Ha kritikát írnék róla, szigorúan maradnék a 9 pontnál, mert a Holy Bloodot simán lehagyhatták volna. Mivel azonban mindig meghallgatom a többivel együtt, ezért nem leszek kukacos. Lehet, hogy csak rossz helyen van, pont a "lendületesebb" dalokat akasztja meg kicsit. A maga nemében nem rossz, de olyan töltelékforma, amiből a bemutatkozó lemezen sajnos több is volt. Az egész munkásságukat tekintve ezt tartom underground csemegének:)
Hiába nem egy koros anyag, nekem teljesen kimaradt, úgyhogy köszönet az ajánlónak. Valamiért a The Ruins of Beverast jutott eszembe róla, ami nagy kedvenc, de lehet csak azért, mert nagyon várom az új lemezt:)
Kedvelem a pszichedelikus, esetleg neo vonalon mozgó prog rock lemezeket és elég sokat hallgattam is. Pont ezért gondolom, hogy a Porcupine Tree egy jó, de teljesen átlagos zenekar a maga vonalán. Hangulatos, profin előadott, de egyetlen szerzeményük sem tudott két vállra fektetni. Ha pszichedeliával akarom szórakoztatni magam (Pink Floydon túl, mert azzal még nem kelt versenyre semmi), akkor az Ozric Tentatcles lemezek szoktak gyakrabban előkerülni, de az csak beavatottaknak való... :) Steven Wilson hatása az Opethre egy katasztrófa sajnos. Kedvenc zenekaraim között volt addig, amíg nem akartak prog rockot játszani. Nem megy nekik.
Nagyon szeretem ezt a kiadvány, talán azért is, mert sok úgymond nagyobb névnél előbb találkoztam vele egy jó kis másolt kazin...Első death metal élményeim egyike volt.
Ez meg hogy maradt ki eddig? Hallgatom a következő lemezt is...
Teljesen idegen tőlem az efféle gépi fekete fém, talán pont ezért ütött elsőre. Nem lesz kedvenc, de irgalmatlan hangulata van.
A hangzás számomra borzalmas, de azért akadnak jó részek, főleg a billentyűk tekintetében. Kevés helyen jön át, hogy ez doom.
Zene, egy-két dallam elmegy, az alapötlet érdekes, a hangzás rendben van. Biztos azért nem tetszik, mert nem vagyok finn. Még két héééjóóó és eret vágok.
Nagyon ismerős a név, lehet, hogy már találkoztam valamelyik lemezükkel. Szerinem elég egyedi hangulata van, főleg a megjelenés dátumának tekintetében komoly...
Tudom, hogy alap a 90-es években, de a mai napig ráunok az énekesnő hangjára pár dal után. Egyébként minőségi zene, csak nem jön be.
A Dawn Of Winter a német Candlemass! Legalábbis én elég sok párhuzamot véltem felfedezni a doom szcéna egyik alapvetése, és a DOW között. Ha a Candlemass fémjelezte doom muzsikát csipázod, akkor ezzel a bandával is jól elleszel! Nekem nem a kedvenc stílusom a doom, de ez egy nagyon jó kis lemez a maga nemében!
Eléggé különleges, és egyedi ízekkel megfűszerezett zenét játszik a belga banda! A mostani, ködös, szutyok idő keltette hangulatot tökéletesen megtámogatták a hangfalakból előtörő psychedelic doom/black metal/ambient stílusegyvelegben megkomponált dalok! Az ember már-már tényleg egy okkult rituáléban érezheti magát!
Szeretem a progos zenéket, de ez valami olyan dologgal van elegyítve, amitől nálam nem igazán működik a dolog! Próbálkoztam vele többször is, de mindannyiszor elmentünk egymás mellett. Ezek szerint nem nekem szól ez a zene.
Érdekes módon symphonic/melodic black metal-ként aposztrofálják a már régen feloszlott projektet, és sajnos csak ez az egy teljes értékű nagylemezük jelent meg. A Cradle of Filth párhuzam nem is annyira túlzó, hiszen régebben mindkét zenész megfordult a brit zenekarban. Ez az album elég nagy katyvasz egyébként, tele van black, death, extrém stílusjegyekkel, sőt, jó nagy adag ds is megfért a dalok között! Mindenesetre jó kis album, igazi underground csemege!
Van olyan oldal, amely a banda stílusát emoviolence-ként határozza meg! Számomra olyan érzetet keltett, mintha a megírt, teljes tételekből kiragadták volna a katartikus részeket, és csak ezeket rögzítették volna! Ez a lemez - úgy általában - a tucat kiadványok között egy baromi nagy arcon köpés, egy mély gyomros, egy rövid, de végzetes vulkánkitörés! Órákig tudnék még hallgatni belőle! Nagyon köszönöm az ajánlónak!
A hangszeres játék több, mint kiváló, a dalok szerkezete - a nyilvánvaló heavy/power sablonok ellenére is - teljesen rendben van! Ha Jamie Hooper nem hallatná üvöltő hangját itt-ott, az egész albumot tönkre vágná ez a rohadt, tökön rúgott, visítozó, éneknek csúfolt dobhártya alázás, amit a Cam Pipes nevű figura produkál! A zenére adok kilenc pontot, az "énekre" kettőt.
Emlegetitek itt több alkalommal a Mortiis-t, és én rájöttem, hogy annak idején nekem volt egy műsoros audio kazettám tőle, ami most is ott nyugszik jobb sorsa érdemes társaival együtt a pincében, egy kartondoboz mélyén. Azért is emlékszem rá, mert ő ugye szorosan kötődik az Emperor-hoz, hiszen annak idején bőgőzött a norvég black metal bandában. Szóval nem is vagyok annyira zöldfülű a ds stílust illetően, csak halványultak az emlékek! :) Ez az album egészen lekötött, érezni a koncepciót, nagyon tudatosan van felépítve! Tulajdonképpen észre sem vettem, hogy eltelt a majdnem ötven percnyi játékidő, szóval hatást, érzelmet váltott ki belőlem az anyag!
Annyira sajnálom, hogy ez a banda nincs már! Ez a lemez hatalmas! Ki tudja, hova fejlődhettek volna tovább zeneileg? Engem az ilyen fajta death metal-lal nagyon le lehet venni a lábamról! Ez az album is jött, elgáncsolt, és azóta is a padlón pislogok! Imádás!
Lentebb, a komment szekcióban leírtam pár dolgot, amiért beajánlottam ezt a cseh death metal alkotást. Az én ízlésem alapján, saját mércémmel mérve ez egy egyértelműen tíz pontos alkotás!
Az ausztrál black metal banda lemezére csupán egyetlen jelzőt tudok mondani: csodálatos! Minden mást maga a ZENE mesél el!
Nagyon kellemesen elcsordogált, szépen kidomborítja az atmoszferikus, gótikus stílusjegyeket! A szövegek is rendkívül intelligensek. Mindezek ellenére nem hagyott bennem mély nyomokat az összkép.
Nagyon ritkán hallgatok folk metal-t. Vannak persze kiemelkedő teljesítmények, amelyek visszatérő vendégek a lejátszóba (Ensiferum - One Man Army, Finntroll - Jatkens Tid, Dalriada - Ígéret), de ezt a lemezt nagyon nehezen fogadta be a szervezetem, nem éreztem jól magam a hallgatása közben, idegesített! Ez sajnos nagyon rossz jel! Ezért csak ennyi az annyi...
1999-ben Magyarországon egy ilyen prog metal lemezt letenni az asztalra minden elismerést megérdemel! Nyilván nem szól úgy, mint bármely nyugati kortársa, de azon zenészek előtt, akik ilyen zeneírói vénával vannak megáldva, ilyen kreatívak, és ilyen profi szinten elővezetik a dalokat a hangszereiken, csakis kalapot lehet emelni! Néhol azért már nekem is sok egy kicsit, de számtalan emlékezetes pillanatot hordoz magában az album! Számomra valamiért a Mama Sír című tétel kiemelkedik a többi közül! Lehet, hogy csak az év végi ünnepek miatt, de a borító olyan érzetet kelt bennem, mintha egy mézes keksz-karika lenne rajta a fő motívum!
Black metal a '90-es évekből! Ezt a stílusú zenét mély átérzéssel, fülessel, csukott szemmel kell hallgatni, és akkor igazán eltud kapni! Nosztalgikus hangulatba kerültem, nagyon jó volt átélni minden egyes momentumot!
Anneke egy méltán üde színfolt a metal zene széles palettáján, és meggyőződésem, hogy ez az album sem lett volna annyira meghatározó a maga idejében, ha nem ő énekel rajta. Viszont ő énekel, és ez egy olyan emocionális töltettel ruházza fel a komplett anyagot, ami teljesen képes magával ragadni hallgatóságot. Nekem jobban tetszik egy kicsit, amit a VUUR nevezetű projektben művel a hangjával, de természetesen a Mandylion is egy remek album!
Zseniális epikus doom zenekar. A HP révén a Pray for Doommal ismertem meg őket. Nagyszerű vokál, tökéletes doom hangzás és lelket kongató témák. Már csak három év és jön az új anyag. Igaz?
A Wolvennest egy tudatállapot. Belülről, mélyről fakadó lüktető zenei folyam. Egy rituálé. Kell idő a ráhangolódásra, de aki fogékony az ilyesmire, búcsút mondhat a gravitációnak. A címadóval magam is cseppfolyóssá válok és sodródom az árral. Csodálatos!
Éppen egy évre rá, hogy ez a lemez kijött, 2000-ben kezdtem el Porcupine Tree-t hallgatni egy akkori munkahelyi kollégámnak köszönhetően. Valahogy mindig az volt az érzésem, hogy két lépéssel mindenki előtt járnak. Annyira igazi, ősi, emberi zene ez, mint amennyire a Pink Floyd. Óriási hangulattal bíró lemez ez, olvadok el tőle minden pillanatban, mégis talán az In Absentia és a Deadwing lemezeket hallgattam a legtöbbet tőlük, mivel azok metalosabbak, én meg nem tudok kibújni a bőrömből. Ja, és mekkora koncertet adtak Nagyszebenben az ArtManián 2023-ban, te jó ég!
Érdekes ötvözet ez! Eleinte kicsit idegenkedtem tőle, de aztán előbb a dallamok kaptak el, majd a sodrása is elvitt magával. Van benne egyfajta proto-Mercyful Fate lüktetés, ami kimondottan szimpatikus.
Extremitása és rövidsége mellett vannak benne fifikák, nyakatekert részek rendesen. Nem csupán egy dühkitörés, hanem agyas, kigondolt témákból tevődik össze. A 8 pontban az emelt kalapommal tett elismerésem is benne van. Magamtól nem hallgatok ilyesmit, de akik szeretik a műfajt, itt minőségre találnak.
A hagyományőrző power/heavy metalt keverik modern trendekkel (a két énekes különböző megjelenése és színpadi, illetve énekstílusa jól példázza a két megközelítést). Nincs is gond vele, csak nekem nem mond sokat ez a zene.
Már kezd egyre könnyebbé válni az ismerkedés a dungeon synth anyagokkal. Nem annyira rendszeridegen, mint pár éve. Ha az ember sietős időszakban van, türelmet kell parancsoljon magára, és bizony nem mindig (és nem mindenkinek) megy a valóságtól való eltávolodás. Nálam attól függ, milyen passzban vagyok. Most úgy érzem, ebbe a korongba nem fektettem bele a kellő türelmet. Egyszerűen kell a kibontakozásra szánt idő. Tetszik a hangulata, az érzés, amit kivált bennem, a drámaisága, ezért is sajnálom, hogy utoljára hagytam, és nem volt alkalmam rendesen elmélyedni benne. Szerintem sokkal jobban működne a megfelelő pillanatban.
Elveszett kincs, ami minden mozzanatával szilárdítja a death metal várfalat. Nem az abszolút klasszikus és mestermű kategória, de egy ízig-vérig erős és hangulatos, vészjósló death metal remekmű.
Néha megmagyarázhatatlan, hogy egy-egy zenekar miért nem hat rám úgy, ahogy kellene, annak ellenére, hogy „papíron” minden az ízlésembe vág. Hallottam az albumot korábban. Konkrétan emlékszem, ahogy az egyik barátom rám tukmálja, de nekem valahogy sosem akaródzott visszatenni a lejátszóba, pedig a műfaj, a hozzáállás, a hangzás, minden klappol. Most is hallom a lemez érdemeit, a média is elismeri, de én valamiért nem érzem a Krabathor zenéjét, nem gyakorol nagy hatást rám. A fene se érti ezt!
Megfogták a black metal lényegét, mind hangzásban, mind hangulatában. Hallatszik a különbség a között, hogy valaki csupán játszani tudja, vagy érzi is a műfajt szívvel-lélekkel. Az utóbbi feltétlenül igaz az Advent Sorrow-ra. A Wells of Poison Water egyenesen félelmetes!
Az elérni szándékozott hangulat előhoz olyan színezeteket, ahol találkozik a korong az ízlésemmel, aztán amikor majdnem kezdeném beleélni magam, jön egy sekélyesebb, sziruposabb rész. Nem is tudom. Vannak jó és rossz részek, de minél többet hallgatom, annál inkább távolodom tőle.
Emlékszem, amikor egy fesztiválon a kempingsátrak irányába menekültem a Korpiklaani ellen, hogy ne kelljen hallanom a dajdajozást. Na most, szerintem ez nem annyira rossz. Igazából értékelem ezeket a törzsi rítusokat, és éppen ezért egyedi is, vissza is hoz valamit az ember ősi örömdanolászásából, de engem vallatni lehetne ezzel az énekstílussal - elmondhattatlanul idegesít. Ez nem az a hangulat, amire bármikor is vágynék.
Valóban a Dream Theater jut eszembe elsőre nekem is. Kimaradt a Nemesis a múltamból. Amúgy gyanús, hogy hallottam már a lemezt, de egy deja-vut előidéző refrént leszámítva nem emlékeztem semmire. Mindenesetre nagyon korrekt anyag, nem kópia, csupán a prog stílus ismerős elemei miatt tűnnek úgy, mintha... Nagy pozitívum, hogy refrénekben, dalokban, fogós témákban gondolkodtak és alkottak, tehát egyáltalán nem céltalan progozás szól. Nem tökéletes, nem pont olyan, mint a legnagyobbak, de szimpatikus és fülbemászó zene.
Nyers lo-fi black metal. Nem kedvencem a műfaj, de van egy-két nagyon fontos kívétel. Ez nem lesz közülük való. Nem találom annyira izgalmasnak se a zenét, se a vokált.
A Mandylion és a Nighttime Birds érdekes színezetet adott a 90-es éveknek, bár amikor 18-19 évesen megismertem ezt a két albumot, nehezen vettem rá magam, hogy a súlyos zenék között a finomabb dolgoknak is találjak helyet. Aztán emlékszem a konkrét pillanatra, amikor megérintett… sokunk számára az (egyik) etalon női ének.
Teljesen jó tradicionális doom metal lemez a német bandától. Engem az ilyen fajta zene sosem idegesít, max. kicsit unalmassá válik egy idő után. Több olyan szám lehetett volna rajta, mint a tempósabb Mourner, de tudom, hogy a doomnak nem a tempó és sebesség az elsődleges jellemzője.
Elment egynek, de számomra túlságosan egysíkú volt az egész.
Eléggé izgalommentes, ám nagyon könnyed, lágy, ugyanakkor profi lemez és (gondolom) banda is. De nekem ez sokkalta inkább háttérzene volt, mint a Nemesis, ami sokkalta változatosabb szinte minden tekintetben. Egy-két lagymatag számot, lehagyhattak volna róla, mint például a szenvelgős utolsót.
Meglepően változatos anyag lett ez, amiben a ds-részek így, ebben a tálalásban és mennyiségben nem zavaróak, illetve nem fulladtak unalomba. A Cradle-ös szimfonikus blackes részek is jók, valamint a szinte már power metalos visításokkal teli dal is remek volt. Kár, hogy nem jelent meg több lemezük, pedig ezt a debütöt a Spinefarm adta ki.
Egyedüli pozitívuma - ha lehet ilyet mondani - a rendkívüli rövidsége. Habár még így is több volt, mint kellett volna. Ebből a "stílusból" így random bármit ki lehet(ett) volna választani, ami egy ilyen "kortalan" körbe bekerül, aztán hogy ez a 2022-es mennyire korszakalkotó vagy épp "elfeledett legendás" album, azt mindenki döntse el maga - kb. semennyire. Ez az idegbeteg, céltalan üvöltözés elképesztő módon tud idegesítő lenni, ez a powerviolence/emoviolence stílus meg szintúgy. Inkább beteszek valami számomra hallgatható zenét, illetve mehetünk tovább egy következő HP-s lemezre is - ettől csak jobb lehet.
Ezt a bandát is Bohner Laci barátom ajánlotta és nála is vettem meg még a néhai Rock-Ness hanglemezboltan itt Debrecenben. Belehallgattunk a boltban, aztán már fizettem is kifele, annyira elkapott egyből az egész. Aztán persze a teljes diszkográfiát megismertem - volt, amit meg is vettem. Számomra volt egy nagy törés a bandában, mikor Jamie Hooper hörgős/üvöltős énekesnek ki kellett szállnia - azóta valahogy nem ugyanolyan már az egész, 8 évig inaktívak is voltak, de az ez utáni két album már nem olyan jó, mint a Fire Up the Blades-Advance and Vanquish kettős. Jamie Hooper olyan szintű energiákat vitt a károgásába/üvöltözésébe, amilyennek lennie kell/kéne az ilyen jellegű vokálnak lenni/lennie. Cam Pipes Halfordos éneklése pedig szintén brutál jó és kiválóan párosították össze ezt a két énekest/éneket a bandában. A zene valóban nem egy sima, tipikus heavy/power metal, annál keményebb, kiváló zenei teljesítménnyel - Alexei Rodriguez dobost is mindenképp ki kell emelni, kár, hogy csak ezen az egy lemezen dobol, mert a korong megjelenése után egy brit fesztiválon megtámadta a Saxon dobosát és emiatt azonnal kirúgták a bandából. Az első négy-öt szám hibátlan úgy, ahogy van, vagy említhetném még az egyik személyes kedvencemet, a The Great Hall of Feastinget is - de lényegében az egész lemez bitang. Sokaknak az előző, Advance and Vanquish a kedvenc lemezük a bandától - én, mivel ezzel ismertem meg őket anno, így nekem valószínűleg ez marad, igaz, az Advance is brutál jó, meg a többi sem rossz egyáltalán. Ahogy nézem a setlist.fm-en, Magyarországon eddig négyszer jártak, legutóbb 2010-ben és mivel 2024 óta újra aktívak és koncerteznek, nagyon király lenne őket megnézni koncerten is - még Jamie Hooper nélkül is (bár vele lett volna az igazi) -, az ő károgós részeit az egyik gitáros vette át a kilépése óta, de elég "halványan" tudja csak hozni a témákat.
Alváshoz tökéletes választás. A dalok hosszúak, az utolsó számban végre van valami változatosság is, az szép volt.
Nem rossz, de sok megjegyezhető dolgot nem is tudnék mondani róla. Szerepelt az Egylemezes rovatunkban, elolvastam Boymester írását róla, ahol kaptam még jó pár infót a bandáról. Az mondjuk mindenképp érdekes, hogy miután ötödjére is nevet változtattak, miért csak egy demót adtak ki, utána pedig négy év múlva végleg feloszlottak.
Valamivel jobban tetszett, mint a Gorement - jó death/thrash egyveleg. Az instrumentális intro-outro kifejezetten jó keretbe ültette a lemezt. A borító is érdekes. Ahogy nézem, további öt lemeze jelent meg a bandának ezután, azokba is belefülelek majd.
Kb. ugyanazokat tudom leírni, mint a Forgotten Woods-hoz. A zenei részével nagyrészt nincs gondom, de ez a borzalmas károgás/üvöltözés rendkívül idegesítő - ilyen hosszban még inkább. Elolvastam, amit a Metallumon írnak a banda feloszlásáról (?) vagy felbomlásáról, az énekes kirúgásáról, stb. - mindenképp érdekes.
Szépen elhömpölyög a háttérben és kb. ennyi is. Heike Langhans énekesnőnek valóban szép hangja van, de ez nem újdonság a Draconian után. Viszont a zenei részek szerintem is erőtlenek, megjegyezhető számok nem nagyon vannak - egy egyedi hangulata persze van, de engem most az sem rántott be magával. Az meg, hogy most jelent meg és egy 2021-ben alakult banda második lemezéről van szó - szerintem bármelyik másik körbe mehetett volna ez a lemez - jobban beleillett volna, mint ebbe a "kortalanba".
Valamikor a Korpiklaani első két-három lemezének megjelenése táján akadtam rá az "elődzenekarra", a Shamanra és hallgattam meg mindkét albumukat - valamiért arra emlékeztem, hogy több tag is ugyanaz, mint akik utána a Korpiklaaniban is voltak Jannéval, de nem. Nagyon jó volt most feleleveníteni ezt az elsőt, üde színfolt a HP-n. Rendkívül nyugodt légkört sugároz az egész (pl. a Giella dal piszok jó), abszolút nincs hiányérzetem az énekkel és az egyéb, népi hangszerekkel kapcsolatban sem. Rém egyszerű, mégis nagyszerű. A Korpiklaani első egy-két lemeze hangulatban és zeneileg hozza még a Shamant, csak jóval metalosabban.
Nekem nagyon jól esett ezt meghallgatni. Fogalmam sem volt, hogy ilyen bandánk van/volt és hogy ilyen lemezt tett le az asztalra - igaz, nem is nagyon vagyok benne a prog metalban/rockban. Kifejezetten változatos, szerintem az énekkel és a hangzással sincs semmi probléma. Kiváló zenészek, a youtube-on pedig meg lehet hallgatni az album angol nyelvű verzióját is, igaz ott már Kiss Zoli énekel - csak a Végzet ajtaját hallgattam meg angolul, az is remek, mint ahogy gondolom a teljes lemez is.
Ha hirtelen egy szóval kéne jellemeznem: borzasztó. De ha megpróbálom figyelmen kívül hagyni az értékelhetetlen, "éneknek/károgásnak csúfolt dobhártya alázást" - amit ide ugyanannyira le lehet írni..., akkor a zene igazából nem gáz, sőt. Ezt én fej/füllhallgatóval meg nem hallgatom, az is biztos - nem akarom én ennek az idegbetegnek az üvöltözését azon keresztül is hallgatni...a zenére meg a hangulatra adok mondjuk 6-7 pontot, a minősíthetetlen károgás/vokál/ének (nevezzük, ahogy akarjuk) meg 1 pont.
Hát nem tudom...a banda, meg Anneke nevével is sokat találkoztam már, de valahogy sosem keresztezték egymást útjaink. Ezen lemez alapján valamennyire érthető - teljesen jól elment a háttérben, de szinte semmi kiugró dolgot nem tudnék mondani, amire felkaptam volna a fejem. Itt-ott unalmas, monoton, Anneke hangja az itt hallottak alapján "csak" az elmegy kategória. Rossznak nyilván nem mondanám, meg 1995-ben ez biztosan nagyon komoly teljesítmény lehetett, ezt nem vitatom, de nekem ez most ennyi.
Hát ezzel nem tudtam mit kezdemni, de nem is akarok......ez gyenge volt.....de nagyon.......ebben a körben csupa olyan album van ami valakinek a szívecsücske ezért nem akarok tahó lenni , így egpróbálom figyelembe venni a tényt , hogy ez valakinek kedves.
Hát ez most nálam nagyon betalált!!! :) Nem tudom hogy van e igényem még ilyenre , de ma ebben a pillanatban ez annyira jól esett ,hogy simán hajlandó vagyok túlpontozni, normál esetben lehet kevesebbet adnékrá.Olyan mint egy geci jól összevágott előzetes, valami nagyon BASZÓ lemezhez.
Hát ezzel nem tudtam mit kezdemni, de nem is akarok......ez gyenge volt.....de nagyon.......ebben a körben csupa olyan album van ami valakinek a szívecsücske ezért nem akarok tahó lenni , így egpróbálom figyelembe venni a tényt , hogy ez valakinek kedves.
Hosszú volt és ezáltal unalomba fulladt.De a többi fajtársához viszonyítva magasan kiemelkedik.
KB 94 és 2000 között hallgattam a legtöbb deff metalt, velük nem találkoztam anno, azért gondolom, mert azonnal favoritok lettek volna, ma már csak a nosztalgia faktor miatt kap magas pontot.
Hát ezzel nem tudtam mit kezdemni, de nem is akarok......ez gyenge volt.....de nagyon.......ebben a körben csupa olyan album van ami valakinek a szívecsücske ezért nem akarok tahó lenni , így egpróbálom figyelembe venni a tényt , hogy ez valakinek kedves.
Számomra ez a hibátlan Black Metal lemez, amióta ismerem abszólút kedvenc.
Hát ezzel nem tudtam mit kezdeni, de nem is akarok......ez gyenge volt.....de nagyon.......ebben a körben csupa olyan album van ami valakinek a szívecsücske ezért nem akarok tahó lenni , így megpróbálom figyelembe venni a tényt , hogy ez valakinek kedves.
Hát ezzel nem tudtam mit kezdeni, de nem is akarok......ez gyenge volt.....de nagyon.......ebben a körben csupa olyan album van ami valakinek a szívecsücske ezért nem akarok tahó lenni , így megpróbálom figyelembe venni a tényt , hogy ez valakinek kedves.
Hát ezzel nem tudtam mit kezdemni, de nem is akarok......ez gyenge volt.....de nagyon.......ebben a körben csupa olyan album van ami valakinek a szívecsücske ezért nem akarok tahó lenni , így egpróbálom figyelembe venni a tényt , hogy ez valakinek kedves.
Nem tetszett és amatőrnek hatott első hallásra, DE valamiért újra hallgattamm és újra és újra...... érdemes esélyt adni neki van benne valami ami miatt szerethető, perr pill 7 pont de lehet lesz ez több is.
Izagalmas energiabomba. Tudom, hogy a műfaj sajátja a rövid album, de azért ebből még elhallgattam volna kicsit többet, ez csak előjátékra volt elég.
Ilyen az izgalmas és modern black metal! A posztmetálos elemek jelenléte nagyban meghatározza a hangulatot, de nem a megszokott módon: a szokásos lebegés elmarad, helyette rozsdás karcosság és egy nagy adag harag itatja át az egészet. Ez a zene nem „gonosz”, nem nyílnak dimenziókapuk. Csupán elveszni akar a saját álmaiban, amelyek hamar lázálommá fordulnak. Az egész album rohanás és menekülés ezen álmok elől; a harag és a nyughatatlanság tölti ki minden hangfoszlányát.
Pacsi az ajánlónak! Már-már meg is feledkeztem a Nemesisről. Ennyi év távlatából újrahallgatva nagyon kellemes meglepetés volt: jól öregedett az Abraxas album. Ez a progmetál hőskorából való, egy letisztult korból, amikor a hipszterek pöcse még nem szorult a 8 húrosok közé, és nem kellett mindenhová felesleges core-elemeket erőltetni. A harmóniák még nem játszottak másodlagos vagy harmadlagos szerepet a technikásság mögött. Itt dalok vannak — mégpedig azok az igazi, nagy ívet leíró, egymástól jól elkülöníthető, lüktető dallamvezetéssel tűzdelt tételek. Jó érzékkel váltanak keményebb hangvételre, és a megfelelő pillanatokban képesek érzékenyek lenni. A Végzet Ajtaja, az Éden és a Psychogeit óriási dalok! Kár, hogy eltűntek a szintérről...
Nekem kimaradt az életemből ez a zenekar! Ez bizony mestermű! Durva gitártémák, nem unalmas lassú kínlódás! Az énekhang is nagyon jó, a dallamvilága is, mégsem lesz nyálas a zene tőle! Megmarad a szikár keménysége a lemeznek. A második szám hajlításai zseniálisak! A kedvenceim, az 1,2,5, 8 számok!
Érdekes hangulata van, az egész lemeznek, az 5. szám kiemelkedő, de lehet csak azért tetszik ennyire, mert ebben van egyedül hörgés. Amúgy az utolsó 5,6,7. számok tetszenek, olyan mintha addig csak felvezető lenne, az ötödik a csúcspont, után a levezető jönne, érdekes volt!
Nagyon hosszú ez az album, ha pár dalt kivettek volna belőle, úgy még akár pozitív is lehetne. Mondjuk azért ebben a zenében, egy metálra emlékeztető rész sincs. Vannak jó, és érdekes ötletek egyedi megoldások, de nem igazán az én világom. Sikerült a legrosszabb számot címadónak választani. Az átlagnál biztosan jobb album, ezért adtam több mint öt pontot.
Eléggé lenyűgözött, mikor el kezdtem hallgatni Igazából 17 percig maximális pontszámot adtam volna, de utána megtörik a zenét, egy oda nem illő d.s. résszel, az utána lévő nöi énekes, és King Diamond féle ének próbálkozás is, eléggé gyenge lett, majd az utolsó számra visszatérnek a régi kerékvágásba.Összefoglalva jó anyag, de az a két szám két pontot letornázott!
Soha hírét sem hallottam a zenekarnak! Ez vitt mindent,extrém, zseniális, annak ellenére hogy ritka rövid, mégis kielégítő anyag, nincs hiányérzet! Köszönöm az ajánlónak!
Nem szoktam ezt a műfajt hallgatni, de úgy látszik látens power metálos vagyok! Kicsit féltem az énektől a kollégák leírása alapján, de szerintem az is rendben van, nem az a túl visítós tiszta, inkább egy kicsit karcosabb amitől jóvá válik az egész! A zene az tökéletes, szerintem ilyen jó albumot még nem hallottam a stílusban! A zene azért a durvább power vonal, néhol thrash, és crossover elemeket is tartalmaz. A 3.4. 7.9 számok a csúcsok, de a többi is rendben van!
Jó lenne, ha nem tizenegy perc felettiek lennének a dalok, így eléggé unalmas, kevés a váltás benne. Hat percben ezt bőven ki lehetne fejteni és akkor pozitív lenne az élmény. Ez a háttérben lévő visszhangos mormogás kifejezetten idegesítő.
Death metal fanatikusként, persze élveztem a lemezt, de azért ez mellőzött minden fajta egyediséget. Bolt Thrower, Benediction, korai Paradise Lost, korai Death, Gorefest, és az első Tiamat album egyvelegét hallhatjuk.Tisztes iparos munka, extrák nélkül. Élőben előzenekarként, tökéletes felvezetés egy nagy banda előtt, de messze van attól hogy kitűnjön az átlagból!
Az egyik legjobb cseh death metál zenekar első albuma. Én a második albumukkal ismertem meg őket. Régen hallottam, jó volt feleleveníteni! Nagyon igényes számok, nem a tipikus keleti hangzás. Az ötödik szám szólója zseniális. Azért nem adok maximális pontszámot, mert az utolsó két szám átmegy Death kópiába, a Pull The Plug riffje egy az egyben vissza köszön!
Nem igazán az én világom az ipari zenei hangzással kevert black metál. Nem fogott meg abszolút, a 7. 8. szám kicsit elütött a többitől, de végig az volt az érzésem, hogy ugyanazt a számot hallgatom. Eléggé unalmas volt!
Egy nagyon jó koncepció, nagyon rosszul kivitelezve! Szuper énekes, borzasztó gitár, és dob hangzással. A második, és a harmadik szám az tényleg jól meg lett csinálva, a többi dal meg ezeknek a tizedét sem hozza! Igazából két számos album, a többi dal felejtős!
Shaman, a Korpiklaani előd zenekara volt Jonne Jarvella alapította. Ez volt a debütáló album. A borító, és a név alapján azt kapjuk amit várunk. Törzsi finn, és számi, népzenét kevés metálos résszel füszerezve. A különleges yoik ének viszi a fő vonalát, ezt az éneklést a kereszténység tiltotta évszázadokon keresztül, lényege hogy szavak nélkül is körül tudjon írni egy dolgot, amiről szól a dal. Egyediség miatt és Korpiklaani rajongóként nálam maximális a pontszám!
A zene még rendben lenne, de a hangzás, és az ének az borzalmas, a szövegek nem szólnak semmiről, cserében jó hosszú a lemez. Kicsit bonyolultabb zenét vártam, az talán élvezhetőbbé tenné. Zene 6, ének 2 pont.
Na ezért nem hallgattam sokáig black metalt, ebben minden benne van, amit nem szeretek, hosszú, lassú számok, rossz hangzás, borzasztó ének. A második dal egész jó, a többi viszont borzalom.
Húsz éve, biztosan nem hallgattam semmit a zenekartól, anno nem szerettem, mert túl nyálas volt! Most viszont egészen lekötött, kellemes kis relax muzsika, pár szám elmenne film zenének is! Az 1.2. 7.8. szám tetszett legjobban.
A doom metal nekem az a "régi barát"-műfaj, akivel ha évekig nem találkozom, nem érzem feltétlenül hiányát, de amikor igen, akkor mintha el se telt volna a kiesett idő, ott folytatjuk jó kapcsolatunkat, ahol abbahagytuk. Ennek ellenére az epikusabb, heavy metalosabb válfaját sose bírtam (Candlemass, Solitude Aeternus, Memory Garden és társaik), főleg az ének miatt. Jobban bírom a kicsit hamiskásabb, de így is karakteresebb énekeseket (l. Ozzy vagy Holdampf Gábor).
A lemez mások által is emlegetett, különleges atmoszférája valóban nagy erőssége a lemeznek. Viszont az egész nagyon összefolyik, nincsenek igazán kiemelkedő pillanatok. Az ehhez hasonló, töketlen dobhangzásokat meg mindig is utáltam.
Az átlagnál hallgathatóbb black, amin az élvezhető hangzás is segít. Ettől függetlenül nem lettem rajongójuk.
Ezekből a zenékből kb. középiskolás koromban ki is nőttem - akkoriban az "ismerkedjünk meg minden műfajjal"-jegyében a heavy metallal, a power metallal és a metalcore-ral is próbálkoztam, de viszonylag hamar rájöttem, annyi más jó zene van, hogy ezeket simán elengedhetem. És ez az album se győzött meg arról, hogy bármi, számomra fontosat kihagytam volna. De ez legalább faszán szól.
Egyszerűen képtelen vagyok élvezni a dungeon synth műfajt, sajnálom.
Death metalból már csak a Bolt Throwert, a Necrophagiát, az Immolationt, a Malevolent Creationt és a Nile-t bírom meghallgatni (de minden bandánál csak bizonyos albumokat), így a Gorement Bolt Thrower-es pillanatai üdítőleg hatottak, még ha a mostani ismerkedés után nem is lesz kedvem többet őket elővenni.
Ez az album pont olyan poros és old school, mint a borítója alapján tippelni lehet. Pont emiatt nem is tetszik.
Gonosz, disszonáns, de fölöslegesen hosszú.
Az énekesnek nincs rossz hangja, de a zene (főleg a hangzás miatt - dobosként ki a fene elégedett azzal, ha így szól a játéka lemezen?) erőtlen és számomra nem mond semmit. Halk háttérzenének éppen elmegy.
A hideg kiráz a folk metaltól. Ez a negyven percnyi hujjogás végtelenül unalmas. Alapból adnék rá 2 pontot, mert dolgoztak rajta, fontos nekik és másoknak is, de ez a lemezborító iszonyú.
A végzet ajtaja című dal anno szerepelt valami válogatáson, emiatt sokat hallgattam - okozott is némi nosztalgia-érzést, mert amúgy nem is rossz dal. Viszont az egész lemez nekem sok: látszik, hogy a CD-korszak szülötte a közel 72 percével. Vannak rajta jó pillanatok és egy jobb hangzással még akár élvezhetőbb is lenne az egész.
Sajnos ez számomra értékelhetetlen, viszont 0 pontot nem lehet adni.
Valahogy ez a zenekar nekem mindig rosszkor volt rossz helyen - amikor még sűrűn hallgattam doomosabb zenéket, akkor nem érdekelt, mire váltottak a populárisabb vonalra, megintcsak nem. Egyedül a Home lemezük volt az, amit sokat hallgattam, azt most gyorsan elő is vettem és még mindig nagyon tetszik. Nyilván nem ér úgy fikázni egy albumot, hogy adott időpillanatban a zenekar épp azt érezte jónak, amit akkor felvett, de mai füllel azért ez a Mandylion már kicsit fáradt és unalmas: túl hosszúak a dalok és nem elég változatosak (amikor ugyanaz a dzsi-dzsizés megy a negyedik dalban is, azonnal elalszom) és itt még a szerencsére csak ritkán használt samplerek se épültek be olyan szépen a dalokba, mint később. Anneke hangja persze menti az egészet, de azért őt is elunom a negyedik dal környékére, mert túl bombasztikusan akart még itt énekelni.
Én bírom a Candlemasst és nekik jobb dalaik vannak :) Azért el lehet lenni vele.
Én ezt eddig nem ismertem, de köszi.
Nehéz ügy, mert hallom én ennek az értékeit, de nagyon nem az én világom.
Elsőre jónak tűnt, de aztán nem jött elő nekem semmi.
Háát őő, lehet, öregszem, de ez engem is inkább zavart, mint szórakoztatott. Semmilyen késztetésem nincs újrahallgatni.
Láttam őket egyszer élőben a szigeten, nálam is a vokálon vérzik el.
A mortiisi hagyományok hű örzője, egy kicsit letisztultabb formában. Régóta ismerem, szóval nem kellett meggyőznie. Jó, hogy Morcos megemlítette az eszképizmust, szerintem nagyon erősen alapja az egész műfajnak.
Ez a fajta 90-es évek első felében kitenyésző death doom muzsika marad mindig számomra a legkedvesebb. Nem új nekem ez a lemez, régebben már találkoztunk. de most jó volt újra elővenni. Lehet, nem a műfaj királya, de egy nagyon hangulatos, jól sikerült album ez, mit bármikor szívesen hallgatok.
Nem is emlékeztem, hogy ez ilyen jó. Ennek kapcsán meghallgattam a Cool Mortification lemezt is , na nekem az a 10-es, de ez is közel tökéletes.
Nem szoktam nagyon ilyen modern bm-et hallgatni, de ennek a hangulata elkapott.
Nekem ez jól esett, de érzem a kihagyott ziccert.
Én már a Korpiklaani-t sem szeretem, az előd még kevésbé tetszik.
Nem kérdés. Egy haverom vette meg a kazettát a krokodilban, nálunk raktuk be először, de ő kicsit csalódott, hogy ez azért már kissé nyálas ez :) Ott is hagyta nálam, nekem meg beleégett a lelkembe az egész anyag. Egyetlen problémája van, hogy annyira kötődik ahhoz az életszakaszomhoz, hogy nem tudom nosztalgia nélkül, csak úgy simán hallgatni. Ettől függetlenül a koncertre mindenképp el akarok menni jövőre. Viszont érdekes jelenség: a zenekar korábbi és későbbi lemezei sem voltak rám igazán hatással, sőt az almos a dance kifejezettem béna. Nyilván ők sem véletlenül turneztatják ezt a lemezt 30 évvel később
Nekem a klasszikus doom metallal mindig az volt a bajom, mint nektek a dungeon synthekkel. Egy-két dal kimondottan jól esik, de a harmadiktól állatira elkezd untatni a fűrészelő gitárhang, a szenvelgős ének és a vontatott temó. Ennek a fószernak kurva jó hangja van, a gitár jól szól, és úgy minden nagyon harmonikus. Addig a két dalig. Utána egyszerűen nem tudok különbséget tenni a tételek között. Erre mondhatnátok, hogy a ds-sel ugyanez a baj. Lehet, de ott nem is akarok különbséget tenni a tételek között, csak bámulni ki az ablakon, és azt sem észrevenni, hogy a nyálam lecseppent az államról. Utazok olyankor. Vagy dolgozom gépiesen. Viszont ez utóbbira a doom metal sosem volt alkalmas. Ezért nem szippantott be a Black Sabbath sem. Helyette ott volt nekem az Uriah Heep, Pink Floyd, Thin Lizzy, The Police, Styx, The Doors. Ezen bandák tudtak sok dimenziósan alkotni, teljesen változatos dalokkal a lemezeiken. Olvastam korábban egy olyan véleményt egy híres metalzenésztől, hogy aki azt mondja, hogy kinőtt a metalból, az sosem volt igazán benne. Akkor magamra ismertem.
Ez eléggé beteg... Olyan hangulatba hozott, amit évek óta nem éreztem. :-o
Steven Wilson egy mágus. A Porcupine Tree indulásakor még egyedül alkotta azt, és egy egész bizarr húzással hívta fel magára a figyelmet. Egy rádiós zenei műsort vezetett, ahol a saját szerzeményeit játszotta be azzal a kamuval, hogy ezek a sündisznófa nevű elfeledett 70-es évekbeli zenekar előkerült felvételei. Aztán teltek az évek és a harmadik lemeztől összállt az a négy ember, ami számomra alapművek sorozatát kezdte szállítani. Colin Edwin a kukássapkás elszállt basszer, a komor varázsló Richard Barbieri, a vokálban is erős zseni dobos Chris Maitland és a mester Wilson. Ez a lemez az utolsó előtti a sorban, amit ők négyen alkottak meg. Az In Absentia hozta el a változást, ott már egy új dobos, Gavin Harrison alapoz, sajnos túljátszva a szerepét. Ő egy jazzdobos, aki metalt akar játszani. De még vele is alkottak hatalmasat, ami a 2007-es Fear of a Blank Planet volt. Érdekes és fontos tény, hogy Wilson nagyon jó barátja az opethes Mikael Akerfeldtnek, akinek a hatására a Porcupine Tree mára már metalbanda, míg az Opeth Wilson hatására átment progrockba. Egymás lemezein segédkeztek időnként ilyen-olyan szerepkörökben. Ez a saját konspirációm, de szerintem csak ez lehet az ok a két banda transzformációjára. Ismerem az egész Porcupine Tree életművet, ami hibátlan, bár számomra az egyéni ízlés beleszól, mert mint mondtam, Maitland volt itt a tökéletes dobos. Nélküle megváltozott a zene. Elvesztette a pszichedelikus vonal bizarrságát és hallucinogén hatását, helyette bejött egy teljesen betegen átértelmezett progmetal hibrid. A 2009-es The Incidenten van a kedvenc gitárszólóm a Time Flies dalban.
Egészen elképedtem. Hogy jön össze a death metal a dungeon synth-tel? :-D Mindenesetre működik. Ilyen hangzással még a death is jöhet. Nem mondom, hogy nagyon lekötött, de nem is volt zavaró.
Én szeretem a powerviolence-et, de ez annyira nem jött át most.
Ismertem a nevet, de nem tudtam, milyen zenét takar. Valami metalcore-ra illene ez a bandanév. Nagy Iced Earth rajongó vagyok, és ők azért egy leheletnyivel jobb dalokat írnak. Ez viszont sodróbb, szóval pacsi az ajánlónak! Néha túl soknak érzem a dobot, ami szerintem a világ leghülyébb véleménye egy power bandát illetően... Egy (két) szóval: ez odabasz.
Közel teljesen érzéketlen vagyok erre a műfajra. Az első téma, ami tetszett rajta, az a Silent Hymn második fele volt. Meg a
Sea Of Silence szintis betétei.
El kéne magyarázni a videot feltöltő arcnak, hogy hogyan működik az időindexelés a YouTubeon... XD XD XD. Én nagyon nem vagyok jártas a death metalban, de jól hallom, hogy korai Death hatások mennek ezen a lemezen? A Human előttiekre értem értelemszerűen. Fasza zene kiváló hangzással.
Az Altar of Plaguesre emlékeztet időnként. Letisztult, lényegretörő, nagyon élveztem. Hihetetlenül mély hangnemjáték megy itt.
Nálam érdekes fejlődést mutatott ez a lemez. A második számnál már rendesen idegesített, aztán az Ulda egy kicsit bejött. Majd a Riechu rém hamis kántálása kiakasztott. A Festet egész jó. Viszont ami lehúzza az egészet, hogy a kántálás enyhén szólva is túl van tolva. Jól értelmezem, hogy ez egy olyan folk lemez, ahol minden dal egy másik nép hagyományait próbálja beépíteni a dalba? Ilyetén az ötlet rém eredeti. Kár, hogy maga a végeredmény nem tetszik.
Bennem ezek a hazai progmetal bandák mindig szekunder szégyenérzetet keltettek. Egyrészt a Dream Theater seggéből lógtak ki rendre, ami ugye abból fakad, hogy a zenészeik természetesen nem ismertek semmit rajtuk kívül. Azért született és születik ma is ennyi hótt egyforma, unalmas, sablon zene Magyarországon, mert az egyszeri zenész nulla késztetést érzett - érez arra, hogy a zenei palettán nem a fősodorban található bandát is kipróbáljon. Metallica, Dream Theater, Black Sabbath, Iced Earth, Iron Maiden és nagyjából itt megáll a hatások sora a Nemesissel kortárs bandákat illetően. Ma az új divatos dolgok hatnak, mint a djent, meg a nyolchúroson játszható bandák anyagai. Nálunk mindenki "valamilyen", és senki nem olyan, mint saját maga. Hallgattuk mi ezt amúgy annak idején, még tetszett is egy kicsit, de ebben a drukk és a remény is benne volt, hogy talán valami történik majd idehaza. A Watch My Dying, a Bling Myself, a Damned Spirit's Dance és még egy pár csapat tudott is újítani, meglepni (csak az ismerteket mondom, tudom, hogy úgysem néz senki utána az UG bandáknak :-D ). Manapság a Boru tud saját stílusban dolgozni. Az ideológiai okfejtést félretéve, az ének a legrosszabb ebben a lemezben (Isten nyugosztalja - nem tudtam, kösz Oldie!). Meg a dob, ami kábé semmi...
Ez nagyon semmilyen számomra. És nem arról van szó, hogy brutál pontatlan a dob, vagy el van túlozva a visszhang az éneken, ezekkel én nem szoktam foglalkozni, ettől még lehetne tizes is. Egyszerűen izgalommentes maga a zene. Ekkorra már volt Darkthrone, Satyricon, Emperor, Ulver, amelyek odatették a lécet a korszak black metaljait illetően. Igaz, a Panzerfaust még csak egy évvel ezután jött.
Én a Nightime Birdsszel ismertem meg a bandát a maga idejében, lényegében egyike volt az első metallemezeknek, amiket hallottam. Viszont ez a zenekar számomra a poposabb időszakában ért be. Az if_then_else volt az első tőlük, amit tíz pontosnak érzek, utána meg a Silje korszakban megjelent The West Pole a csúcs számomra. Eredetileg azt akartam erre a körre, de már szerepelt korábban. A The West Pole az örök ranglistámon a második helyen szereplő lemez, csak a Pink Floyd Ummagummája előzi meg. Kijelenthetjük, hogy a The Gathering az egyik kedvenc bandám. Viszont lehetletnyivel, de Silje hangja jobban bejön, mint Anneké-é. A The Gatheringről alkotott véleményem, ami ismét rámutat, hogy nem vagyok igazi metalhead, Boymester. :-D
A heavy metalos hangzás kellemesen nosztalgikus hangulatba hozott. Minőségi kivitelezés, a modern hatásoktól pedig egészen frissnek hat az összkép. De az a kappanhang néha lehozott az életről.
Teljesen vállalható death metal, de nem kiemelkedő darabja a műfajnak.
Érzem a belefektetett energiát, de valami plusz hiányzik, hogy úgy igazán megfogjon. A korong az a kategória volt számomra, amit jóformán akkor is elfelejtek, amikor még hallgatom. Hullámzó a hangulata, néhol majdnem beránt, majd újra elenged.
Mielőtt a Koorpiklaani folk metállal lépett volna elő, mint a finn nagy 5-ös oszlopos tagja, ezzel az északi számi formációval működött. Amikor évekkel azutén felfedeztem a Shamant, engem magával ragadott ez az ősi misztikus világ, ahova a dalok repítenek. Összességében egy piszok hangulastos lemezt sikerült összedobniuk. Hozzáteszem, megértem azokat, akik a joikákat soknak érezték.
Alapvetően nagyon jól tud állni a lo fi hangzás egy black metal szerzeménynek, az atmoszférateremtés nem is vitatom el. Viszont ebben a kivitelben nekem kicsit unalamas, széteső lett a végeredmény.
Nem feltétlen az én stílusom, de ennek ellenére megmaradt bennem a lemez különleges hangulata. Az ének, a zene olyan fülbemászó elegyet alkot, ami észrevétlenől bújik az ember bőre alá.
Igazi oldschool epikus doom a kétezres évek elejéről. Ez is bejött - néhány apróságtól eltekintve -, ahogy a Candlemass és más társai is, de azért a régi nagyokat talán mégsem képes utánozni.
Szeretem a prog rock vonalat, bár nem az a műfaj amiben a legjobban otthon vagyok. Üdítő, van rajta pár jó szám - például az 1, 2, 4, 9, - , de kicsit átlagosra sikerült. Mondjuk, hogy a Stupid Dream helyett lehetett volna más a címadó dal. Illetve nekem kicsit hosszú ez az 1 óra ebből. Azonban további kutatásra ösztönöz ezen a téren.
Korábban hallgatás ügyileg még sosem találkoztam velük, de a név és a borító nagyon is ismerősen csengett. Talán egylemezes mivoltjuk és koromhoz képest régi működésük miatt nem találkoztunk szembe. Még most is emésztem, nagyon kemény cucc. Némi stoneres hangzást is vélek rajta felfedezni, talán ezért is ennyire csontreszelős. Debüt albumnak nem rossz, de azért megnéztem volna még tőlük pár anyagot.
Most pont black metálos korszakomat élem. Üdítő élmény a sok repetitív anyag között. Talán az énekhangon még csiszolhattak volna, hogy kicsit ércesebb, reszelősebb legyen. A címadó, az első és a hetedik dalok kifejezetten tetszettek, Biztos, hogy később is hallgatni fogom.
Az elejétől a végéig zseniális, remekül összerakott album. Számomra megunhatatlan. Korábban nem volt soha stílusom ez a fajta zene vagy műfaj ötvözet, csak mostanában szerettem bele, de ez az album valahogy mindig megmozgat bennem valamit.
Heike a kedvenc énekesnőm volt a Draconian-ben; zseniális mindkét vele készült nagylemez. Most is szeretem hallgatni az énekét, de a dögös muzsika nagyon hiányzik. A legjobb hír nekem ebben az ajánlatban, hogy talán érkezett egy a zenei ízlésemmel kompatibilis ajánló végre. :D
Korszakalkotó volt a lemez a megjelenésekor, soha korábban nem hallottam ilyen gyönyörű muzsikát. Ma meg azt tudom mondani, hogy soha semmi olyat nem hallok, amit már ne hallottam volna. Hát ennyi a különbség. A The Gathering addig volt az igazi, amíg Anneke ott volt, és Anneke addig volt az igazi, amíg a The Gatheringben volt. (Pedig hallottam mindent tőle, az Agua de Annique-tól kezdve a VUUR-ral bezárólag.)
Nem szeretem dobálni a 10-es pontszámokat. Ez a lemez azonban nagyon kedves a számomra két okból is. 1: Ezen az albumon keresztül ismertem meg a dungeon synth műfajt, amiért azóta is rajongok. 2: Ezen lemez hangulata szívemnek nagyon kedves: szerintem ez tiszta eszképista melankólia, nagy adag emelkedett/epikus varázzsal. Mind a mai napig kiráz a libabőr a "Gwindor's Rest" hallatán... csodálatos zene ez, igazi old-school dungeon synth.
Nagyon szeretem az együttest, talán leginkább a hangzásuk miatt (a Race Of Cain albumot hagyjuk, az számomra nem létezik). Korai-Burzum, Ulver, post-punk és DSBM: na ez a zenei koktél nagyon ütős! Az As The Wolves Gather egy zseniális debütlemez - különösen élvezetes, ha a későbbi Sjel av natten EP-vel együtt hallgatja az ember. Alulértékelt banda és szerintem nagyon kevesen is ismerik őket, emiatt nagyon örülök hogy szerepel az ajánások között.
Kapunk egy nap pluszt a lemezek hallgatására? Nekem még van három.
Kösz a választ… :-/
Bevallom, én csak ma néztem rá egyáltalán a fórumra, de ez azért elég last minute volt.
Az év utolsó napján 17 óra magasságában ilyet kérni és utána „köszaválaszozni”… hogy is mondjam… hm nem túl elegáns.
Sajnálom, hogy nem volt időd befejezni!
Ez a szép az ízlésben, Naga, hogy nálam meg pont az ének volt a korai Nemesis erőssége. Thorday Ákos az egyik legegyénibb hang volt a szakmában. Különleges hangszíne volt és mély átéléssel, lélekkel énekelt. Sajnos fiatalon elhunyt. Utóda, Kiss Zoli is remek dalnok, de engem már nem győzött meg annyira. Az első Nemesis album utolsó tételében milyen szívszaggató már az ének!
És a dal vége nem csak a Dream Theater hatását mutatja, hanem például a ’70-es évek egyik prog. rock mesteréét, a hím vadászmadárét is (Kansas). 😀
A dob valóban nem volt az igazi még az Abraxas-on sem, de még így is sokat fejlődött az első lemezhez képest. Azon valóban nagyon fapados volt. Nálam az első Nemesis és a második, az Abraxas is nagy kedvenc. A self-titled korongot hamarabb ismertem meg, mint a DT-től bármit, meg egy csomó szép emlék kapcsolódik hozzájuk. Nyilván a nosztalgia is hozzájárul ehhez, de mai füllel hallgatva is remek lemezeknek tartom őket. Sőt, nekem a harmadik, egyben utolsó Terra Incognita is tetszik, de az már nem lett akkora kedvenc, mint az első kettő. Leginkább Thorday Mester hiánya miatt, akinek már a Nemesis-t megelőző prog. rock zenekara, az Unicum States is kiváló volt a maga nemében. Ha már Abraxas, jóval később, szinte már felnőtt fejjel tudatosult bennem, amikor elkezdtem visszaásni az időben és megismerkedtem egy csomó régi klasszikus lemezzel, hogy Santana 2. albumának is ez a címe. Ez az öreg gitárhős talán legerősebb korongja is egyben!
Amikor valami olyan „semmilyen”, akkor ez a sor jut róla eszembe ebből a csuda zenéből. 2:36-nál jön az okosság:
Azért az se rossz az elején, hogy „a tudomány a Metal Hammer újság”. 😀
Egyébként valóban csuda „zene” ez, amolyan free-jazznek álcázott kakofónia, a korai Frank Zappa (the Mothers of Invention) nyomdokain.
A méhek a legnagyobb tudósok! 😀
Na ez progresszió… Gregorian énekfoszlányok kacérkodnak popkultúrális utalásokkal, többnyelvűséggel és törzsi lüktetéssel, kompromisszummentes előadásmóddal és vizualitással, miközben tanulság is akad.
Basszus, a Méhek formációról el is felejtkeztem.
Pedig anno beléjük lehetett futni több TV csatornán is.
Szerintem ők is Galláékon nevelkedtek… 😀
Azért kiváncsi lennék arra a lemezre, amire betonzsolt 8-10 pontot ad 🙂 🙂
Én már arra is, amire hetet. XD
Idén is lesz év végi lista a kedvenc lemezeinkből, kérhetünk tőle egy top10-et, akkor talán megvilágosodunk:)
de hát ott van az, duplaalbum Wolvennest + Nemesis 2 LP/CD/stb. máris egy tízpontos élmény… 🙂
Ő egy multihangszeres, komponáló zseni, aki a saját stúdiójában már több száz lemeznyi anyagot adott ki, melyek többségénél természetesen a produceri munkák elvégzése mellett a borító, a komplett design, és a promóció is az ő keze munkáját dicséri!… Én legalább is így bírom őt elképzelni, olvasván reális alapokon nyugvó, konstruktív jellegű véleményeit, melyeket természetesen maximálisan tiszteletben tartok! A téli szürkeségben üde színfolt a HP-n! 🙂
🙂 🙂
Gondoltam, hogy jön a sok Candlemass…Teljesen más hangulatban utaznak a svédek, sokkal több klasszikus heavy metallal, tipikus „svédacéllal”. A Dawn Of Winter a zenét minimálisra fogja, teljes mértékben a ünnepélyes, de szomorú hangulatra fókuszálva. Én kifejezetten azt szeretem a hagyományos, epikus doomban, hogy a bandák 80%-a rohadtul mást ad. Persze, a tiszta ének és a fogósabb, lassú riffek általánosak, de teljesen más meghallgatni egy Pentagram féle Relentless lemezt, mint egy Saint Vitust, vagy Reverend Bizarre-t, Isole vagy Fall Of The Idolst…A Candlemasst nem másolják, hanem ugyanabban a szegmensben alkotnak. Ha kópia, akkor sokkal inkább a Below és a Sorcerer, de azoknak is vannak saját erényeik. 🙂
Simán igazad van, személy szerint én csak úgy candlemassozok itt, hogy igazából nem vagyok nagy értője a trad doom műfajnak 🙂 De megértelek, pontosan így szoktam érezni, amikor az én preferált zónáimban mondanak böszmeségeket 🙂 🙂 pl Darkthrone kópiák
Cukiság: a Dawn of Winter lemez első dalában felsorolják a kedvenc régi bandáikat 🙂
In the loneliness of winter
When I seek penance for my sins
I call upon my fate for mercy
Oh let the king of diamonds win
When the lords of light are with me
I climb the stairs up to Ungol
When the angel witch she soothes me
I’m her witchfinder general
Yeah
Doom is the soul of metal
Primordial and pure
Doom is the true essence of living
Immortal
My cure
When my heart is filled with sorrow
And I wonder who I am
I put on some ancient Trouble
Some old Vitus
Pentagram
When my soul walks in the darkness
Or life’s hopelessness again
Then I find solace
I find comfort
And I learn and understand
Yeah
At the blessed pagan altar
He kneels the reverend bizarre
And he calls me and I follow
Into the doomed world of my heart
There is beauty in the mourning
So much truth and tenderness
Let me celebrate the sabbath so black
The rites of candlemass
There is wisdom in the slowness
In the rhythm is the magic
In the air
And I know I’ve found salvation
In the music of despair
A The Goddess Of Doom méltó párja…
Emiatt kap „csak” 7-est a Yearning. Ehhez kell hasonlítsam. Ez hasít:
😀
Megint kimaradt a Mindrot. Pedig amit a két lemezükön „összehordanak” az minimum klasszikus. Evan Kilbourne a dobosok legjobbika. Kár hogy feledésbe merült.
Teljesen azért nem merült feledésbe. 2014-ben írtam a Dawning lemezükről egy megemlékező ajánló/kritikát, 2012-ben gf kolléga pedig kétrészes interjút is készített a bandával. Nyilván azóta nem foglalkoztunk vele, mivel halott a történet, de ha érdekelnek ezek a cikkek, keress rájuk.
Köszi az infót. Megkeresem az írásokat.
A Forgotten Woods kapcsán dilemmában voltam, hogy melyik lemezt ajánljam be, de végül a számomra alapnál döntöttem.Viszont egyszerűen nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy a másik kimarad, szóval itt van egy kis gerilla ajánlás pluszban:
Minden Forgotten Woods kiadvány nagyszerű. Idén különösen sokat hallgattam a The Curse Of Mankind albumot.
Nekem a Joyless – Unlimited Hate lemeze ami kapcsolódik a forgotten woods-hoz még jobban tetszik.
Még nem linkeltem elég YouTube videót. 😀
Ez az igazi The Gathering nekem:
Anneke éneke zseniális és lenyűgöző, de amikor meghallottam először ezt a gyermeki angyali orgánumot, akiből időnként ki tud törni az erő is, akkor jöttem csak rá, hogy van nála is jobb. Szóval éljen Silje! Meg ezen a lemezen a Marjolein Kooijman bitang basszer döngöldét működtet, a gitárok halkabbak, és nekem ez a mix jobban passzol. A metalos oldaluk nekem túl konkrét, én szeretek elveszni a habokban.
Naga: Uriah Heepet sosem bírtam, a többit viszont igen:) Persze nálam a Sabbath volt az első szerelem, aztán a Zeppelin, Deep Purple és menet közben kattantam rá a heavy psych, progresszívebb vonalra (Pink Floyd például, bár szerintem én több korai Genesist, ELP-et hallgattam…). Szerintem egy lassú, egy hangulatban úszó doom metal éppúgy alkalmas az átszellemüléshez…Egyedül a Holy Bloodot éreztem mindig átlagos tételne az anyagról, ahol leül, az összes többiben annyi tempóváltás és hangulat van, hogy nem válik unalmassá. Gerrit hangját meg valaki vagy szereti, vagy útálja és én kifejezetten kedvelem ezeket az egyedi énekhangokat (James Kilmurray, John Calvin pl.).
Tényleg, Deep Purple nekem is nagy kedvenc. És a The Who-t is kihagytam. Meg a punkokat. Beleértve az amerikai alapozót a The Ramonest vagy a NOFX-et, ami mondjuk a 80-as évek. Vagy a briteket: Rottenék és a The Exploited, ami épp csak belelóg a 70-esekbe. Most azért pofáztam ennyit, mert ezekből a nevekből már kisül, hogy mennyire nem vagyok klasszikus doom-érzékeny.
Ki kell, hogy ábrándítsalak. Régóta olvasom az írásaidat, követem töretlenül ívelő életpályádat…Még olvasóként is mindig vártam a „Naga” cikkeket, mert mindig valami különlegeset adott. Jó, persze számomra sok pocsék zenét is meghallgattattál velem, de a szemlélet nagyon ismerős volt… Valahol írtad egyszer, hogy pl. szereted a régi Scootert, no, nekem általános suliban az volt az egyetlen, amit elviseltem úgymond modern zenében…Főleg az első lemezek. A különbséget nem a doom vagy a metal szeretete okozza, hanem az, hogy ki mit hallott előbb, vagy mi okozott benne „bekattanást”. Én ilyen 11-12 éves voltam, amikor egy művésztáborban hanyagul összehányt kazetták sokaságából kikaptam egyet, hogy betegyem a walkmanembe és közben dolgozzak (rézmetszetet készítettem, nem a legizgalmasabb tevékenységek közé tartozik, bőven ad lehetőséget az elmélyült zenehallgatásra). Egy válogatás volt az első 2-3 Sabbath lemez dalaiból, a második oldal végére pedig valaki felvett 10-15 percet a Slayer Diabolus In Musica kiadványából…Azóta is a hideg ráz, ha egy remekbe szabott riffet hallok csiga tempóban orrhanggal kombinálva:)
Kétségkívül nagy hatással van az emberre, hogy mit hallgattak a szülei, amikor nyíladozott az elméje. De van ellenpélda is. Anyám anno például nem szerette a Depeche Mode-ot, amit kb. 13 évesen fedeztem fel, a Faith No More-t sem, amit meg kb. 15 évesen. Előtte a 70-es évek zenéit ők hallgatták, ezért ragadt, de kamaszkoromban már mentem a saját ízlésem után. Kemény metalzenével 20 éves koromban találkoztam először. De amúgy miért is kell kiábrándítsd? 🙂
Már magam sem tudom, mit akartam…Talán az futott át az agyamon, hogy az is kedvelheti a doomot, aki mondjuk nem a Black Sabbath-tal kezdett. Úgy In gondolom, hogy mindenkinek van egy kedvenc, ami egyszer csak bekattan…Lehet indulni akárhonnan. Olyan 2005-ig nekem is ment az, amit épp hozott a sodrás: nu metal (főleg Korn), szerettem a melodeath bandákat (In Flames), néhány metalcore is lecsúszott, meg rengeteg folk metal, prog metal stb…közben hallgattam doomot is, de nem elsődlegesként. Majd jött az Isole Forevermore lemeze, amit nem tudtam kiverni a lejátszóból hónapokig…és a Dawn Of Winter:)
Ja, nem érted. Szeretem én a doomot, csak nem a sabbath-féle klasszikus vonalat ( ide hallom sípolni a hammeresek tüdejét 😀 ).
Remek albumokat sikerült ajánlani! A Porcupine Tree soha nem tudta áttörni nálam a falat igazán (inkább csak a feleségem szokta hallgatni). De ez az album tetszik nagyon. Ha nem tudtam volna, hogy a Steve Wilsonék tolják ezt, akkor lazán rámondtam volna, hogy milyen fasza lett az „ék” zenekar új albuma. Eddig nem is tudatosult bennem, hogy mennyire hasonló dolgot csinálnak ezek a magyar srácok. Steve Wilson én Olivér hangja is hasonló!
Van új ék??? Megyek rá. 🙂
Mondhatnók, hogy boldog új éket!
Külső figyelőként nagy öröm a Mandylion ajánlása. TBE számomra úgy, hogy nem kedvencem a műfaj. Ennél az albumnál érzem leginkább, hogy a dalokat összeadva nem nyolc az eredmény.
2026. június 27-én a Barba Negrában elő lesz adva a teljes lemez, ráadásul Anneke fog énekelni, szerintem nagyszerű élmény lesz!
Köszönöm az infót, nem gondoltam volna, hogy ennek részese tudok még lenni. Ajándék.
Jegy megvéve. 🙂
Egyébként az jutott még eszembe, hogy ezen az albumon van a legtökéletesebb instrumentális dal, amiben van ének. 😀
Hozzáraktam a maradék kettőt, remélem működik. (A Wolvennest hatalmas kedvencem lett, pedig csak most nyáron ismertem meg.)
Ja, teljesen beteg. Be is nyomom. 🙂
Köszi!
Hé! Retro hangpróbán nem az van, hogy az összes ajánlás bemegy, nem csak tizenhárom? A Wolvennest kimaradása – bár nem én ajánlottam (szerintem Nascence volt) – főleg kár lenne. Zoli főhacker úr! Be tudod még őket hackelni?
Várunk még valakire?
Sziasztok! Ez az első hangpróba részvételem.
El is hibáztam elsőre 🙂 Pedig szerintem ez is egy igazi ínyenc lemez, ha nem is ideilllő.
Ha kérlek kidobjátok az ajánlott, elhibázott albumomat, szívesen csatlakoznék egy érvényessel.
Köszönöm 🙂
Szia!
Ok, töröltem. Egyébként a Rothadás lemez abszolút a HP-ra illő, csak már ugye szerepelt is egy korábbi körben.
Régen, a 90-es évek derekán volt a deák tér közelében egy valamilyen bolt, ahol mindenféle cuccot lehetett venni, de én azért jártam oda, mert az eladó arc seftelgetett metál cd lemezekkel és voltak nála érdekességek. Nem volt lehetőség belehallgatásra, de borítóra megvettem tőle egy heti lenyúlt ebédpénzemért a Forgotten Woods As the Wolfes gather lemezét. Akkoriban nem értettem igazán, Immortal és Cof lemezek után nehezen tudtam értelmezni azt a feelinget, elsőre nem is tetszett. Aztán, hogy angol tükörfordítással éljek, rám nőtt a lemez nem kicsit. Így utólag valahogy úgy tudnám megfogalmazni, mintha a Katatonia – Discouraged Ones lemezét értelmeznénk át black metálra. De lehet, csak én érzem így 🙂
Felvezető az én ajánlásomhoz: Bár nem a Stupid Dream albumról van, hanem az az utániról, a Lightbulb Sunról. A bújtatott technikát tudom egyedül értékelni, a tolakodót nem. Ez a négy arc mindent tud a hangszeréről. Alázat, és sziklaszilárd tudás. A felvétel régi, de minden átjön. Türelmetlenek el se kezdjék! 😀
A top5 refrénem között van a dalban hallható, bár ilyen listát eddig még nem nagyon álmodtam meg. Steve Wilson általában botrányosan néz ki, de a világ egyik legjobb gitárosa és énekese, dalszerzője. Chris Maitland dobos meg csudajó vokalista. Micsoda zenei dinamika van ebben az előadásban!!!
Aztán ez lett a Porcupine Tree-ből. Lényegében metalzenekarrá vált. Baromi jó ez is, csak kicsit nekem túl van dobolva.
Ha már a pontkommentben megemlítettem, itt a kedvenc gitárszólóm ez idáig a történelemben. 6:00-tól:
Sziasztok!
Nagyon nem szaporítanám, miskolci csoda: Slytract- Explanation: unknown.
Ajánld be! Tied a pálya! 😉
Imádom a bandát, számomra a 2011-es Existing Unreal című albumuk az etalon! Jöhet az ajánlás! 🙂
2008-ban szerepelt már. 7,5 pont A HP öröklistán az 1225. Ezt a lemezt még viri, a második lemezüket meg én ajánlottam be. Az 7,1 ponttal végzett. Jöhetne egy új album tőlük.
Lacusnál technikai elakadás van szerintem, homályosítsátok fel a processről.
Kedves Ajánló!
A Remina lemeze alig több mint egy hónapja jelent meg, így ebbe a „kortalan, retro” körbe nem igazán illik bele.
Na, ilyen bakival sem gondoltam, hogy fogunk találkozni. 😀
Kortalannak mondhatjuk a tegnap megjelent anyagot is:) De ha ajánlana helyette másikat, az sem gond. Majd ráírok.
Szia!Volt bátorítás, hogy ajánljak be egy albumot, de megmondom őszintén, sosem csináltam, lövésem sincs. Köszi!
Én szerintem nem okozok különösebb meglepetést senkinek. Általában kutakodni szoktam valami ismeretlen lemez után, de most csak két cím jutott eszembe, mivel ezeket évek óta, rendszeresen hallgatom, ha kicsit gyomlálni akarom a vadhajtásokat a gondolataimban. Az első a December Dawn Amplexus Melancholiae lemeze, amit szerintem a kutya sem ismer, miközben egy zseniális slágergyűjtemény (epikus, gótikus, melodikus doom), viszont nehéz jó minőségben beszerezni. A másik pedig a Dawn Of Winter második albuma. A németekről mindig azt olvasom, hogy az első valódi „Candlemass” kópia zenekar volt a 90-es évek elején, de aki ilyen marhaságot ír, az nem hallgatott sem Candlemasst, sem Dawn Of Wintert igazán. Persze, epikus doom, de amíg a svédek masszív heavy metal alapokat tesznek le az asztalra, addig a németek a minimalizmust és a pure doomot tolják. Ennél nagyobb meggyőződéssel nem is lehetett volna lemezt készíteni. A 98-as In The Valley Of Tears nyitotta meg számomra az utat a műfaj eltékozolt csodái felé, a folytatás pedig ezt is felülmúlta. Egyedül a Mirror Of Deceptiont tudom értékben (számomra) melléjük helyezni ezen a területen.
Sziasztok, Forgácsolók! Én egy igazi death metal csemegével készültem erre a hónapra! Az 1984-ben alakult, cseh illetőségű Krabathor nevű zenekar 1992-ben megjelent első nagylemezét szeretném a figyelmetekbe ajánlani! Hamisítatlan death metal esszencia, ami kiemelkedőnek mondható a közép-európai szcénát tekintve, amikor is a térségben még csak a stílusteremtő, neves, nyugati együttesek alkotásai voltak ismertek a rongyosra másolt kazettákról! Éppen ezért a bandának elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a stílus megtudott honosodni az öreg kontinens belsejében, és inspiráló módon hatott a később színre lépő zenekarokra! Annak idején, 1993-ban, Miskolcon lebonyolítottak egy Agressive Festival névre keresztelt rendezvényt, melyen a Krabathor is fellépett. Mondanom sem kell, sokunknak leesett az álla, és épphogy csak sikerült felállnunk a padlóról, mire a Moby Dick birtokba vette a színpadot! Kellemes zenehallgatást kívánok mindenkinek! 🙂
Szerintem 2000 környékén a szigeten láttam őket, akkor még volt miért kimenni és értelmes áron lehetett ott szórakozni. Pogóztunk rá kb 30-an, de nagyon jó volt 🙂
Örülök, hogy nem csak nekem ismerős a zenéjük! Igen, amíg volt Metal Hammer színpad, addig voltak frankó zenék a Szigeten is! Azután már nem igazán volt miért kimenni, sajnos…!
Szeretem, anno én is szerveztem nekik koncertet mikor a Lies album megjelent, jövöre majd a Hypnossal jönnek Brunoék Jánossomorjára.
Látom Miki, te is megérkeztél. XD
Én azt hittem, te voltál a Thangorodrim 🙂 És még ki is találtam azt, hogy miért youtube linket adtál meg, mert hogy a bandcampen csak a remaster van fenn 🙂 🙂
Na, ez a nap vicce, de örömteli… Fontos bejelenteni valóm van! Dungeon synth van a HP-n, amit nem a Miki és nem is én ajánlottam. 😀
És ráadásul egy tényleg nagyon fasza darab, a műfaj egyik modern klasszikusa (9 éve jelent meg)
Én követtem el az ajánlást. Az egyik legnagyobb kedvencem. Ez az album különösen, de a többi Thangorodrim is szuper (meg is van kazettán mind).
Helló!
Indul akkor a szokásos év végi RETRO kör! Lehet szórni a finomságokat.
Jó szórakozást és felfedezni valót kívánok mindenkinek!
üdv
benéztem, csak az ajánlat után olvastam el, ha retro kör, akkor a Morbikont amit ajánlottam, töröljétek légyszi, kösz.
Bezárólag melyik évig számít valami retrónak? Itt 2020-as, 2022-es és 2023-as anyagok is sorakoznak… Szóval minden lehet „retró”, ami nem idei?
Igen:) Akkor pontosabban fogalmazok, mert általában így szoktuk írni: KORTALAN:)