem korszakalkotó alapvetések, én tudok kellemesen szórakozni a hallgatásuk közben.
A black metal-ra jellemző stílusjegyeket szinte tökéletesen magában rejtő album. A sok remek tétel közül nekem valamiért a Xenophobia jött be a legjobban. Remek szórakozás a téli estékre!
Egész fasza kis lemez ez , pont annyira változatosak a dalok is, hogy a lemez végére sem unod meg az egészet! Ami viszont kicsit idegesítő ha egyben tolod le , hogy a hangzás is eléggé változatos x dalonként ami kicsit az én fülemet zavarta!
Ha supergroup ha nem nekem ez nagyon nem jött be..
Őszinte leszek ez a banda / lemez teljesen elment mellettem az évek során , sajna most sem váltott ki nagy dolgokat belőlem de azért szarnak nem mondanám egyáltalán !! A stílus kedvelőinek egy hallgatást mindenképpen megér(het) vannak egészen ötletes de még is zsigeri megmozdulások a lemezen , akik szeretik a korai Death lemezeket azok tegyenek egy próbát
Nem sok mindent kell mondani erről a lemezről elindítod és leszakítja a fejed !
Na hát egy(vagy több is ha-ha) a baj velem , hogy nagyon nehéz letolni a Heavy metal-t torkomon zeneileg még nem lenne nagy gondom a lemezzel de a tipik a stílushoz tartozó énekhang megfeszít
Néha el tud kapni 1-1 progosabb banda de itt ez nem történt meg az énekes csávó hangja kifejezetten idegesített..
Huhh ez nagyon nem az én világom , végig szenvedtem de…
A bass témák és sound kurva jó , tetszik , hogy nem olyan éles a hangzás a magasabb frekvenciák valószínűleg le lehettek kicsit vágva (vagy tipik “darkosabb” hangzású ribbon mikrofont használtak a felvételeknél) ami igen csak tetszett a mostani polírozott hangzású szarok mellett!
Na így kell ezt csinálni !!! Tökéletesen megteremtett atmoszféra ,gyötrelmes ,lassú , dögszagú riffek karácsonyi ebédhez tökéletes lehet !!
Nagyon nem az én világom , de ha a kocsmában a háttérben szólna akkor annyira nem zavarna :) nem sok egyénisége van a lemeznek (szerintem)
Aki jártas a Black Metalban valószínűleg találkozott már a Xasthur nevével , a hangzás primitív , a lemez hullámzó vérfolyamként hömpölyög le a hallójáratokon majd az utolsó dal befejeztével legszívesebben felvágnád az ereidet , sokat hallgattam tinédzser koromban ezt a lemezt!
Egyhangú , számomra kicsit már unalmas lett a sok “dallam” a lemez végére ! O
Tipikus Atmospheric / Depressive Black Metal régen nagy kedvelője voltam a műfajnak mára már kevésbé.. a hangzás ,a dalok hossza, gitártémák stb.. “megfelel” a stílusbeli kritériumoknak viszont a programozott dob nagyon szétcseszi a lemezt , nem is a hangzása hanem a “technikázgatás” miatt ami szerintem nagyon nem áll jól ennek a stílusnak
Jó pusztulat !! A gitár sound kurva jó röfögős csűrdöngölős! Nem minden nap venné ezt be a gyomrom de amikor lepörgött akkor sikerült neki ;)
Egy nem rossz kis stoner/ doom lemez viszont kb ennyi , semmi extra!
“Amikor Dave Grohl metálkodott” vokálokért minden dalban 1-1 vendég énekes volt a felelős (pl Lemmy is!!) mindegyik dal (viszonylag)az adott énekes által képviselt stílusban szólal meg így eléggé változatos a lemez viszont pont ez a változatosság miatt kicsit sok lesz a végére és nem tudsz ráhangolódni teljesen az egész cuccra
Lelketlen.. talán ez az a szó ami eszembe jutott a lemez végére sajnos… persze “már mindenki eljátszott minden riffet egyszer” de ezeket már vagy 100-szor “kitalálták” valakik…
Az első hangtól az utolsóig tökéletes (a számomra) nyers ,zsigeri , a hangzás kripta szagú egyértelműen kötelező darab a műfaj kedvelőinek!
Ez sosem volt az én műfajom. De én a Machine Head, Biohazard, COC, Soulfly, Lamb of God.. stb. zenekarokat sem szeretem. Itt is csupán pár percet tesz ki azoknak a pillanatoknak az összessége, amire azt tudom mondani, hogy tetszett. Biztosan tökös anyag, csak nem hozzám szól.
A hangzáson lenne még mit csiszolni mai füllel, de olyan fogósak a dalok, hogy nincs mit tennem, rabul ejt. Rongyosra hallgattam a megjelenést követő években, és fiatal felnőttkorom számos meghatározó pillanata, valamint az azokhoz köthető érzéseim elevenednek fel ezt a lemezt hallgatva. Van egy rideg urbánus hangulata, ami keveredik a „Disconnected” érás Fates Warning sötét érzésvilágával (valamelyest). A The Cure feldolgozás pedig több, mint zseniális. Nálam ez óriási 10-es (bár a szokásosnál talán szubjektívebb).
Á, 1993! Lemez a death metal igazi hőskorából... James Murphy zenekara egyetlen alapvetéssel vált kultikussá, legendássá – igazi elsővonalas, lánctalpas death metal esszenciát szolgáltatva a műfajnak. Minden pillanatát imádom!
A nevükre emlékszem, egy barátomnál otthon hallottam is a lemezt, ha emlékeim nem csalnak, de valljuk be, olyan black metal lemezekkel kényeztetett minket a 90-es évek második fele, hogy a fénykorukat élő hatalmasok árnyékába könnyű volt beleszürkülni. Az Unlord lemeze sem kismiska, de Marduk-szerű zenéjük nem hiszem, hogy különösebben kitűnt az akkori felhozatalból. Most talán jobban oda lehet rá figyelni.
Időnként fülbemászó dallamokat hoz az énekes, de a fickó kicsit túlzásba viszi a kingdiamondkodást, és melodrámába süpped a korong. Ráadásul a párhuzam csak ront a helyzeten (figyelembe véve, mennyivel jobban csinálja ezt a dán). Kár érte, mert nem borzalmas a lemez. Persze nem is kiemelkedő, de ezt mindenki döntse el saját maga.
R.I.P. Sean Reinert és Sean Malone. Lenyűgöző dolgokkal lettetek a zenei világörökség részei! Micsoda lemez lehetne ez egy jobb hangú, profibb énekesnővel. A zenei alapba nem tudok belekötni, az úgy jó, ahogy van (zene 9, vokál 6 = 7,5).
Képtelen vagyok meglátni ebben az anyagban a pozitívumokat, holott a lemezre adott pontszámok szerint van belőlük bőven. Biztosan ennek a műfajnak is van egy bája, ami jólesően hat az erre fogékony fülekre, ám előttem mindez teljesen ismeretlen marad, ugyanis irgalmatlanul idegesített. A Sorrow of the Witch első 3 perce megváltás volt a számomra nevetséges, borzalmas és értékelhetetlen további 35 perc mellett.
Soknak tűnhet a témahalmozás… elsőre fárasztott is, de aztán később nyújt annyit a korong, hogy itt-ott bele lehessen kapaszkodni. Igazából sok ötletet sorakoztat fel a banda, de többnyire megmaradnak halmozás szintjén. Tetszik, amit hallok, de olyan, mint egy anyaggyűjtés. Most jönne az a fázis, hogy dalokat kellene írni belőlük.
Olyan zseniális fogódzókból kellene többet elszórni, mint amilyet 16.53 perctől 20.16 percig hallunk, és akkor óriási 10-es lenne az anyag számomra is. De a 30.20-tól kezdődő és sokáig (több mint 10 percig) tartó iszonyú világvégecsapások monotonitása is kiemelten megteszi a hatását. Crissz93 leírása járt a fejemben végig... valóban úgy van, ahogy írja. Azok a képek hűen lefestik az itt hallott zenei györtrelmeket, tehát a zene megteszi a hatását a korong szűk tartományban való mozgása ellenére.
Anno megvettem ezt a kazettát… Emlékszem, egyidőben szereztem be a Megadeth Youthanasia albumával, és nálam emiatt a Therapy? lemeze méltatlanul elsikkadt, feledésbe merült és el is vesztettem vagy odaadtam valakinek, míg a Megadeth egyfolytában szólt. Nem is nagyon értettem ezt a zenét 15 évesen, meg talán nem is akartam érteni – a death metal ölelése egyre szorosabbá vált akkortájt. Pedig érett fejjel meghallgatva, ez egy bitangerős anyag és felszabadító érzés hallgatni.
December 23-án egy vonatút alkalmával mérsékelten havasnak nevezhető tájat nézegethettem ezt a lemezt hallgatva, ami részlegesen segítette a ráhangolódást, de még így is el-elkalandoztam a hosszúra nyújtott anyagtól. Koncentrálnom kellett, hogy a figyelmemet fenntartsam. Ez nem jó jel. De persze, nem is az én világom.
Ahogy a többiek is írják, kellemesen, ártalmatlanul elcsordogál. Szimpatikus dallamai bódítóak, andalítóak… és mire a címadóhoz érünk, már unalmassá is válnak. Aztán éppen a címadó dal húzza ki az ember alól a talajt pár pillanatra egy oda nem illő váltással… Amúgy nincs különösebben nagy baj vele, csupán beleszürkül a tájba.
Nincs értelme ilyen átlag alatti black metal produkcióra fecsérelni a drága időt. Az Ancient Remedy sem menti meg...
A békabrekegést és malacvisítást meghagyom a szubkultúra rajongóinak. Egyébként a jó animét az utóbbi években nagyon megszerettem, és Japán is teljesen magával ragadott ottjártamkor, szóval nem ilyesmivel van bajom… ez csak egy fárasztó cseh banda obszcénkodása. Nem hat meg.
Black Sabbath anyatejen nevelkedett stoner/doom metal, pszichedelikus kalandozásokkal. Kellemes időutazás.
Ezt is meghallgattam anno párszor, de természetesen, vegyesfelvágottról van szó. Érdekes koncepciónak tartottam már akkor is. Nagy bravúr volt ezt összehozni. Az 1-es, 2-es, 10-es, és főleg a 11-es dal szól hozzám igazán, de van egy érdekessége a korongnak – inkább kuriózum, mint egységesen jó lemez.
Stílusgyakorlat, amelyet rezzenéstelen arccal végig lehet hallgatni, anélkül, hogy a legkisebb foszlány is megmaradjon az ember fejében. Sajnálom, nekem ez baromi egysíkú.
Acélos, tökös black metal lemez. A White Noise and Black Metal ennél talán jobban tetszett, de lehet azért, mert akkor hallottam róluk először. A Xenophobia kimondottan erős, de en-block nagyon jó hallgatni ezt az autentikus hangzást. Számomra nem lesz alapmű, de a fiúk érzik a lényeget, az biztos!
Elment egynek, nem nagyon szoktam ilyen zenéket hallgatni, de összességében abszolút nem idegesített - úgy igazából egy szám volt, ami egyáltalán nem tetszett, a Recess, a többiben is voltak itt-ott részek, de nem vészesen.
Akármilyen neves zenészek is vannak a bandában, ez a zene egyáltalán nem nekem szól. Viszont nem is fogom leszarozni, mert abszolút értékelhető, csak nem az én ízlésemnek megfelelő. Engem eléggé untatott szinte végig, egy-két olyan dal van rajta, amiben voltak tetszetős részek - a zenei teljesítménnyel semmi baj nincsen.
Korrekt death metal anyag, helyenként remek gitárszólókkal, jó dalokkal, mint a Gorefestet idéző Entranced (ha még kicsit öblösebb, mélyebb hörgés lenne benne), vagy a Sea of Tears. De ahogy Mike is említette, 1993-ban olyan lemezek jöttek ki olyan legendás bandáktól, amik mellett ez a lemez és banda "csak" másodvonalas lehet - gondolom nem véletlen, hogy egy lemez után fel is oszlottak (lehet, hogy James Murphy egyéb bandában történő kötelezettségei, elfoglaltságai miatt). Pl.: Morbid Angel, Death, Entombed, Edge of Sanity, Suffocation, Dismember, Sentenced, Benediction, Sinister vagy éppen a Gorefest két lemezét is ide lehet sorolni (1992 és 1994) és akkor a Carcass-Heartwork alapvetését még nem is említettem (jó, utóbbi már melodikus death metal).
Korrekt, kellően melodikus black metal album, ami többek között az Impaled Nazarene-t is megidézte számomra. A címadó, a Blackbird és a Thunderbuilder dalok nagyon jók.
A lenti kommentben sok mindent elmondtam a lemezről, NWOBHM alapvetésről van szó a banda esetében. Rendkívül változatos, egyedi, különleges, hibátlan album ez remek dalokkal, teljesítményekkel, csakúgy, mint a Curse & Chapter folytatás.
Három dolgot tudok mondani erről a lemezről: a zenei tudás előtt le a kalappal, a számok zeneileg teljesen jók; Danishta Rivero énekhangjáról, énekteljesítményéről nem igazán lehet beszélni, mert olyan nincs neki - ezáltal eléggé tönkre is teszi a számok élvezhetőségét és emiatt számomra az érdektelen kategóriába sodorta az albumot. Érdekesség viszont, hogy 2008 óta Matt Thompson (King Diamond) a banda dobosa és 2019-ben kiadtak egy instrumentális lemezt - azt meg fogom hallgatni majd, hogy milyen enélkül a fülsüketítő, borzalmas ének nélkül (illetve egy másik énekesnővel a második lemezüket, ami ugyancsak hátha jobb, mint ez).
Úgy igazából kellemes hallgatnivaló, de inkább a háttérben hallgatva. Az instrumentális, dungeon synth részek, hangulat jobban bejött, mint az "iskolás színjátszókör" kategóriájú, minőségű ének - most én is írhatnám azt és szépen lehúzhatnám, hogy amit az énekes a Sorrow of the Witch-ben (de nem csak abban) összehisztérikázik, meg szaval, az kb. a vérciki kategória, iskolás szintű amatőrség (és ezt most nem arra értem, hogy 1995-ben jelent meg és hát persze, hogy ilyen "kezdetleges") -, de nem fogok emiatt reklamálni és szétszedni az albumot. Érdekes, hogy a Metal Archives-on a "Similar Artists"-nál egyáltalán nincs ott a Mortiis a listában.
Ez egy zenei káosz, ha lehet így fogalmazni - de legalább nem idegesített. Itt sem kérdőjelezhető meg a zenei tudás, de majdnem 50 percen keresztül hallgatni ezt a szerintem minden különösebb koncepció nélküli instrumentális maszturbálást - hát eléggé megerőltető volt; és egy idő után már unalmas is.
Kész kínszenvedés ezt hallgatni nekem - még "csak" 22 perc telt el, de már minden bajom van. Sőt, eközben kezdtem el az új Brothers of Metal lemezajánlót írni, de egyszerűen nem tudtam összeszedni a gondolataimat - így gyorsan be is tettem a Fimbulvintert - kész felüdülés volt. Ez számomra szintén nem képvisel kb. semmiféle zenei minőséget vagy értéket. Azok a karakternevek, amik a tagok nevei a bandában...igazán remek, végülis a koncepcióhoz illenek...számomra ez, amit itt hallunk nem énekteljesítmény (a Hell esetében például nagyon is beszélhetünk énekteljesítményről, előadásmódról, előadói képességekről, kreativitásról, stb.) - "hú, nagyon komolyan gonosz vagyok és olyan sötét hangulatot fogok árasztani, kreálni mind a zenével, mind az atmoszférával, mind a visításokkal, sikításokkal, hörgéssel, hogy csak na" - ami lehet, hogy meg is teremtődik, de engem olyan szinten hagy hidegen, hogy hihetetlen. A szórakoztató dolgot már meg sem említem, mert tudom, hogy ez nem arról szól: na, erre ugyanaz a válaszom, mint korábban is; hogy én elsődlegesen szórakoztatás, szórakozás céljából hallgatok zenét és nem azért, hogy öngyilkos, meg egyéb sötét gondolataim támadjanak vagy ezekről fantáziáljak, stb. - egyébként tegnap néztem meg mindkét Joker-filmet (kíváncsi voltam már a jól lehúzott második részre, így újranéztem előtte az elsőt is) és attól jobb "alakítást" nem is kell kérnie senkinek, amit ezekben Joaquin Phoenix hoz; ha már egy kicsit hasonló témánál akarunk lenni. Phoenix egy zseniálisan jó színész, de az is biztos, hogy nincs vele minden rendben lelkileg - nem véletlen nyilatkozta azt sem, hogy olyan nagyon sokat nem is kellett színészkednie Arthur Fleck megformálásakor - ezért is tettem az alakítást idézőjelbe.
Érdekes, hogy én sem hallgattam még ezt a bandát sosem, csak a nevével találkoztam már sokszor. Nekem pont akkor tetszett volna sokkal jobban, ha a teljes lemez olyan lett volna, mint az első kb. 5-6 szám, vagy még inkább mint a Screamager-Hellbelly-Stop It You're Killing Me-Nowhere slágerek, ami tiszta Offspring. Ilyen fajta jó kis bulizós punk/rocknak kellene az egész lemezen lennie. A borító "zseniális". Igaz, az Offspring se nagyon tudta/tudja megugrani a Smash-Americana-Conspiracy of One trió zsenialitását.
Megmondom őszintén, teljesen jól elcsordogált a háttérben facebookozás, messengerezés közben - fel sem tűnt, hogy mennyire depresszív meg egyéb nyalánkságok. Aztán egyszercsak elkezdtem odafigyelni, hogy mi szól - na, ezt a hibát nem kellett volna elkövetnem. Addig még a borzasztó (nyilván) direkt hangzás sem tűnt annyira fel, stb. Szerencsére már nem volt sok dal hátra. Ahogy nézem, jó sok lemeze van az egyszemélyes projektnek - ez számszerint a harmadik. Nézem a fickó másik, jelenleg aktív bandáját a Metal Archives-on: Menstrual Vampires - biztos remek lehet az is. :D
Kellemes norvég viking black metal ez az eddig számomra ismeretlen bandától. Érdekes, hogy nem igazán kapott jó értékeléseket a három lemeze a Metal Archives-on, az RYM-en ez az első album már sokkalta inkább reális. Kellően dallamos, az instrumentális részek kifejezetten tetszettek - de az énekkel sem volt problémám. A borító is szép, tetszik. Igaz, én kevésbé érzem a Moonsorrow vagy akár a Mithotyn, Windir, Dimmu Borgir, Emperor párhuzamot (utóbbiakét mindenképp), ami a Metal Archives-on van sorolva hozzájuk.
Meglepően tetszett ez a lemez, bár nekem pont amiatt, amit mások negatívumként hoznak fel. Kellően dallamos, a károgás kicsit egysíkú, de nem számottevően (még úgy sem, hogy jó hosszú dalok vannak, amiket viszont itt nem éreztem indokolatlannak, mert tetszett, amit hallottam), a hangzás pedig teljesen rendben van - én pont akkor adnék rá kevesebbet és nem tetszene, ha a szokásos (rakat) - bocsánat, direkt - szar hangzása lenne. Szerintem egyáltalán nem volt unalmas, a témák kellően változatosak, jó a dallamérzéke a srácnak, aki csinálja. Sokkalta inkább hallgatok ilyeneket, mint mondjuk a disznóröfögést meg az érfelvágást.
Számomra ez minden tekintetben értékelhetetlen: műfajilag, megvalósításban, a poénnak szánt külcsín baromira nem poénos vagy vicces - az meg még inkább gáz, ha nem poénnak szánják; zeneileg és hangzásilag ugyan nem lenne rossz, de én ezt így nem tudom értékelni - és nem "csak" az éneknek egyáltalán nem nevezhető röfögés, vinnyogás, sipákolás meg még a faszom tudja mi miatt - ami szintén poénos lehet bebaszva vagy beszívva a garázsban/pincében...nekem ez semmilyen zenei értékkel nem bír, semmilyen zenei/dalszerzői/dalírói értéket vagy minőséget nem képvisel.
Még hátravan kb. másfél szám, de már kb. a felénél tudtam, hogy ez egy tökéletes 7-es értékeléses album számomra. A stílust nem említeném a rendszeresen hallgatottak között, de amikor ilyet hallgatok, azt általában szívesen teszem - mint ahogy ez a lemez is kellemes, talán ez a legjobb szó rá. Azt viszont, hogy eléggé izgalommentes, gyakorlatilag erről az albumról lehet tökéletesen elmondani, mert az egyébként - ugyanakkor teljes mértékben élvezhető és nekem nem vált unalmassá sem.
Érdekes ezt a lemezt pontozni, mert gyakorlatilag egyedisége, egyénisége nincs - ez egy Dave Grohl által életre hívott egylemezes projekt, melynek minden dalához felkért különböző vendégénekeseket és az adott énekesek stílusához igazította a dalokat - amikből vannak egész jók, de a többsége számomra nem igazán volt kiemelkedő, többször hallgatós vagy megjegyezhető, mintsem stílusgyakorlat (igen, még a King Diamondos dal is). Sokkal érdekesebb kikacsintás Grohltól a Tenacious D-ben történő "tevékenykedése".
Ez a melodeath stílusban egy teljesen jó, modern lemez szerintem, magyar mércével mérve pedig kifejezetten erősnek mondható. Érdekes, hogy eddig nekik is csak a nevükkel találkoztam már sokszor, illetve ezzel a lemezborítóval is - de nem emlékszem, hogy hallgattam volna már tőlük bármit is. Nagyon komoly hangszeres tudás, azt nem igazán tudom, hogy milyen károgásnak kellett volna itt lennie, ha ez idegesítő volt; változatos zene, így meg fogom hallgatni az előző három lemezüket is. Én semmiféle megfelelési kényszert vagy görcsösséget nem hallottam a számok hallgatása közben.
Én ebben semmi különlegeset nem hallottam - a második fele unalomba fullad, talán leszámítva az instrumentális számot, illetve még a címadó dal az elég jó. A "szinte már" funeral doomos részek sem kellettek volna bele.
Nekem ez akkor sem és most sem emelkedik ki a tömegből.
Korrekt, de számomra belesimul a korszakba is és a stilusba is.
Bitang Brutál Black Metal, erős ,lendületes, a többi lemezt is érdemes hallgatni.
Egyértelmű a King Diamond /Mercyful Fate hasonlóság , de ezzel semmi bajom, kicsit metálosabb és kicsit poposabb.
A hölgy hangja egy idő után nekem sok,pár dal kifejezetten kellemes tud lenni.
Ez így egyben egy lemezen sok, az Opeth elosztott ennyi ötletet 5 albumra, de ki is dolgozta, itt csak kapkodom a fejem és 4-9 pontig minden megfordult a fejemben, sok , tömény.
Ez egy kitudja honnan hova hömpölygő hangulat, ami mintha soha nem akarna végetérni ,alapjában szeretem az ilyen anyagokat, de egy kicsit több változatosságot elbírt volna, vagy néha egy egy pillanatnyi tisztaság karakteresebbé tette volna.
Soha nem voltak kedvenceim, nekem túl langyos túl békés, de azt kár vitatni , hogy korrekt munka.
Nagyon setét nagyon depresszív , kezdők kereüljék.
Hát nekem ez olyan kis semmit mondó volt, se most se akkoriban nem kaptam volna fel a fejemet, leginkább semmit nem váltki.
Nem egy bonyolult alkotás és tele van hibákkal, de engem valamiért megtalált, nem tudom megindokolni miért adok ilyen magaspontszámot, lehet hogy sok volt már idén mindenből és csak szimplán jól esik valami olyat hallgatni ami nemigényel túl sok odafigyelést.Mindenesetre az egész diskográfiát átrágom, még 2024ben.
Az a helyzet , hogy engem még soha nem kapott el a manga életérzés, ez sem visz hozzá közelebb. Zeneileg szerintem nincs miről beszélni, itt olyan nincs.Hangulata sem igazán van. Mondjuk ki bátran ez annyit ér mint egy kád véres szar, na, mégis csak kiváltott belőlem valamit, ha felgyorsítva játszodd le a slasher moviekat, azok aláfestésének még jó lehet.
Most is ez pörög, teljesen a célközönség része vagyok,és bár sok ilyen jó anyag van, nekem ez a számomra kedvesebbek közé tartozik.
Jó az ötlet, jók a dalok.
Kifejezetten zavaró a vokál.
Nagy kedvenc, anno ezt úgy ajánloták nekem, hogy"ezt hallgasd baszki, ezt neked írták" és kb én is ígyérzem. :) Sötét ,dühös, szennyes, néhol arrogáns, de egyértelműen karakteres mű, nem egyedi ,de nagyon is kiemelkedő.
Én Burn My Eyes-os Machine Head-es vagyok.
Volt a zenehallgatási életemben egy olyan korszak amikor bevonzott ez a stílus, vagy hasonló, Pro-Pain, SOIA, és hasonlók, de hamar elmúlt.
Ez az album death metal mestermű, tökéletesen illik rá, hogy nem kapta meg a kellő támogatást, elment mellette az élet! Murphy papa annyi klasszikuson ott hagyta az ujjlenyomatát/tenyérlenyomatát, hogy lehet ezt csak azért csinálta: képes egy komplett lemezt összerakni és hagyta veszni. Ezt csak Ő tudja......
Tipikus, de szeretem, 1. rész.
Az idén nagyon sok Pokolgépet hallgattam, a klasszikus első 4 lemezt és nekem az a csúcs heavy metal, azokhoz képest ez ennyi.
A metálos részek jobban adják az érzést nekem, mint az elszállósabb percek, a női hang sem zavart, rutintalan Anneke benyomását keltette.
95-ben vettem meg a kazit a szekszárdi Metal Patkányban, az eladó, Gyula ajánlotta, aki addigra már ismert engem, mint a rossz pénzt! Ott bele hallgattam és azonnal vittem, azóta gyűjteményem egy féltve őrzött darabja. 95-ben nem volt még ilyen erősen keverve a 2 műfaj, teljesen új volt és lenyűgözött, hogy micsoda hangulata van, micsoda kerek történetet mesélnek el az olaszok egy középkori világból, akármilyen primitívnek is hallatszik.
Tökéletes háttérzene számomra makettezéshez.
A pontos "könyv ajánlót" Criss tollából olvashatjátok, hogy mi folyik a Föld egyes pontjain. Viszont, ha tudni akarjátok, hogy mi van a Holdon, akkor Beherit!
Sosem hallgattam, most is csak 1x, ismerem a médiából, nem nekem szól egyben, egy-egy dal ha sokszor szólna mellettem, azokat biztosan megszeretném.
Érdekes, én nem akartam lemészárolni magam. Magának való, nyers black.
Tipikus, de szeretem, 2. rész.
A dob furán puffog, kicsit hosszú is, így egy kicsit unalmas is, a károgás is monoton. A borító az, ahol most lenni szeretnék.
Én a grind nagy híve vagyok, vannak irányított zajok amiket csípek, de egyet nem, az pedig a disznóröfögés és vonyítás, véget nem érő rotyogós gurgulázás.
Nem az én világom, erre a vonalra sosem tudtam és sosem fogok ráhangolódni, a hiba nálam van.
Értem a koncepciót, én jobban örültem volna ha Dave a Nirvana után valami agyament extrém metalban vérezteti ki az energiáit. Ez a lemez pedig semmi önálló értéket nem képvisel, tribute album.
Nem megbántva az alkotókat, de ez erősen az At The Gates teszkó gazdaságos változata.
Rideg és szikár, azonnal felismertem a norvég minőséget, viszont túlságosan hasonlít a Rebel korszakos Satyricon-ra.
Nincs vele bajom, de a laikusként +/- egy-két éven belül megjelent hasonló albumok (Sepu-Chaos, Machine head-burn, Biohazardok) nekem sokkal jobban ütnek.
A hangzás nagyon bejön, de amúgy a cure feldolgozás a legérdekesebb dal az egész albumon.
Jófajta klasszik death album, egyetlen baja, hogy az akkori kortársak közül sokan izgalmasabb albumokat adtak ki akkoriban. De jó hallgatni.
Tyűha. Köszönöm az ajánlónak, egyáltalán nem ismertem ezt a bandát. Ma délelőtt iszonyat jól haladtam a melóval ezt hallgatva. Az első dalnál még mosolyogtam, hogy ez is egy dark funeral lesz, akikkel sokszor az a bajom, hogy nem tudják, mikor elég. De nem. Közelt tökéletes érzékkel voltak adagolva a nagyrészt gyors zenében a pihenők, szeretem az intenzív szinti használatot, a hangzás is pont jól volt belőve, jó, de nem steril. Hangulatában is fasza, első körben a Marduk Opus lemeze jutott eszembe. A pontszám még mehet feljebb, egyelőre most ott tartok, hogy be akarom szerezni cd-n.
Na most az van, hogy én szeretem az ilyet, de ez nagyon izgalommentes valahogy.
A 2000-es évek elején a CD pincében a párszáz forintos leárazós dobozból szedtem ki ezt a lemezt. A borítója rögtön megfogott, sokkal jobban szeretem ezeket a naív alkotásokat, mint a mai digitális technikával agyonszórt, vagy simán láthatóan ais szarokat. A zene nagyjából hasonló hatást váltott ki bennem otthon, nagyon erős billentyű kisérettel megtámogatott (az album első harmada nem is tartalmaz metal elemeket) minimalista rituális black anyag. Minimalizmusa mellett brutális hangulati faktorral rendelkezik, ha szereted a 70-es/80-as évek horrorfilmjeit, vágni fogod, mire gondolok. Nem én ajánlottam, de örülök, hogy jelen van itt, így többen megismerhetik.
Az ilyesmi matekolással engem vallatni lehet. Érdemei elismerése mellett maradok semleges.
Wow, kb 180 000 plusz posta és tied a lemez eredetiben discogsról :) Annyi azért nem ér. Jófajta funeral doom, de nekem ez inkább volt ambient, annyira csak a hangulatról szól az anyag. Amúgy ilyet hallgatni is tud egyfajta szórakozás lenni, természetesen egész más, mint amikor a Therapy lemezét döngeti az ember.
Magam is meglepődtem, de az album első felének jó részét ismertem. Nyilván köszönhető ez annak, hogy nálunk otthon sokszor az akkori MTV ment rádióként. Akkoriban kezdett első lenni a metál nálam, de azért pl nagy green day/offspring rajngó is voltam/vagyok, de valahogy a therapy nem érintett meg. Most jól elcsodálkoztam, hogy milyen jó is ezt hallgatni. A lemez második fele valóban megfejtősebb, de nekem jobban estek most a sima, elsőre slágeres számok.
A tökéletes depi black album. Teljesen le tud, hozni az életről, iszonyat erős a hangulati faktor, a hangzás kellően nyers, a vokál meg tökéletesen embertelen. A Xasthur többi alkotása is figyelemre méltó, egészen a 2009-es All Reflections Drained-ig bezárólag. Utána valahogy megborult a mester, csak rossz értelemben és szerintem azóta sem talált vissza, de gondolom, nem is akar. Érdemes megjegyezni, hogy az Exit a lemez záró darabja, az itt hallható változat kapott 3 bónusz dalt.
Számomra érthető, hogy nem vert nagy port ez a lemez 1997-ben, amikor azért még elég durván jó black anyagok jelentek meg sorozatban. Ez meg azért egy elég langyos és közepes valami, messze elmarad az akkori kor nagyjaitól. Igazából mai szemmel is unalmas nekem.
Érdekes az albumválasztás, ugyanis a 2019-es Flameless lemez klasszisokkal jobb, mint ez, azt hallgattam is sokat. Ez még elég unalmas és a vokál is túl elöl van.
Én bírom a mangát, persze mértékkel, inkább a kisértetes japán horror cuccok jönnek be. A grindcore-ral sincs bajom. Jó kis döngölés volt ez és még régi Carcass feldolgozások is kerültek fel a lemezre (Genital Grinder, Regurgitation of Giblets). Azért az, hogy itt nincs zene, enyhe túlzás. Persze nem való mindenkinek :)
Én sem bírtam soha megszeretni a banda munkásságát. Nem tetszik a hangzás, bár jobb, mint a korábbi lemezeik denevér tompasága. A dalok teljesen érdektelenek és számomra a vokál stílusa is zavaró.
1995, Veszprém, egyetemi albérlet, barátok és olcsó kannásbor közt félúton... Üvölt a Power Of Expression. Ez a lemez nekem eredetileg egy papírtokos promó CDn volt meg, amit talán 200 Forintért vehettem... Már nem emlékszem pontosan. Azóta Szabó Tibi barátom megajándékozott egy eredetivel. Elindítva azonnal szembejön, hogy a felvétel mennyire élőbb, szellősebb és dinamikusabb, mint a manapság tönkreeffektezett társai. Szerintem ezen a dobon még trigger sincs, csak egy jó kompresszor, ami ad neki egy kis teret. De valódi hangokat hallunk, mert módjával van adagolva minden. A gitárok szépen kitolva, a basszus dörög. Valódi zenekar hatását kelti, amit sajnos manapság ritkán hallani. Zeneileg pedig ez az anyag számomra kikezdhetetlen. Egyszerű, letisztult témák, semmi flikk-flakk, viszont velősen arcbamászó, igazi energialöket. Benne van a thrash reszelése, a death dörgése és a HC beleszaróssága, és mindnek a tetején egy csipetnyi punk is. Mégsem ez a crossower hozzáállás az, ami miatt tizesk kap, hanem azért, mert a szerzők tudtak a változatosságra is gondolni. Nagyon nem egy kaptafásak a dalok, hasonlítsuk csak össze a Watert, a Where is Justice-t vagy a Recesst! A csávó hangja hatalmas, nagyon szeretem a dallamos hörgést-morgást. Kedvenc dalok: Water, Black Crowes On Speed, Check Your Head, Commander Ozone.
Kicsit lehetne harapósabb a hangzása, bár a stílushoz igazából passzol. 2000 környékén nagyon mentek ezek a könnyed grunge-metal keverékek. Ezért most meg fognak páran köpködni (megszoktam), de nekem a Ray Alder hangja mindig uncsi volt. Joey Vera basszeren viszont mindig izgalmas. A dob is bejön. Progmetalnak titulálni viszont azért erős ezt a lemezt.
Hihetetlen számomra, hogy mennyire nagy a kontraszt a szintén 1993-as Individual Thought Patterns és eközött. Sajnos ahhoz kell hasonlítsam. Sosem leszek death metal fan, és talán azért, mert nem hallottam még olyant bandát, ami a Deathhez vagy a Nile-hez csak kicsit is felérne, pedig jóvoltatokból rengeteg lemezt végighallgattam már a stílusban. Lengyelföldről jött pár csapat, amelyik tényleg megfogott (Vader, Behemoth) illetve a magyar Age of Agony tudott jó dalokat írni. De nagyjából nekem az egész stílus ennyit ér.
A címadó dal nagyon bejött, a többi sem rossz, bár hosszú távon fárasztott.
Meghagyom a Hartmannak.
Hát most nagyon meglepődtem. Hallgatom a zenét, és mondom nem semmi hogy valakik ilyen szinten tudják koppintani a Reinert és a Malone játékát, és nemcsak stílusban, hanem szintben is. Nézem a Metal Archivesen, hát ők azok. Azt viszont már nehezen fogom fel, hogy a lemez megjelenésekor a Cynicben és a Deathben hírnevet szerző Reinert és a zseni Malone hogy vesz maga menné egy ennyire hangtalan nőt, mint akit itt hallunk. És mellé még a stúdiómunka is őt emeli ki. Lehetett volna ezt úgy effektezni, hogy ne az ének domináljon. Néha nem árt elrejteni ezt-azt. Zene: 9 pont, ének: 3. Jóindulat: 1 pont, mert nem vagyok perfekcionista.
Hasonlít a korábban itt szereplő Spife lemezre. Izgalmas, kötöttségektől mentes valódi művészlemez. Egy történetet látok magam előtt, miközben hallgatom.
Öreg vagyok én már ehhez. És egy rövid időszakot leszámítva soha nem is voltam elég fiatal. Tudnak, meg ötletesek is, de idegesít.
Amellett, hogy én a műfaj nagy híve vagyok, sajnos egyet kell értsek Nascence-szel. Ugyanis ez a lemez unalmas. Hasonlít egy kicsit az első Esotericekre, de azok azért mozgalmasabbak. Ha funeral doom, akkor nekem az orosz vonal továbbra is a nagy fétisem. A finnek is vodkát isznak, de a nyomorúság a részükről még ebben a köntösben sem annyira hiteles, mint a ruszkiknál.
Bár a régi veszprémi Enyhe Fintor Klub életérzés elkap a hallgatása közben, mégsem hat rám sehogy. Kevés dologban van nemzetközi konszenzus, de abban igen, hogy Veszprém dombjai között létezik egy mágikus delej, ami rabul ejti még a spiritualizmusra nem fogékony látogatót is, az ott élőt meg már nem engedi el, emiatt sok ott megismert zene flashbackel engem is. Viszont a Therapynál még ez sem működik számomra sajnos.
Van baj rendesen.
Nagyon ártalmatlan kis zene ez, de rossznak nem nevezném. Kicsit vérszegény, de jó hangulata van.
Én a monotónia nagy barátja vagyok, de a jól működő monotóniához jó témák kellenek vagy átütő atmoszféra. Ez a srác itt viszont olyan témákat halmoz hosszú perceken keresztül, amiben nincs semmi érdekes. A legalapabb zenei elemek ismételgetése megy, olyanok, amit a zeneszerzésre berendezkedő lelkes amatőrök pályájuk legelején írnak. A gépdob bántóan hangos, az ének meg egysíkú. Sok esetben a melodikus zene nem más, mint elsietett harmonikus. Ez is az. Az Ancient Remedy tetszett, és ez talán nem meglepő.
Röhögtem, okádtam, fingottam, befostam, értelme semmi. Pedig a zene igazából bejött. Hasonlít az egyik nagy kedvencemre, a Napalm Death - Fear, Emptiness, Despair lemezére - hangzásában is. Főleg az olyan d-beates ütemekkel tolt szarok tetszettek, mint a címadó tétel. Vagy a Viszket a péniszem. Hallgatása közben dalról-dalra nőtt a pontszám.
Bár nem vagyok mérvadó a témában, mert sosem voltam a Sabbath vagy Ozzy rajongója, de úgy érzem, hogy ezek itt felülmúlják még a műfaj mestereit is. Igaz, ez inkább stoner a doom helyett, de az ének eléggé hajazza a nevezett személyt. És tökéletesen szólal meg a lemez.
Túl sok mindent nem mozdított meg bennem.
Ugyanaz vele a bajom, mint a legtöbb hazai kortárs metalbandával, nem is fárasztanék senkik a nyafogásommal. Úgyis tudjátok... FRISSÍTÉS: Nascence elmondta. :-)
A Void lemezük számomra A Black Metal maga, én azzal ismertem meg őket. Pistike66 hozta a HPra annak idején. A svéd csapat nem nevezhető termékenynek, de nem is baj ez a mai dömpingben. Amiért különösen rajongok a Craftért, az az, hogy mernek változatosan gondolkodni a black metalon belül, nem csak a sikamika tekerés megy, gondoljunk például a Thorns in the Planet's Side lassú lecsengésére, ami már-már funeral doom. Vagy a címadónál ugyanez. De az összes dal meg van szellőztetve. A Void hangzása jobban tetszik, mert dohosabb, a kutyabőrös pergőhang jobban illik hozzájuk. A már-már beteges basszusgitármániám is ki van elégítve. Nagyon külön szól a gitártól. Műfajon belül ebben a Marduk erős még. A dobhangzást leszámítva zeneileg ugyanaz az izgalmas black metal szól itt, mint a Voidon ahol a dob amúgy programozott.
Nem éreztem benne azokat a magasságokat, amiket Naga ír, de nincs is érzelmi kötődésem a lemezhez. Tippelni merném, hogy Marshall fejet kaptak azok a gitárok, mert azok aztán belepik a teret alaposan. Dobnak jót tesz a reverb. Néhol valóban hatásosan kidugja a fejét a minimum C-n hömpölygő-bugyorgó fémes basszushang. Nem véletlenül ugrott be, hogy előzenekarnak nagyon szívesen megnézném őket. Énekes csóka, mintha nem bírná annyira torokkal, de lehet pont azért lesz utcai a hangulat, mert nem marad annyi szusz, mint egy percnél hosszabb bunyót követő egymásnak ugatásnál. Viszont lehet a fülemmel van baj, de számok között elég sok a különbség megszólalásban. Mintha nem akkor és ott vették volna fel a lemezen lévő számokat, hanem más stúdiókban vagy setup-al, esetleg mérnökkel. Le kéne már szoknom arról, hogy ennyire technikai szemmel nézem a dolgokat:D
A numetal keményzenék piacát leuraló korszaka csúcsán érthető a zenekar megközelítése. Borzalmasan sok minden keveredik benne, egyszerre 6-7 formáció is beugrott, tudnak a srácok, de ez már túl sok. Pl a legelső nóta alatt hömpölygő kétféle "kemény" riff inkább egy Superjoint Ritual alá illik, semmint egy Benington-féle vokálhoz. Vannak benne apró, de kiváló technikai megoldások, ám sajnos eltörpülnek. Látszik, hogy próbálta feldobni a lemezt az amúgy középmezőnyben ténykedő zenészekből álló supergroup. Inkább tűnik nekem egy "most már pénzt is kereshetnénk" bandának, mint egy tényleges kreatív célkitűzésnek. Nagyon eluntam a végére.
Nekem sem volt meg a lemez, de nagyon fasza. Még csak 5 éve hallgatok "rendesen" death-t, de ez 31 éve nagyot szólhatott. Tippre inkább zenész körökben ment nagyot. Bázzeg mennyi ötlet van benne. Bár nem vágom annyira a kezdeti szcénát, de simán el tudom képzelni, hogy bizonyos technikai megoldásokban első volt Murphy. Sőt, a tech/prog death megalapozója, de ezt valószínű már én vizionálom bele. Tudom, Schuldiner vót az első, és mótvá:D
Kurvajól szól. Szerintem ez nem a 97-es master, de ha igen, akkor rasztakurva. Ahogy ámerikába jégtelenítik az 5%-os kocsibeállót, lángszóróval. Egyszerre fagyos, de lángol körülötte minden. Ha ez bejött, akkor következő pár lépcső lefele a Concrete Winds.
Bower tesók családi bandája. Jó színpadképet alkotnak a beesett, koponyaszerű arcukkal:D Veteránok rengeteg tapasztalattal és ötlettel. Átjön a történetmesélés, a sok helyen belecsempészett elektronika. Vérprofi cucc minden szinten, adja, pedig nem kenyerem a heavy. Mondtam volna, hogy abból is jobb szeretem a Dio-s bejglit, de jól elszórakoztam ezen. És szerintem nem is szerettek volna mást, mint szórakoztatni. Na jó, tán egy kevés pénzt is. Folyamat bevillant a Tenacious D. Ahhoz hasonló a pátosz és a ripacskodás. Énekes előadásmódja emlékeztet Serj stílusára. Najó, kicsit unom a lemez közepétől, de nem is csodálom a stílus miatt. Gitárosok az alapvető témákon kívül nagyon jó érzékkel dobtak be más stílusból baszó riffeket.
Kerestem egy zenekart amire asszociáltam és a Step in Fluid (Pocsolyába léptem, ugye) jutott eszembe. Végül is nem nagyon lőttem messze, de inkább a Liquid Tension Experiment-re gondoltam. Mindkettő kurvára szerepelhetett volna a kortalanon, na majd jövőre. Node onnan jutott eszembe, hogy gitárvirtuozitás, törések és prog bőven van benne. 2000-es évekhez képest a megszólalás pl ének terén igen jó, basszus pereg mint állat Sean Malone által, viszont a torzított gitár nagyon ergyán szól számomra. Minden esetre érdekes a koncepció, keleties úszás, Dream Theater és metáljazz minimális baljós felhanggal. Csajnak egy fokkal lehetne jobb hangja és akkor kevésbé zavar, hogy elnyomja a témákat a sok vokállal:D Kicsi hosszúnak érzem a lemezt, a Jivatma simán kimaradhatott volna, nem annyira epic jam.
Fú, ez akkorát mehetett 95-ben az olaszoknál, mint nálunk a Tormentor. Ami nagyon tetszik, hogy nem valaminek akartak megfelelni, hanem csinálták azt, amit jónak láttak. Így lett belőle egy történet, amit szépen bekereteztek. Ahol zúzás van, viszont nagyon gimis hangulatú, meg érződik a gót hatás. Minden esetre abszolút kellemesen csalódtam, nem untam meg közben és fenntartotta az érdeklődésem. Szóval tőlük indul a híres-neves dungeon synth mozgalom?:D
Általam ajánlott lemezről írtam pár sort a kommentszekcióban. Nem tökéletes, az album végére már eléggé ismerős lehet néhány téma. Ettől függetlenül nagyon egyedinek érzem és hangzásban is elég oké. Viszonylag tiszta minden, de ha kell a gitár bemorcosodik. Aki fogékonyabb a ritmusra, annak valószínű csemege lesz, de virtuóz húrtémák is vannak benne bőven.
Ígéretesen indult az első ballada a csendbe beledörrenő, mély zongorahúrral. Nagyon eltalálták az arányokat. Nincs a gitár a középpontban, de mégis egyértelműen, élesen, de kicsit "távolról" kíséri a történéseket. Lelocsoltak reverb-el mindent, de pont olyan mértékben, hogy az nem tűnik ki a koncepcióból. Akár a verem kövén lévő odaszáradt vér, csak a direkt lámpafénynél tűnik fel. Mondanám, hogy nem történik túl sok minden, de pont az adja be, hogy nem vállalták túl magukat és azt pengeélesen hozzák is. Kibaszott türhőn szól a basszus. Van rajta valami flanger vagy octaver-szerűség?
Vokál kiválóan illik az egészbe, mint valami barlangba kigyulladt ruha és műanyag fojtogató fekete füstje. Ajánlom hangulatfestő háttérzenének vagy fotelban átgondolós, lassú bólogatásokhoz:D
Nem hallgattam őket sose, most eljött az idő. Hallani, hogy a frissen érkezett siker érdekében nagyon odatették magukat és a Seattle-i zenei közösség közel áll hozzájuk. Első néhány szám alapján előre vetítettem, hogy ez nem nekem szól, de a lemez végére jól szórakoztam a zsánerek mellett beletöltött kreatív ötletekkel, szokatlan húzásokkal. Átjött a lefesteni kívánt kép is, mentális zavarok, zártosztály, tinédzser hormoningadozások és természetesen a szerhasználat témakörében. Profi anyag, korához képest nagyon jól szól és néhány unalmasabb tételt leszámítva egyediségre törekedtek.
A deluxe edition 48 tételes kiadványán meg minden van, nem tudom Sanyi azt végig hallgattad-e rajongóként;) Részemről az ezen hallható zenei nyitottság egyértelműen feljebb srófolta a pontszámot. Ha az album első felét pontoznám, akkor 5-öt adnék.
Vicces a hangzás. Egyszerre hozza a trve dobozhangot, de azt meglehetősen tisztán. Nagyon hiányzik a dinamika, de így meg összecseng a zsizsegés a búgó szintisávokkal. A fehér zaj közeli sistergés emeli a feszkót. Átjön a koncepció. Tapintani lehet a levegőben a keserű dühöt és frusztráltságot. A sarki fény alatt lévő italboltból kifogyott a vodka és a boltos is mogorván elküldött a picsába. Remélhetőleg Anyám Xanax receptjét még ki tudom váltani.
Karácsonyi hangulatom lett tőle. Kellemes, andalgós. Kellően, de nem túlságosan fagyos. Ahogy mennek a folk énektémák, lelki szemeim előtt egy hóval borított hütte jelenik meg, ahol bent jóbarátok díszítik a fát fekete gömbökkel és girlandokkal, majd meggyújtják a csillagszórót. Korához képest egész jól szól és rengeteg apróság (hangszer, dallam) megbújik benne. Egyedül a heroikus folkosság mellé nem illik számomra ez a keserves vokál. 80-as évek végi szintetizátorhang menő:D
Nem adta ki. Nincs számomra egyensúlyban a vokál súlyossága és a fennkölt black témák folyamatos ismétlődése. Próbáltam magam a borítón található tájban elképzelni, ahogy ez szól a fülemben, mindhiába. Mást hallgatnék ebben a közegben. Hangszerek elég olcsó hangzásúak és a Thorn Gatherer túlságosan emlékeztet az Electric Wizard - Funeralopolis című számában hallható riffekre, bár simán lehet puszta véletlen. Annyira kevés benne a tényleges téma, hogy totál indokolatlan a hosszúsága. Bár a karajcsontfát remekül lehet rá feldíszíteni fájdalommal és keserűséggel.
Tegye fel a kezét aki végig hallgatta!:D
Kicsit az az érzésem, hogy egy AI-nak (még nevükben is megelőzték a korukat) meg lett adva milyen metált írjon: legyen benne kurvasok pigsqueal, sok fogós-tompított gitárzúzás a la grindcore, néha scream, azt had szóljon. Nagyon jót szórakozok ezeken a zenéken, kurva jól dörmög a basszus, de feleslegesen hosszú. Igaz, a földijeik sokra vitt zenekara, a Gutalax is fél óra körüli lemezekkel rendelkezik, de 15 perc bőven elég belőle.
(Amikor erre ráleltem, halálra röhögtem magam. 8 és fél perc, szerintem nem szükséges több:
First Days of Humanity - Atrocities)
Svédek mindig is erősek voltak blues/stoner/doom vonalon. Habár a zenekart csak névről ismertem, de öregbítették számomra ezt a hírnevet. Végtelen jammelős bólogatások nem túl régi, próbatermes emlékeket hoznak elő, amikor ugyan azt a doom riffet 10 percen keresztül játszottuk kis variációval. Szerintem is nyesni kellett volna a számokon, illetve kicsit több dögöt és koszt elviseltem volna, de ez is egy svéd szokás, hogy tisztábban szólnak. A The Graviators jutott eszembe a lemezről. Legjobb számuk a Druid's Ritual. Egy kicsit lassabb, retkesebb, de számomra sokkal hangulatosabb verzió: https://www.youtube.com/watch?v=tzPsrRueZ7E | Ezt követően javaslom összevetni a nagylemezen lévő változattal.
Micsoda változatosság és sztárparádé. Nincsenek hatalmas megfejtések, csak nagybetűs BUGI és hangulatos, catchy groove-ok. Amolyan kocsiban üvöltetős és bólogatós. A Centuries of Sin stoner-thrash háziasítás nagyon adta, van még ilyen?:D Lemez közepétől unalmasabb, de így is érdekes hallani a vendégelőadó által képviselt stílusjegyeket keverve a Probot elképzeléseivel.
Szerintem nem annyira rossz, bár lehet az alaphangulatom miatt állok hozzá nyitottabban, de ez igaz minden egyéb lemezre is. Még valamikor, asszem 2003-ban voltam koncertjükön is, de semmire nem emlékszem. Koncepció nélkülinek érzem. Mindenki beleadta, amit otthon kisütött. Technikás, van minden, de ez is kicsit AI által írtnak tűnik:D Vegyél egy kis thrast, sok göteborgot, csipetnyi OSDM-t, leheletnyi heavy-s szóló, és az akkor még futó, screamo-s vokált. Még sztóner téma is berobban teljesen indokolatlanul az ötösben. Profi zenekaroknál szoktam nézni, hogy egy-egy számot ritkán írnak közösen. Szerintem nagyon nehéz megállni hogy ne pofázz bele érdemben a más alkotásába és egyszerűen le kell ezt fektetni, hogy ezt most én írtam, csitt legyen. Ha mindenki rábólint és beleillik a big pikcsörbe, akkor használható nóta. Nagyon korcs, még számokon belül is, de értékelendő a belefektetett energia.
A banda neve önmagáért beszél. Az utóbbi 10 évben számtalan hasonló album született. Mindegyik kiválóan ábrázolja a borzalmakat, viszont nekem ez már baromira unalmas. A zene dinamikája jobbára nem is létezik, ugyanazt a dallomot játszák, ezzel végletekig elinflálva a hangulatot. Tudom, hogy nyomoruság van és az nem szép..., de ha ezt 1 óra hosszában csak egy kép bemutatásával képesek megteremteni, nem világítanak rá a nyomoruság ezer arcára, nincsen mélység, nincsen magasság, akkor az egész csak öncélú művészkedés. Ha nincs honnan lezuhanni, nem látjuk honnan indulunk, akkor az örökkévaló szabadesés a sötétség felé érvényét veszti.
Hangulatos anyag, viszont a receptoraim már évekkel ezelőtt kiégtek black metál tekintetében. Alúlpontozni nem akarom, meg objektív mércével mérve ez egy jó album. A dob viszont valóban túl steril.
"Ó jaj, lelkem odvában megdöglött a bagoly!"
Bejön a punkos felhang, ami átitatja az albumot egész hosszában. Maradhatott volna még ezen a vonalon Dave Grohl. Az album egyedüli negatívuma, az hogy ez nem egy album, hanem csupán egy CD-re összedobált számok együttese. Nyilván nem várom, hogy koncept album legyen, viszont váltakozó énekesek miatt minden számnak más lesz a hangulata.
Valóban találó rá a "lelketlen" jelző; inkább hasonlít egy eminens diák által rutinszerűen elkészített házi feladatra. A zene képtelen hangulatot teremteni, dinamikátlan, és nem akar magával ragadni. A hardcore-os vokál pedig túlságosan erőltetett, még azt is elrontja, ami egyébként csak szimplán unalmas lett volna. Jelen esetben különösen jogosnak érzem azt az általános kritikát, amivel a magyar zenekarokat gyakran illetjük: sok zenész mintha állandóan 20-30 év lemaradásban lenne, és az ötleteik is meglehetősen szűkösek. Ahogy Nagaarum az előző Hangpróbában kifejtette, ideje lenne új zenéket hallgatni, inspirálódni (vagy akár másfajta transzcendentális élményeket keresni), és nem csupán ugyanazt a 3-5 bandát pörgetni egy szűk műfaji keretben. Továbbá, ami közös a magyar bandákban, hogy képtelenek ellazulni, olyan mintha állandóan összeszorított seglyukkal csinálnák a zenét. Annyira koncetrálnak, hogy tökéletesen másolják a nagy elődőket, hogy közben még a fing is beszorul. Nyilván mindenkivel megesett ez már, csak a többség éppen nem vetemedett arra, hogy ilyen kellemetlen állapotban magasztos alkotói folyamatba fogjon, főleg nem zeneszerzésbe.
Ez a sokadik alaklom, hogy próbálkozok a Craft-tal. Hallom, hogy ez jóval az átlag feletti zene, de mégis minden alkalommal lepattan rólam. Túl száraznak tűnik, viszont ahhoz meg nem elég koszos. Újvonalas black metálhoz képest meg nem elég újító. A modern black metál berkein belül nekem a Secrets of the Moon az etalon, náluk kristályosodott ki tökéletesre az, amit a Craft akar játszani.
2000 körül azért ez elég ritka volt, hogy valaki ilyen prog-jazz fúzióval álljon elő. Szerencsére a zene nem öncélú, mint a legtöbb progresszív virtuózitásnál, figyeltek arra, hogy azért befogadható is legyen. A Jivatma dalban ez pont nem igaz, ott kicsit túllőttek ezen elgondoláson. Az hölgy éneke eléggé lapos, de ez jól kompenzálja a fifikásabb zenei agymenéseket, így nálam egész jó arányba került a zene-ének ellentét. Érdekes volt, milyen magas hangokat képes kiénekelni teljesen váratlan pillanatokban. Összességében élveztem, visszatérő album lesz nálam. Köszönöm az ajánlást!
Elég rossz, mikor zenehallgatás közben az ember azon agyal, hogy hogyan puffog a dob, milyen érdes a gitár stb. Mert bizony a témák nem kötöttek le, a hangulat – ami az atmoszferikus zenék fő hangsúlya lenne - nem varázsolt el. Többször beugrott az Agalloch neve, de nem lehet őket azonos szinten emlegetni, nagyon nem. Nekem ez a lemez még a korrekt kategóriát is alulról súrolja.
Szeretem Chritus hangját. Róla él bennem egy kép ( Chrissz93 vízióját követve), hogy támassza a bárpultot, a maligánok szorításában. Ha meghallom a hangját, mindig ez a pillanat ugrik be. Lehet, hogy a való életben ez így nem helytálló, de néhány zenekari kép láttán akár igaz is lehet. Hogy mi szól a lemezen, azt a többiek már felvázolták. Szóval gondoltam, így az ünnepek alatt ez az album alkalmas lehet ételtől-italtól elnehezült testünket, lelkünket purgálni a régi-új menedzsmenttel. :) Egészségetekre!
Azért ez a rendkívüli kör csak bevonzott tizennyolc pontozót. 🙂
Izgalmas kör volt, sok jó lemezzel! Várom a folytatást! Mindenkinek metal zenében, egészségben és boldogságban gazdag évet kívánok 2025-re!!!
Crissz93! Én még mindig haragszom rád, amiért eltűntél! Most is egyetlen rohadt jó hasonlattal összefoglaltad azt az érzést, amit a hagyományos doomban szeretek és nekem a büdös életben nem esett volna le ilyen formában! 🙂
Fura helyről érkezett az ihlet annak idején.
Jó látni, hogy a Disincarnate lemez több embert is „elért” végre (ennyi év után), méltatlanul alulértékelt lemez, kiváló szerintem.
Nem Death, nem Nile, de stílusában abszolút mestermű, mondom ezt 30+ év DM ismeret után. Kiváló dalok, riffek. A ma megjelenő bármelyik DM lemezt zsebre rakja csípőből (Vader, Behemoth, Age of Agony stb. zenekart is). Valószínűleg ebben az is benne van, hogy 1993-ban ismeretem meg, de még ma is ugyanolyan kiváló lemeznek tartom, és hallgatom rendszeresen. És igen, nem csak ezt az egy DM lemezt hallottam…
A boncasztal, vér, genitália dolgoknál mondjuk nagyon felakadt a szemem, mert azokhoz nem igazán van köze SEMMILYEN értelemben, ez nem egy Butchered at Birth (ami szinté alapmű, de más teljesen), nagyon randomnak hatott olvasni. Ez kb. olyan, mint a körömlakkot hasonlítani a falfestékhez.
Egy-két megjegyzést én is fűznék ehhez az un. ” gigachad” hangpróbához. Először is a Therapy? nagyon kilóg a sorból. Nemcsak hogy mainstream, de a stílusa rendkívül populáris és rádióbarát, szólt is anno rendesen a médiumokban, a csapból is ez folyt. Meglepődve látom dobogós helyen, majd Crissz93 pontszámára kiváncsi vagyok (remélem nem áll be a sorba). Azért súlyos metal arcoktól erre a bandára 8-9 pontokat látni elég érdekes. A Hell-ről hallottam még, na nem az energiaitalról, de hogy az meg a fasorba sincs az meg nevetséges. A Jig-Ai az meg nettó trollkodás. A Therapy-t, a Hell-t és a Wormphlegm-et leszámítva a többi lemezt nehezen tudom elképzelni hogy az valakinek korszakalkotó élményt nyújtson, már csak azért is mert fiatalon amikor ismekedik valaki a stílussal, kötve hiiszem hogy ezek a lemezek azonnal előkerültek. Éppen ezért az előző ilyen jellegű hangpróba sokkal hitelesebb volt, mert azt el tudom képzelni hogy sokunknak a Covenant-Nexus Polaris lemeze meghatározó volt, de hogy egy Jig- Ai az lett volna az teljességgel kizárt. A Brutal Truth ebben a stlusban az igen, de a Jig-Ai?, ezt nem veszem be. Ezt a dungeon synth-es eröltetést meg el lehetne már végre felejteni, legtöbbünknek ez kimerül egy intro és egy outro-ban és ennyi, hogy egy egész lemez erről szóljon az roppant unalmas.
A Therapy? sikere abban rejlik, hogy egyrészt minőségi rockzene, ami ma már nem igazán létezik és egy olyan korba repíti vissza az embert, amikor minőségi rockzenét toltak a mainstream médiában. És azért ez egy szép emlék. Az MTV Rocks csatorna 2020-ban szűnt meg és be kell valljam, teljesen jogosan, totál hallgathatatlan fosok mentek rajta, leszámítva a nosztalgia adásokat, amik a 90-es évek zenéit tolták.
A Hell meg azért van alul, mert saját műfaján belul egy elég gyenge lemez, engem is csak arra ösztönzött, hogy berakjam az igazi King Diamondot. Nyilván ettől még tetszhet embereknek, de objektíven nézve nem a legjobb album.
Ennek a hp-nak nem az volt a célja, hogy a gyerekkori klasszikus kedvenceket bemutassa, amiket amúgy nagyrészt mindenki ismer, hanem hogy olyan, viszonylag ismeretlen, a bekuldő által nagyra értékelt albumok szerepeljenek benne, melyek az egy éves időkorlát miatt soha nem lehetnének itt. Ebbe szerintem simán belefér a Jig-ai.
Ebben a körben NEM szerepel Dungeon Synth lemez. Az Evol albumon sok szintetizátor alapú dal van, de mivel te nem értékelsz, ezért ezeket egyszerűen ne hallgasd meg és nem fogsz unatkozni.
Mike: Azért annyit pontosítsunk a Hellhez kapcsolódóan – még mielőtt még nagyobb baromságok és egyszerűen nem igaz állítások, gondolatok elhangoznak: a NWOBHM stílusban a Hell két lemeze (Human Remains 2011, Curse & Chapter 2013) az elmúlt kb. 20-25 év legjobbjai közé tartozik – és ez nem csak az én szubjektív véleményem, hanem objektíve, világszerte ez a helyzet a két lemezzel kapcsolatban, elég csak megnézni Metal Archivest. Jelenleg az első 14 kritika alapján 90%, a második pedig 6 kritikából 87%. Az itt sokat emlegetett RYM oldalon a Human Remains jelenleg 725 értékelésből 3,54, a Curse & Chapter pedig 533 értékelésből 3,56-on áll az 5-ből. Na, ez minden, csak nem a gyenge lemezek ismérve…egyébként meg teljesen felesleges ezt a bandát és két lemezt King Diamondhoz vagy a Mercyful Fate-hez hasonlítani, mert ugyan itt-ott vannak hasonlóságok, de annak idején 1982-ben, amikor Dave Halliday (RIP) megalapította a Hellt, nem hinném, hogy a Királyhoz akart hasonlítani – főleg úgy, hogy a Mercyful Fate és King is csak egy évvel korábban kezdte bontogatni a szárnyait -, nyilván volt már, ami inspirációként szolgál(hatot)t számára a Mercyful Fate demókból meg az 1982-es EP-ből. De mivel a Hell nem tudott akkoriban érvényesülni, hiába próbálkoztak demókkal és kislemezekkel (amiket egyébként kiadtak a Human Remains 2CD-s változatához és az itteni linken is meghallgathatóak a számok még a demós korszakukból, amin Dave Halliday éneke hallható); mégsem lett belőle szinte semmi, amit Halliday nem volt képes/nem bírt elviselni és öngyilkos lett. Ezután a banda jó ideig földbe állt és a régi tagok csak 2008-ban élesztették újjá, bevéve David Bower énekest – aki valóban színházi, színpadi és televíziós színész (úgyhogy az a vélekedés sem állja meg a helyét, hogy „szegényes előadói spektruma” lenne – főleg, hogy a Human Remains megjelenése után az összes kritika, ajánló az ő kiemelkedő teljesítményét éltette szinte a legjobban.)
Az is egyértelműen kijelenthető, hogy jócskán szintet léptek a számok demós változataihoz képest (és itt nyilván nem a produktum készítésének minőségére gondolok – bár nyilván abban is). Mert ha összevetjük David Bower és Dave Halliday éneklését, produkcióját, ég és föld a kettő – és nem utóbbi javára (lehetett ő bármilyen zseniális dal- és zeneszerző, aki részt vett a szerzési folyamatban). David Bower énekstílusa, előadásmódja, produkciója rendkívül egyedi, izgalmas és brutálisan jó – ő egyáltalán nem akar King Diamond lenni (az meg, hogy egy állítólagos King Diamond rajongó az ő éneklését „tébolyult rikácsolásnak” nevezi, nem kicsit vicces; a fekete lovagos rész, vagy inkább rosszindulatú utalás meg már szót sem érdemel) – énekteljesítményét tekintve nem is tudna, viszont a hangulat- és atmoszférateremtésben a Hell és Bower is kiválóan teljesít. És akkor még ott van Andy Sneap – akinek nem mond az úriember neve semmit, az jobban teszi, ha utánanéz, hogy ki is ő…
A zene pedig vérbeli NWOBHM a kiemelkedő fajtából, amit objektíven így látnak az emberek világszerte – a kritikák szerint legalábbis – bár, nem nagyon tudom, hogy miből lehetne egy lemez „objektív” megítélését jobban leszűrni, mintsem a róla készült kritikák, ajánlók, kommentek alapján (mert azok egy része abszolúte objektíven kezeli az adott lemezeket, de persze vannak köztük már eleve szubjektív elemeket tartalmazó írások is). Aztán hogy utána egyénileg, szubjektíve mit gondol róla az adott hallgató, az már egy teljesen másik kérdés.
Én nagyon sajnálom, hogy nem láthattam a Hellt élőben, mert nagyon kíváncsi lettem volna legalább egy koncertjükre, de sajnos Magyarországon sosem jártak, külföldön meg szintén nem láttam őket és a Metal Archives szerint feloszlottak…pedig jó ideig latban volt, hogy csak szüneteltetik a banda aktivitását, munkásságát.
Huh, nem tudtam, hogy Metal Archivesen ilyen jól szerepel a Hell! Gyorsan fel is javítom 9 pontra! Viszont a Wormphlegm 11 kritikája a maga 89%-os átlagával szintén inspirálhatná a hozzá nem értőket az emeléshez akkor, nem???? 🙂 Ha a RYM-et nézzük, még veri is átlagban… Ugyanez érvényes a Therapy? és a Jig-Ai esetében is. Vagy ne dobálózzunk hülyeségekkel, mivel ezek szubzsánerek saját rajongóbázissal és ennek megfelellő kritikákkal, inkább értékeljünk saját ízlésünk alapján! Ez is lehet egy megoldás:)
Boymester: De akkor ennyi erővel ne írjunk olyan hülyeségeket se, hogy objektíve nézve egy gyenge album ez vagy az a saját stílusán belül is…mert szerintem ez ugyanúgy nem állja meg a helyét. Illetve, hol írtam/kértem én, hogy bárki adjon azért több/jobb értékelést a Hellre, mert a kritikák alapján olyan az értékelése, amilyen?
Én mindig a saját ízlésem, értékítéletem alapján pontozok, de mikor megmutattam néhány heavy metal vagy akár King Diamond/Hell szerető/rajongó ismerősömnek (sőt, még olyannak is, aki nem szereti Kinget) innen egy-két Hellhez írt kommentet…hát finoman szólva is jót röhögtek az illetőkön – igaz, nem csak röhögtek.
Marha nagy az a közeg, amiben a Hell tevékenykedik. Számomra igen, a műfajból származó néhány lemezhez képest maximum középszerű! Legalábbis ez, amit itt hallottam! Úgyhogy bárki írhatja, hogy így van, aki így gondolja. Én például a pontszámomnál figyelembe vettem, hogy régi vágású csapat és a maga körében kult. Zenében vannak erős megoldások, de ahogy írtam, a vokál miatt még bottal sem piszkálom soha többé, ha összefutok vele! Ezek az ízlések és pofonok.
Mint tudjuk, az igazságot az Igazságügyi Minisztériumban gyártják, főleg így Karácsony idején. Tehát a súlyos metál arcok (értsd: kövér dagadékok) kötelesek kizárólag súlyos metál zenét hallgatni (lásd/halld Fear Factory, hiszen abban Dino Cazares játszik). Therapy? meg hasonló, nem-kövéreknek gyártott nem-kövér zenét pedig szépen illik elkerülniük a zsírseggű metálosoknak. (Milyen szerencse, hogy Sanyi és Farrrkas nem dagadtak, nekik egyelőre még szabad ilyet hallgatni.)
Sajnálom szegény Boymestert, igazából csak egy jó szándékú idióta, aki nem követi a nemzetközi trendeket, és nem olvassa el a szakmai zsűri havi ajánlását. Véleményt csak módjával, ahogy az elő van írva. A többi prosztó pontozó (még egyszer leírom, hogy prosztó, mert tudom, hogy szeretitek ezt a szót…) talán majd valahogy megbirkózik a szabad akarat és szabad gondolatok boglyával. Minden másra ott az Igazságügyi Minisztérium, a bizonytalanokat majd a helyi kirendeltségük önkéntes csinovnyikjai útbaigazítják.
Nascence, te a vesémbe látsz, mint mindig. Én azért hiszek a számok hatalmában. Itt például 13 millió megtekintés van, ami egy instant klasszikust jelez sajátos és mély mondanivalóval.
Nascence, te fasz, tudod jól, hogy én a hetvenegykét kilómmal a sudár jegenyéket képviselem, mégsem kattan be a Therapy (hagyjátok már azt a hülye kérdőjelet, mindig belezavarodok, mert buta vagyok), a Fear factory viszont nagyon. Akár Dino, akár Christian Olde Wolbers a dalszerző éppen. Utóbbi pedig nem dagadt. Tehát a teóriád megbukott, mert az én fülembe befér a zsírmetal és a csontmetal is. Igaz, azt az igazságot, amit én is elfogadok nem az Igazságügyi, hanem a Mágiaügyi Minisztériumban osztják. Fene a cinikus pofánkat.
Ha már szóba került a dungeon synth és van a körben Cure feldolgozás is, ennek kapcsán ezt itthagyom:
https://rustypilgrim.bandcamp.com/album/knights-dont-cry-a-dungeon-synth-tribute-to-the-cure
Farrrkas: isten őrizzen, hogy hozzányúljon bárki is az Engine lemez megszólalásához 🙂 Nekem manapság annyira hiányzik ez a természetes megszólalás, ami a 90-es években/2000-es évek elején volt. Manapság egy csomó minden hangos és steril.
Jogos. A magam kedvéért én sem változtatnék rajta, a lemezt így szoktam és szerettem meg. Ha azonban ma készülne el, ezzel a hangzással sokak érdeklődését még azelőtt elveszítené, hogy azok esélyt adhatnának a daloknak.
Scrx: a dungeon synth Mortiistól indul, aki az Emperor basszgitárosa volt az első nagylemezen. Annyira komolyan vették őt akkoriban, hogy a full szintis albumait konkrétan metál kiadók jelentették meg. És mai napig szerepel a metal archives-on, pedig ott ezt elég szigorúan veszik 🙂
https://www.metal-archives.com/bands/Mortiis/81
Nem volt komoly a kérdés, de meglepődtem, hogy a MA-en ott van az Evol esetében, mint stílus.
Igen, olvastam valahol ezt a Mortiis dolgot, tán az előző Hangpróbán. Na majd csekkolom úttörő munkásságát.
Hát attól függ, hogy mit tekintünk a legelső dungeon synth lemeznek. Hivatalosan a Mortiis …Ghost… demót, de Jim Kirkwood előtte volt már három évvel. Nameg a Burzum Det som engang var lemezén is van ds tétel. Meg rá egy évre a Tomhet. Az Equitant is alkotott már 93-ban.
De ha ultraszögletesen kell nézni, akkor igen, a Mortiis fejlesztette ki a műfajt. Ő a ds keresztapa.
Csak megerősítőleg: technikailag a legelső DS lemez valóban a „Where Shadows Lie” (1990), ami Jim Kirkwood alkotása. De maga a „műfaji esztétika” (vagy ha valaki tud erre jobb kifejezést, nyugodtan javítson ki) Mortiis-tól eredeztethető.
Én még ide sorolnám a Die Verbannten Kinder Evas projektet is ami párhuzamosan futott a Summoning-al.
Ezt a kört én is kihagyom, bár sokat gondolkodtam az ajánláson is, meg is volt a választottam. 😀 Viszont most sajna nem lesz annyi időm, ami ennyi lemezhez szükséges.
A Craft alapmű nálam is, a Therapy? jelen legendás lemeze nekem kevésbé ütött be mint pár későbbi anyag, de nem rossz, a Probot-ot nagyon régen hallottam, de nekem is az a véleményem, hogy jó dalokkal bár, de nem egy egységes lemez, nagyon szétzilálja az a koncepció, hogy kvázi az adott énekes anyabandájára van formálva szinte minden dal. Az Engine-től a debütlemez itt figyel a polcon és legalább kilences, ha nem is alapmű. Gyakran forog, szeretem. 🙂 A második lemezről eddig teljesen lemaradtam. A többi versenyzőt nem ismerem.
Adieu, goodbye, auf Wiederseh’n, én most egy hétre biztosan elmerülök a Panzerfaust komplett diszkográfiában.
Sziasztok! Komoly feladat lesz ennyi cuccot végig hallgatni. De megpróbálom összehozni.
Itt van pár kód Bandcampre. Csináltam egy ilyen idei válogatás a zenéimből.
fw2b-vg6q
eqr9-ux66
txca-7839
tejr-vnlz
t8bw-gavg
79uy-ve2y
v3wz-63sf
9vjz-kxha
nfgu-kqpb
m52d-69bw
b6mp-kzl4
p78m-h6kx
rwnf-vy6q
dsav-yr9z
jyyp-xaqu
https://gormoth1219.bandcamp.com/yum
Köszönjük! Én biztosan rárepülök egyre.
9vjz-kxha redeemed, köszi. Ja és teljesen jó az új logó, ugye moonrotart?
Grafit és Hamu a logó készítője.
Boldog névnapot, Miki!
Kíváncsi leszek hogyan boldogulsz majd a 18 lemezzel, tekintve, hogy volt mikor elsején vésted be az utolsó pontjaidat. 😀
Én ezt a kört most kihagyom, semmi értelme ennek a retró hülyeségnek, meg egyébként este 8 órától Path of Exile 2 Early Access! \o/
Miki nem azért vési be az utolsó napokon a pontokat, mert nincs ideje őket meghallgatni, hanem azért, mert nem azonnal vési be mint pl. én. Meghallgat az mindent, csak beírni felejti el, amit gondol róluk.
Már van Path of Exile 2 is??? Az első rész veszett jó volt. Igazi agyalósan túlbonyolított szar, pont, ami nekem való, csak sajnos már nincs ilyesmire annyi időm, mint 10-15 éve. Azért sokat játszottam vele.
Jah, mocsok sok időt el lehet cseszni a farmolással az biztos.
Nagyon jónak ígérkezik a 2. rész, majd szólok, ha ingyenesen is játszható lesz, mert a korai hozzáférés fizetős.
Mindenképpen megéri majd legalább kipróbálnod.
Távozz tőlem Sheol!!! Rákattanok, aztán nincs megállás! 😀
Sheol, köszönöm szépen!
Igen, általában úgy van, hogy hallgatom őket és sokszor nem tudom eldönteni, hányat adjak. De itt nem számít, hogy sok a lemez, jó párat ismerek. Viszont nem értek egyet abban, hogy nincs értelme, én pl. most ismertem meg az Unlordot.
Akkor, ha már bejelentkezett sereghajtónak… Üdvözöljétek Patrikot, aki az Evil Conqueror (többek között) áll. Black/death/thrash területen igyekszik kiengedni a gőzt…
🤘🏻
Egy régi black metal alapkövet hozok nektek (legalábbis számomra 😄) méghozzá
Craft – Fuck The Universe
https://craftofficial.bandcamp.com/album/fuck-the-universe
Remek választás, köszi! Ez tényleg egy örök sarokkő, ha már black metal! Én a Voidnál száltam fel a Craft vonatra, aztán mentem vissza az időben.
Húú, nagyon jó ajánlások! Remélem, minden lemez bent tud maradni! 🙂
Az lett a döntés, hogy legyen az összes 🙂
Szisztok! Jó újra itt! 🙂 Köszi a lehetőséget újfent! Én hoztam egy kis hazait. Úgy gondolom, a Casketgarden utolsó lemeze méltatlanul kevés figyelmet kapott, én ellenben agyonhallgattam és azóta is rendre előveszem, tudom, nem ez a lemez, ami beleépítette őket a honi underground köztudatába, de szerintem egy méltó hattyúdal volt, amit még ma is emlegethetnénk.
Naga felvetette az előző körben , hogy akár minden ajánlás bent maradhatna. Mivel ez egy amúgy is rendhagyó kör lesz, szerintem érdemes lenne megfontólni. Sőt tovább megyek ,lehet megérné félévente nyomatni egy RETRO-NOSZTALGIA-KIMINNŐTFEL kört nyomatni. Akár párhuzamosan a sima körrel, aztán oda nem kell mindenkinek bejelentkeznie, elvégre az a lényeg , hogy jól érezzük magunkat.
Kreatív!
szerintem is jó ötlet. Mondjuk a párhuzamos megoldás szerintem technikailag lenne kihívás.
(Párhuzamosan nem fog menni, ahhoz túlzottan át kéne variáni a programot.)
Gyerekek, itt minden van!
Lazer/Wulf – The Beast of Left and Right (2014)
Matekolós jazzmetál az arcotokba. Abszolút nem ismertek viszont szerintem megérik a pénzüket.
Sok más eszembe jutott, de tán ez a leginkább egyedi alkotás közülük.
Kíváncsi vagyok, hogy számomra egy alapvetést mások hogyan hallanak:)
Sajnos egy ideje nem aktívak, pedig brutál potenciál rejlik bennük. Hátha lesz egy új album amit a végtelenségig csiszoltak^^
Necrobreed ajánlást törlöm, 2017-ben már szerepelt egy nyári HP-n.
Én a Forlorn nevű, mára sajnálatos módon feloszlott norvég banda 1997-es debütáló albumát, a The Crystal Palace-t hoztam. Melodic black metál a hideg északról, igazi téli beburkolózós, relaxáló zene, ami elröpít egy másik világba, az atomszférájának van egy kis Moonsorrow beütése. (Ezt lehet, hogy csak én hallottam ki, kíváncsi leszek a véleményetekre.) Remekül összerakott debütáló album, mely méltatlanul maradt a feledés homályában. Mondjuk fura belegondolni, hogy ez a banda akkor alakult, amikor a norvég black metal mozgalom a legnagyobb fordulatszámon tombolt.
* illetve viking metalt is játszottak
Aki még kimaradt, ne fogja vissza magát… 🙂 A körben régi tagokkal is újra összefuthatunk, valamint akadnak majd HP újoncok is, mint egyik újdonsült kollégánk, Aurora és scrx.
Egy hónapom má’ van:D
Az jó, ha direkt nem mondom melyiket ajánlottam, hogy véletlenül se befolyásoljam a véleményeket?
Régen a kör lejárta után jelent csak meg az ajánló személye. Most is rá lehet keresni a HP statisztikában a kör lejárta után. Mondjuk nekem ez a titkos ajánlat dolog annyira nem hiányzik, bár tény, hogy egy kicsit színesített a dolgokon. Ha akarod leírod, ha nem, akkor nem. Én adminként mindent is látok:) Gondolkodom is egy áprilisi tréfán, amikor az aktuális kör ajánlatainál kicserélem az albumborítókat kiscicákra… 🙂
Én meg a DSBM egyik öregapjának (szerintem) legjobb dalcsokrát hoztam, hallgassátok szeretettel, garantáltan lehoz az életről 🙂
Az szép. Még a végén valaki nemcsak a díszeket akasztja fel a karácsonyfára.
Nem olyan vészes ez, ennél vannak rémesebb öngyi black metalok is. Pedig ha valaki azt mondja, hogy még nálam is jobban utálja ezt a műfajt, akkor az hazudik. 🙂
Alaphangulat meglesz:)
Az ajánlásomhoz csak annyit, hogy még most is a Screamager a csengőhangom. 😉
Üdv! Bocsi a késlekedésért, becsaládosodtam rendesen és érzem a hatását… 🙂 Indul a RETRO kör! Hozzátok a finomságokat! Ha elég összejön, akár több lemezzel is elindulhatunk, hogy a fa alá jusson némi zúzda! Én egy igazán ünnepi, vagy inkább ceremónia szerű, akarom mondani ritualisztikus anyaggal jövök, szerintem nagy meglepetés nélkül. Nálam ott van minden idők legjobbjai között, de ezzel nem sokan lesztek így…
Ha az Evol az (szerintem igen), akkor az 10+ . Igazi csodálatos ug black a 90-es évek közepéről , rengeteg szintiboysággal dúsítva. Be is rakom a cd-t 🙂
No, akkor én is beajánlottam egyik régi kedvencemet! Mostanában több HP-s lemez kapcsán is emlegettem a nevüket, úgyhogy kézen fekvő volt részemről eme klasszikus beajánlása! Előre is elnézést kérek, ha sokan ismeritek, de úgy gondolom, érdemes erről a lemezről beszélni és megemlékezni!
A Disincarnate eddigi egyetlen albuma még 1993-ban jelent meg. Maga a banda a zseniális zenész/gitáros, James Murphy projektje, akinek kézjegye és játéka olyan zenekarok albumait is fémjelzi többek között, mint például a Death, a Testament, az Obituary vagy éppen a Cancer, hogy a legrelevánsabbakat említsem.
A műfaj death metal, és ezt az albumot én olyan remekművekkel sorolom egy szintre, mint a Death – Human, a Pestilence – Testimony of the Ancients, a Massacra – Signs of the Decline, vagy példul a Sadus – A Vision of Misery című albumai.
A zenekar a tavalyi évben életjelet adott magáról, ugyanis három dal erről a lemezről ismételten megjelent egy split albumon a szintén zseniális Gorguts nevezetű formáció néhány tételének társaságában. Persze az is lehet, hogy ez csak egy reklámfogás a kiadó részéről, de én nagyon bízom egy új album megjelenésében, hiszen a banda több tagja ma is aktívan zenél!
Kellemes zenehallgatást kívánok!
Hát akkor én elkezdtem. Ezúttal nem borzolom a kedélyeket dungeon synthttel. Vérbeli metalt ajánlok.
Power Of Expression – X-Territorial.
1995-ös lemeze egy német thrash / death / HC bandának.
Nagyon ismeretlen, pedig a Century Media adta ki. Innen hogy lehet eltűnni, mint a szürke szamár…? Felfoghatatlan.
Sziasztok! Az lenne a kérdésem, hogy ez most akkor aktuális HP, vagy retro lemezeket ajánljunk be? 🙂
Szia! Ez a retro HP lesz. 🙂