A doom metal nekem az a "régi barát"-műfaj, akivel ha évekig nem találkozom, nem érzem feltétlenül hiányát, de amikor igen, akkor mintha el se telt volna a kiesett idő, ott folytatjuk jó kapcsolatunkat, ahol abbahagytuk. Ennek ellenére az epikusabb, heavy metalosabb válfaját sose bírtam (Candlemass, Solitude Aeternus, Memory Garden és társaik), főleg az ének miatt. Jobban bírom a kicsit hamiskásabb, de így is karakteresebb énekeseket (l. Ozzy vagy Holdampf Gábor).
A lemez mások által is emlegetett, különleges atmoszférája valóban nagy erőssége a lemeznek. Viszont az egész nagyon összefolyik, nincsenek igazán kiemelkedő pillanatok. Az ehhez hasonló, töketlen dobhangzásokat meg mindig is utáltam.
Az átlagnál hallgathatóbb black, amin az élvezhető hangzás is segít. Ettől függetlenül nem lettem rajongójuk.
Ezekből a zenékből kb. középiskolás koromban ki is nőttem - akkoriban az "ismerkedjünk meg minden műfajjal"-jegyében a heavy metallal, a power metallal és a metalcore-ral is próbálkoztam, de viszonylag hamar rájöttem, annyi más jó zene van, hogy ezeket simán elengedhetem. És ez az album se győzött meg arról, hogy bármi, számomra fontosat kihagytam volna. De ez legalább faszán szól.
Egyszerűen képtelen vagyok élvezni a dungeon synth műfajt, sajnálom.
Death metalból már csak a Bolt Throwert, a Necrophagiát, az Immolationt, a Malevolent Creationt és a Nile-t bírom meghallgatni (de minden bandánál csak bizonyos albumokat), így a Gorement Bolt Thrower-es pillanatai üdítőleg hatottak, még ha a mostani ismerkedés után nem is lesz kedvem többet őket elővenni.
Ez az album pont olyan poros és old school, mint a borítója alapján tippelni lehet. Pont emiatt nem is tetszik.
Gonosz, disszonáns, de fölöslegesen hosszú.
Az énekesnek nincs rossz hangja, de a zene (főleg a hangzás miatt - dobosként ki a fene elégedett azzal, ha így szól a játéka lemezen?) erőtlen és számomra nem mond semmit. Halk háttérzenének éppen elmegy.
A hideg kiráz a folk metaltól. Ez a negyven percnyi hujjogás végtelenül unalmas. Alapból adnék rá 2 pontot, mert dolgoztak rajta, fontos nekik és másoknak is, de ez a lemezborító iszonyú.
A végzet ajtaja című dal anno szerepelt valami válogatáson, emiatt sokat hallgattam - okozott is némi nosztalgia-érzést, mert amúgy nem is rossz dal. Viszont az egész lemez nekem sok: látszik, hogy a CD-korszak szülötte a közel 72 percével. Vannak rajta jó pillanatok és egy jobb hangzással még akár élvezhetőbb is lenne az egész.
Sajnos ez számomra értékelhetetlen, viszont 0 pontot nem lehet adni.
Valahogy ez a zenekar nekem mindig rosszkor volt rossz helyen - amikor még sűrűn hallgattam doomosabb zenéket, akkor nem érdekelt, mire váltottak a populárisabb vonalra, megintcsak nem. Egyedül a Home lemezük volt az, amit sokat hallgattam, azt most gyorsan elő is vettem és még mindig nagyon tetszik. Nyilván nem ér úgy fikázni egy albumot, hogy adott időpillanatban a zenekar épp azt érezte jónak, amit akkor felvett, de mai füllel azért ez a Mandylion már kicsit fáradt és unalmas: túl hosszúak a dalok és nem elég változatosak (amikor ugyanaz a dzsi-dzsizés megy a negyedik dalban is, azonnal elalszom) és itt még a szerencsére csak ritkán használt samplerek se épültek be olyan szépen a dalokba, mint később. Anneke hangja persze menti az egészet, de azért őt is elunom a negyedik dal környékére, mert túl bombasztikusan akart még itt énekelni.
Nekem a klasszikus doom metallal mindig az volt a bajom, mint nektek a dungeon synthekkel. Egy-két dal kimondottan jól esik, de a harmadiktól állatira elkezd untatni a fűrészelő gitárhang, a szenvelgős ének és a vontatott temó. Ennek a fószernak kurva jó hangja van, a gitár jól szól, és úgy minden nagyon harmonikus. Addig a két dalig. Utána egyszerűen nem tudok különbséget tenni a tételek között. Erre mondhatnátok, hogy a ds-sel ugyanez a baj. Lehet, de ott nem is akarok különbséget tenni a tételek között, csak bámulni ki az ablakon, és azt sem észrevenni, hogy a nyálam lecseppent az államról. Utazok olyankor. Vagy dolgozom gépiesen. Viszont ez utóbbira a doom metal sosem volt alkalmas. Ezért nem szippantott be a Black Sabbath sem. Helyette ott volt nekem az Uriah Heep, Pink Floyd, Thin Lizzy, The Police, Styx, The Doors. Ezen bandák tudtak sok dimenziósan alkotni, teljesen változatos dalokkal a lemezeiken. Olvastam korábban egy olyan véleményt egy híres metalzenésztől, hogy aki azt mondja, hogy kinőtt a metalból, az sosem volt igazán benne. Akkor magamra ismertem.
Ez eléggé beteg... Olyan hangulatba hozott, amit évek óta nem éreztem. :-o
Steven Wilson egy mágus. A Porcupine Tree indulásakor még egyedül alkotta azt, és egy egész bizarr húzással hívta fel magára a figyelmet. Egy rádiós zenei műsort vezetett, ahol a saját szerzeményeit játszotta be azzal a kamuval, hogy ezek a sündisznófa nevű elfeledett 70-es évekbeli zenekar előkerült felvételei. Aztán teltek az évek és a harmadik lemeztől összállt az a négy ember, ami számomra alapművek sorozatát kezdte szállítani. Colin Edwin a kukássapkás elszállt basszer, a komor varázsló Richard Barbieri, a vokálban is erős zseni dobos Chris Maitland és a mester Wilson. Ez a lemez az utolsó előtti a sorban, amit ők négyen alkottak meg. Az In Absentia hozta el a változást, ott már egy új dobos, Gavin Harrison alapoz, sajnos túljátszva a szerepét. Ő egy jazzdobos, aki metalt akar játszani. De még vele is alkottak hatalmasat, ami a 2007-es Fear of a Blank Planet volt. Érdekes és fontos tény, hogy Wilson nagyon jó barátja az opethes Mikael Akerfeldtnek, akinek a hatására a Porcupine Tree mára már metalbanda, míg az Opeth Wilson hatására átment progrockba. Egymás lemezein segédkeztek időnként ilyen-olyan szerepkörökben. Ez a saját konspirációm, de szerintem csak ez lehet az ok a két banda transzformációjára. Ismerem az egész Porcupine Tree életművet, ami hibátlan, bár számomra az egyéni ízlés beleszól, mert mint mondtam, Maitland volt itt a tökéletes dobos. Nélküle megváltozott a zene. Elvesztette a pszichedelikus vonal bizarrságát és hallucinogén hatását, helyette bejött egy teljesen betegen átértelmezett progmetal hibrid. A 2009-es The Incidenten van a kedvenc gitárszólóm a Time Flies dalban.
Egészen elképedtem. Hogy jön össze a death metal a dungeon synth-tel? :-D Mindenesetre működik. Ilyen hangzással még a death is jöhet. Nem mondom, hogy nagyon lekötött, de nem is volt zavaró.
Én szeretem a powerviolence-et, de ez annyira nem jött át most.
Közel teljesen érzéketlen vagyok erre a műfajra. Az első téma, ami tetszett rajta, az a Silent Hymn második fele volt. Meg a
Sea Of Silence szintis betétei.
Az Altar of Plaguesre emlékeztet időnként. Letisztult, lényegretörő, nagyon élveztem. Hihetetlenül mély hangnemjáték megy itt.
Nálam érdekes fejlődést mutatott ez a lemez. A második számnál már rendesen idegesített, aztán az Ulda egy kicsit bejött. Majd a Riechu rém hamis kántálása kiakasztott. A Festet egész jó. Viszont ami lehúzza az egészet, hogy a kántálás enyhén szólva is túl van tolva. Jól értelmezem, hogy ez egy olyan folk lemez, ahol minden dal egy másik nép hagyományait próbálja beépíteni a dalba? Ilyetén az ötlet rém eredeti. Kár, hogy maga a végeredmény nem tetszik.
Bennem ezek a hazai progmetal bandák mindig szekunder szégyenérzetet keltettek. Egyrészt a Dream Theater seggéből lógtak ki rendre, ami ugye abból fakad, hogy a zenészeik természetesen nem ismertek semmit rajtuk kívül. Azért született és születik ma is ennyi hótt egyforma, unalmas, sablon zene Magyarországon, mert az egyszeri zenész nulla késztetést érzett - érez arra, hogy a zenei palettán nem a fősodorban található bandát is kipróbáljon. Metallica, Dream Theater, Black Sabbath, Iced Earth, Iron Maiden és nagyjából itt megáll a hatások sora a Nemesissel kortárs bandákat illetően. Ma az új divatos dolgok hatnak, mint a djent, meg a nyolchúroson játszható bandák anyagai. Nálunk mindenki "valamilyen", és senki nem olyan, mint saját maga. Hallgattuk mi ezt amúgy annak idején, még tetszett is egy kicsit, de ebben a drukk és a remény is benne volt, hogy talán valami történik majd idehaza. A Watch My Dying, a Bling Myself, a Damned Spirit's Dance és még egy pár csapat tudott is újítani, meglepni (csak az ismerteket mondom, tudom, hogy úgysem néz senki utána az UG bandáknak :-D ). Manapság a Boru tud saját stílusban dolgozni. Az ideológiai okfejtést félretéve, az ének a legrosszabb ebben a lemezben (Isten nyugosztalja - nem tudtam, kösz Oldie!). Meg a dob, ami kábé semmi...
Én a Nightime Birdsszel ismertem meg a bandát a maga idejében, lényegében egyike volt az első metallemezeknek, amiket hallottam. Viszont ez a zenekar számomra a poposabb időszakában ért be. Az if_then_else volt az első tőlük, amit tíz pontosnak érzek, utána meg a Silje korszakban megjelent The West Pole a csúcs számomra. Eredetileg azt akartam erre a körre, de már szerepelt korábban. A The West Pole az örök ranglistámon a második helyen szereplő lemez, csak a Pink Floyd Ummagummája előzi meg. Kijelenthetjük, hogy a The Gathering az egyik kedvenc bandám. Viszont lehetletnyivel, de Silje hangja jobban bejön, mint Anneké-é. A The Gatheringről alkotott véleményem, ami ismét rámutat, hogy nem vagyok igazi metalhead, Boymester. :-D
A Dawn Of Winter a német Candlemass! Legalábbis én elég sok párhuzamot véltem felfedezni a doom szcéna egyik alapvetése, és a DOW között. Ha a Candlemass fémjelezte doom muzsikát csipázod, akkor ezzel a bandával is jól elleszel! Nekem nem a kedvenc stílusom a doom, de ez egy nagyon jó kis lemez a maga nemében!
Eléggé különleges, és egyedi ízekkel megfűszerezett zenét játszik a belga banda! A mostani, ködös, szutyok idő keltette hangulatot tökéletesen megtámogatták a hangfalakból előtörő psychedelic doom/black metal/ambient stílusegyvelegben megkomponált dalok! Az ember már-már tényleg egy okkult rituáléban érezheti magát!
Szeretem a progos zenéket, de ez valami olyan dologgal van elegyítve, amitől nálam nem igazán működik a dolog! Próbálkoztam vele többször is, de mindannyiszor elmentünk egymás mellett. Ezek szerint nem nekem szól ez a zene.
Érdekes módon symphonic/melodic black metal-ként aposztrofálják a már régen feloszlott projektet, és sajnos csak ez az egy teljes értékű nagylemezük jelent meg. A Cradle of Filth párhuzam nem is annyira túlzó, hiszen régebben mindkét zenész megfordult a brit zenekarban. Ez az album elég nagy katyvasz egyébként, tele van black, death, extrém stílusjegyekkel, sőt, jó nagy adag ds is megfért a dalok között! Mindenesetre jó kis album, igazi underground csemege!
Van olyan oldal, amely a banda stílusát emoviolence-ként határozza meg! Számomra olyan érzetet keltett, mintha a megírt, teljes tételekből kiragadták volna a katartikus részeket, és csak ezeket rögzítették volna! Ez a lemez - úgy általában - a tucat kiadványok között egy baromi nagy arcon köpés, egy mély gyomros, egy rövid, de végzetes vulkánkitörés! Órákig tudnék még hallgatni belőle! Nagyon köszönöm az ajánlónak!
A hangszeres játék több, mint kiváló, a dalok szerkezete - a nyilvánvaló heavy/power sablonok ellenére is - teljesen rendben van! Ha Jamie Hooper nem hallatná üvöltő hangját itt-ott, az egész albumot tönkre vágná ez a rohadt, tökön rúgott, visítozó, éneknek csúfolt dobhártya alázás, amit a Cam Pipes nevű figura produkál! A zenére adok kilenc pontot, az "énekre" kettőt.
Emlegetitek itt több alkalommal a Mortiis-t, és én rájöttem, hogy annak idején nekem volt egy műsoros audio kazettám tőle, ami most is ott nyugszik jobb sorsa érdemes társaival együtt a pincében, egy kartondoboz mélyén. Azért is emlékszem rá, mert ő ugye szorosan kötődik az Emperor-hoz, hiszen annak idején bőgőzött a norvég black metal bandában. Szóval nem is vagyok annyira zöldfülű a ds stílust illetően, csak halványultak az emlékek! :) Ez az album egészen lekötött, érezni a koncepciót, nagyon tudatosan van felépítve! Tulajdonképpen észre sem vettem, hogy eltelt a majdnem ötven percnyi játékidő, szóval hatást, érzelmet váltott ki belőlem az anyag!
Annyira sajnálom, hogy ez a banda nincs már! Ez a lemez hatalmas! Ki tudja, hova fejlődhettek volna tovább zeneileg? Engem az ilyen fajta death metal-lal nagyon le lehet venni a lábamról! Ez az album is jött, elgáncsolt, és azóta is a padlón pislogok! Imádás!
Black metal a '90-es évekből! Ezt a stílusú zenét mély átérzéssel, fülessel, csukott szemmel kell hallgatni, és akkor igazán eltud kapni! Nosztalgikus hangulatba kerültem, nagyon jó volt átélni minden egyes momentumot!
Meglepően változatos anyag lett ez, amiben a ds-részek így, ebben a tálalásban és mennyiségben nem zavaróak, illetve nem fulladtak unalomba. A Cradle-ös szimfonikus blackes részek is jók, valamint a szinte már power metalos visításokkal teli dal is remek volt. Kár, hogy nem jelent meg több lemezük, pedig ezt a debütöt a Spinefarm adta ki.
Egyedüli pozitívuma - ha lehet ilyet mondani - a rendkívüli rövidsége. Habár még így is több volt, mint kellett volna. Ebből a "stílusból" így random bármit ki lehet(ett) volna választani, ami egy ilyen "kortalan" körbe bekerül, aztán hogy ez a 2022-es mennyire korszakalkotó vagy épp "elfeledett legendás" album, azt mindenki döntse el maga - kb. semennyire. Ez az idegbeteg, céltalan üvöltözés elképesztő módon tud idegesítő lenni, ez a powerviolence/emoviolence stílus meg szintúgy. Inkább beteszek valami számomra hallgatható zenét, illetve mehetünk tovább egy következő HP-s lemezre is - ettől csak jobb lehet.
Nem rossz, de sok megjegyezhető dolgot nem is tudnék mondani róla. Szerepelt az Egylemezes rovatunkban, elolvastam Boymester írását róla, ahol kaptam még jó pár infót a bandáról. Az mondjuk mindenképp érdekes, hogy miután ötödjére is nevet változtattak, miért csak egy demót adtak ki, utána pedig négy év múlva végleg feloszlottak.
Valamivel jobban tetszett, mint a Gorement - jó death/thrash egyveleg. Az instrumentális intro-outro kifejezetten jó keretbe ültette a lemezt. A borító is érdekes. Ahogy nézem, további öt lemeze jelent meg a bandának ezután, azokba is belefülelek majd.
Szépen elhömpölyög a háttérben és kb. ennyi is. Heike Langhans énekesnőnek valóban szép hangja van, de ez nem újdonság a Draconian után. Viszont a zenei részek szerintem is erőtlenek, megjegyezhető számok nem nagyon vannak - egy egyedi hangulata persze van, de engem most az sem rántott be magával. Az meg, hogy most jelent meg és egy 2021-ben alakult banda második lemezéről van szó - szerintem bármelyik másik körbe mehetett volna ez a lemez - jobban beleillett volna, mint ebbe a "kortalanba".
Én bírom a Candlemasst és nekik jobb dalaik vannak :) Azért el lehet lenni vele.
Háát őő, lehet, öregszem, de ez engem is inkább zavart, mint szórakoztatott. Semmilyen késztetésem nincs újrahallgatni.
A mortiisi hagyományok hű örzője, egy kicsit letisztultabb formában. Régóta ismerem, szóval nem kellett meggyőznie. Jó, hogy Morcos megemlítette az eszképizmust, szerintem nagyon erősen alapja az egész műfajnak.
Ez a fajta 90-es évek első felében kitenyésző death doom muzsika marad mindig számomra a legkedvesebb. Nem új nekem ez a lemez, régebben már találkoztunk. de most jó volt újra elővenni. Lehet, nem a műfaj királya, de egy nagyon hangulatos, jól sikerült album ez, mit bármikor szívesen hallgatok.
Nem kérdés. Egy haverom vette meg a kazettát a krokodilban, nálunk raktuk be először, de ő kicsit csalódott, hogy ez azért már kissé nyálas ez :) Ott is hagyta nálam, nekem meg beleégett a lelkembe az egész anyag. Egyetlen problémája van, hogy annyira kötődik ahhoz az életszakaszomhoz, hogy nem tudom nosztalgia nélkül, csak úgy simán hallgatni. Ettől függetlenül a koncertre mindenképp el akarok menni jövőre. Viszont érdekes jelenség: a zenekar korábbi és későbbi lemezei sem voltak rám igazán hatással, sőt az almos a dance kifejezettem béna. Nyilván ők sem véletlenül turneztatják ezt a lemezt 30 évvel később
Izagalmas energiabomba. Tudom, hogy a műfaj sajátja a rövid album, de azért ebből még elhallgattam volna kicsit többet, ez csak előjátékra volt elég.
Ilyen az izgalmas és modern black metal! A posztmetálos elemek jelenléte nagyban meghatározza a hangulatot, de nem a megszokott módon: a szokásos lebegés elmarad, helyette rozsdás karcosság és egy nagy adag harag itatja át az egészet. Ez a zene nem „gonosz”, nem nyílnak dimenziókapuk. Csupán elveszni akar a saját álmaiban, amelyek hamar lázálommá fordulnak. Az egész album rohanás és menekülés ezen álmok elől; a harag és a nyughatatlanság tölti ki minden hangfoszlányát.
Pacsi az ajánlónak! Már-már meg is feledkeztem a Nemesisről. Ennyi év távlatából újrahallgatva nagyon kellemes meglepetés volt: jól öregedett az Abraxas album. Ez a progmetál hőskorából való, egy letisztult korból, amikor a hipszterek pöcse még nem szorult a 8 húrosok közé, és nem kellett mindenhová felesleges core-elemeket erőltetni. A harmóniák még nem játszottak másodlagos vagy harmadlagos szerepet a technikásság mögött. Itt dalok vannak — mégpedig azok az igazi, nagy ívet leíró, egymástól jól elkülöníthető, lüktető dallamvezetéssel tűzdelt tételek. Jó érzékkel váltanak keményebb hangvételre, és a megfelelő pillanatokban képesek érzékenyek lenni. A Végzet Ajtaja, az Éden és a Psychogeit óriási dalok! Kár, hogy eltűntek a szintérről...
Ha kritikát írnék róla, szigorúan maradnék a 9 pontnál, mert a Holy Bloodot simán lehagyhatták volna. Mivel azonban mindig meghallgatom a többivel együtt, ezért nem leszek kukacos. Lehet, hogy csak rossz helyen van, pont a "lendületesebb" dalokat akasztja meg kicsit. A maga nemében nem rossz, de olyan töltelékforma, amiből a bemutatkozó lemezen sajnos több is volt. Az egész munkásságukat tekintve ezt tartom underground csemegének:)
Hiába nem egy koros anyag, nekem teljesen kimaradt, úgyhogy köszönet az ajánlónak. Valamiért a The Ruins of Beverast jutott eszembe róla, ami nagy kedvenc, de lehet csak azért, mert nagyon várom az új lemezt:)
Nem szeretem dobálni a 10-es pontszámokat. Ez a lemez azonban nagyon kedves a számomra két okból is. 1: Ezen az albumon keresztül ismertem meg a dungeon synth műfajt, amiért azóta is rajongok. 2: Ezen lemez hangulata szívemnek nagyon kedves: szerintem ez tiszta eszképista melankólia, nagy adag emelkedett/epikus varázzsal. Mind a mai napig kiráz a libabőr a "Gwindor's Rest" hallatán... csodálatos zene ez, igazi old-school dungeon synth.
Nagyon szeretem az együttest, talán leginkább a hangzásuk miatt (a Race Of Cain albumot hagyjuk, az számomra nem létezik). Korai-Burzum, Ulver, post-punk és DSBM: na ez a zenei koktél nagyon ütős! Az As The Wolves Gather egy zseniális debütlemez - különösen élvezetes, ha a későbbi Sjel av natten EP-vel együtt hallgatja az ember. Alulértékelt banda és szerintem nagyon kevesen is ismerik őket, emiatt nagyon örülök hogy szerepel az ajánások között.
Az elejétől a végéig zseniális, remekül összerakott album. Számomra megunhatatlan. Korábban nem volt soha stílusom ez a fajta zene vagy műfaj ötvözet, csak mostanában szerettem bele, de ez az album valahogy mindig megmozgat bennem valamit.
Ez a szép az ízlésben, Naga, hogy nálam meg pont az ének volt a korai Nemesis erőssége. Thorday Ákos az egyik legegyénibb hang volt a szakmában. Különleges hangszíne volt és mély átéléssel, lélekkel énekelt. Sajnos fiatalon elhunyt. Utóda, Kiss Zoli is remek dalnok, de engem már nem győzött meg annyira. Az első Nemesis album utolsó tételében milyen szívszaggató már az ének!
És a dal vége nem csak a Dream Theater hatását mutatja, hanem például a ’70-es évek egyik prog. rock mesteréét, a hím vadászmadárét is (Kansas). 😀
A dob valóban nem volt az igazi még az Abraxas-on sem, de még így is sokat fejlődött az első lemezhez képest. Azon valóban nagyon fapados volt. Nálam az első Nemesis és a második, az Abraxas is nagy kedvenc. A self-titled korongot hamarabb ismertem meg, mint a DT-től bármit, meg egy csomó szép emlék kapcsolódik hozzájuk. Nyilván a nosztalgia is hozzájárul ehhez, de mai füllel hallgatva is remek lemezeknek tartom őket. Sőt, nekem a harmadik, egyben utolsó Terra Incognita is tetszik, de az már nem lett akkora kedvenc, mint az első kettő. Leginkább Thorday Mester hiánya miatt, akinek már a Nemesis-t megelőző prog. rock zenekara, az Unicum States is kiváló volt a maga nemében. Ha már Abraxas, jóval később, szinte már felnőtt fejjel tudatosult bennem, amikor elkezdtem visszaásni az időben és megismerkedtem egy csomó régi klasszikus lemezzel, hogy Santana 2. albumának is ez a címe. Ez az öreg gitárhős talán legerősebb korongja is egyben!
Amikor valami olyan „semmilyen”, akkor ez a sor jut róla eszembe ebből a csuda zenéből. 2:36-nál jön az okosság:
Azért az se rossz az elején, hogy „a tudomány a Metal Hammer újság”. 😀
Egyébként valóban csuda „zene” ez, amolyan free-jazznek álcázott kakofónia, a korai Frank Zappa (the Mothers of Invention) nyomdokain.
A méhek a legnagyobb tudósok! 😀
Na ez progresszió… Gregorian énekfoszlányok kacérkodnak popkultúrális utalásokkal, többnyelvűséggel és törzsi lüktetéssel, kompromisszummentes előadásmóddal és vizualitással, miközben tanulság is akad.
Basszus, a Méhek formációról el is felejtkeztem.
Pedig anno beléjük lehetett futni több TV csatornán is.
Szerintem ők is Galláékon nevelkedtek… 😀
Azért kiváncsi lennék arra a lemezre, amire betonzsolt 8-10 pontot ad 🙂 🙂
Én már arra is, amire hetet. XD
Idén is lesz év végi lista a kedvenc lemezeinkből, kérhetünk tőle egy top10-et, akkor talán megvilágosodunk:)
de hát ott van az, duplaalbum Wolvennest + Nemesis 2 LP/CD/stb. máris egy tízpontos élmény… 🙂
Ő egy multihangszeres, komponáló zseni, aki a saját stúdiójában már több száz lemeznyi anyagot adott ki, melyek többségénél természetesen a produceri munkák elvégzése mellett a borító, a komplett design, és a promóció is az ő keze munkáját dicséri!… Én legalább is így bírom őt elképzelni, olvasván reális alapokon nyugvó, konstruktív jellegű véleményeit, melyeket természetesen maximálisan tiszteletben tartok! A téli szürkeségben üde színfolt a HP-n! 🙂
🙂 🙂
Gondoltam, hogy jön a sok Candlemass…Teljesen más hangulatban utaznak a svédek, sokkal több klasszikus heavy metallal, tipikus „svédacéllal”. A Dawn Of Winter a zenét minimálisra fogja, teljes mértékben a ünnepélyes, de szomorú hangulatra fókuszálva. Én kifejezetten azt szeretem a hagyományos, epikus doomban, hogy a bandák 80%-a rohadtul mást ad. Persze, a tiszta ének és a fogósabb, lassú riffek általánosak, de teljesen más meghallgatni egy Pentagram féle Relentless lemezt, mint egy Saint Vitust, vagy Reverend Bizarre-t, Isole vagy Fall Of The Idolst…A Candlemasst nem másolják, hanem ugyanabban a szegmensben alkotnak. Ha kópia, akkor sokkal inkább a Below és a Sorcerer, de azoknak is vannak saját erényeik. 🙂
Simán igazad van, személy szerint én csak úgy candlemassozok itt, hogy igazából nem vagyok nagy értője a trad doom műfajnak 🙂 De megértelek, pontosan így szoktam érezni, amikor az én preferált zónáimban mondanak böszmeségeket 🙂 🙂 pl Darkthrone kópiák
Cukiság: a Dawn of Winter lemez első dalában felsorolják a kedvenc régi bandáikat 🙂
In the loneliness of winter
When I seek penance for my sins
I call upon my fate for mercy
Oh let the king of diamonds win
When the lords of light are with me
I climb the stairs up to Ungol
When the angel witch she soothes me
I’m her witchfinder general
Yeah
Doom is the soul of metal
Primordial and pure
Doom is the true essence of living
Immortal
My cure
When my heart is filled with sorrow
And I wonder who I am
I put on some ancient Trouble
Some old Vitus
Pentagram
When my soul walks in the darkness
Or life’s hopelessness again
Then I find solace
I find comfort
And I learn and understand
Yeah
At the blessed pagan altar
He kneels the reverend bizarre
And he calls me and I follow
Into the doomed world of my heart
There is beauty in the mourning
So much truth and tenderness
Let me celebrate the sabbath so black
The rites of candlemass
There is wisdom in the slowness
In the rhythm is the magic
In the air
And I know I’ve found salvation
In the music of despair
A The Goddess Of Doom méltó párja…
Emiatt kap „csak” 7-est a Yearning. Ehhez kell hasonlítsam. Ez hasít:
😀
Megint kimaradt a Mindrot. Pedig amit a két lemezükön „összehordanak” az minimum klasszikus. Evan Kilbourne a dobosok legjobbika. Kár hogy feledésbe merült.
Teljesen azért nem merült feledésbe. 2014-ben írtam a Dawning lemezükről egy megemlékező ajánló/kritikát, 2012-ben gf kolléga pedig kétrészes interjút is készített a bandával. Nyilván azóta nem foglalkoztunk vele, mivel halott a történet, de ha érdekelnek ezek a cikkek, keress rájuk.
Köszi az infót. Megkeresem az írásokat.
A Forgotten Woods kapcsán dilemmában voltam, hogy melyik lemezt ajánljam be, de végül a számomra alapnál döntöttem.Viszont egyszerűen nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy a másik kimarad, szóval itt van egy kis gerilla ajánlás pluszban:
Minden Forgotten Woods kiadvány nagyszerű. Idén különösen sokat hallgattam a The Curse Of Mankind albumot.
Nekem a Joyless – Unlimited Hate lemeze ami kapcsolódik a forgotten woods-hoz még jobban tetszik.
Még nem linkeltem elég YouTube videót. 😀
Ez az igazi The Gathering nekem:
Anneke éneke zseniális és lenyűgöző, de amikor meghallottam először ezt a gyermeki angyali orgánumot, akiből időnként ki tud törni az erő is, akkor jöttem csak rá, hogy van nála is jobb. Szóval éljen Silje! Meg ezen a lemezen a Marjolein Kooijman bitang basszer döngöldét működtet, a gitárok halkabbak, és nekem ez a mix jobban passzol. A metalos oldaluk nekem túl konkrét, én szeretek elveszni a habokban.
Naga: Uriah Heepet sosem bírtam, a többit viszont igen:) Persze nálam a Sabbath volt az első szerelem, aztán a Zeppelin, Deep Purple és menet közben kattantam rá a heavy psych, progresszívebb vonalra (Pink Floyd például, bár szerintem én több korai Genesist, ELP-et hallgattam…). Szerintem egy lassú, egy hangulatban úszó doom metal éppúgy alkalmas az átszellemüléshez…Egyedül a Holy Bloodot éreztem mindig átlagos tételne az anyagról, ahol leül, az összes többiben annyi tempóváltás és hangulat van, hogy nem válik unalmassá. Gerrit hangját meg valaki vagy szereti, vagy útálja és én kifejezetten kedvelem ezeket az egyedi énekhangokat (James Kilmurray, John Calvin pl.).
Tényleg, Deep Purple nekem is nagy kedvenc. És a The Who-t is kihagytam. Meg a punkokat. Beleértve az amerikai alapozót a The Ramonest vagy a NOFX-et, ami mondjuk a 80-as évek. Vagy a briteket: Rottenék és a The Exploited, ami épp csak belelóg a 70-esekbe. Most azért pofáztam ennyit, mert ezekből a nevekből már kisül, hogy mennyire nem vagyok klasszikus doom-érzékeny.
Ki kell, hogy ábrándítsalak. Régóta olvasom az írásaidat, követem töretlenül ívelő életpályádat…Még olvasóként is mindig vártam a „Naga” cikkeket, mert mindig valami különlegeset adott. Jó, persze számomra sok pocsék zenét is meghallgattattál velem, de a szemlélet nagyon ismerős volt… Valahol írtad egyszer, hogy pl. szereted a régi Scootert, no, nekem általános suliban az volt az egyetlen, amit elviseltem úgymond modern zenében…Főleg az első lemezek. A különbséget nem a doom vagy a metal szeretete okozza, hanem az, hogy ki mit hallott előbb, vagy mi okozott benne „bekattanást”. Én ilyen 11-12 éves voltam, amikor egy művésztáborban hanyagul összehányt kazetták sokaságából kikaptam egyet, hogy betegyem a walkmanembe és közben dolgozzak (rézmetszetet készítettem, nem a legizgalmasabb tevékenységek közé tartozik, bőven ad lehetőséget az elmélyült zenehallgatásra). Egy válogatás volt az első 2-3 Sabbath lemez dalaiból, a második oldal végére pedig valaki felvett 10-15 percet a Slayer Diabolus In Musica kiadványából…Azóta is a hideg ráz, ha egy remekbe szabott riffet hallok csiga tempóban orrhanggal kombinálva:)
Kétségkívül nagy hatással van az emberre, hogy mit hallgattak a szülei, amikor nyíladozott az elméje. De van ellenpélda is. Anyám anno például nem szerette a Depeche Mode-ot, amit kb. 13 évesen fedeztem fel, a Faith No More-t sem, amit meg kb. 15 évesen. Előtte a 70-es évek zenéit ők hallgatták, ezért ragadt, de kamaszkoromban már mentem a saját ízlésem után. Kemény metalzenével 20 éves koromban találkoztam először. De amúgy miért is kell kiábrándítsd? 🙂
Már magam sem tudom, mit akartam…Talán az futott át az agyamon, hogy az is kedvelheti a doomot, aki mondjuk nem a Black Sabbath-tal kezdett. Úgy In gondolom, hogy mindenkinek van egy kedvenc, ami egyszer csak bekattan…Lehet indulni akárhonnan. Olyan 2005-ig nekem is ment az, amit épp hozott a sodrás: nu metal (főleg Korn), szerettem a melodeath bandákat (In Flames), néhány metalcore is lecsúszott, meg rengeteg folk metal, prog metal stb…közben hallgattam doomot is, de nem elsődlegesként. Majd jött az Isole Forevermore lemeze, amit nem tudtam kiverni a lejátszóból hónapokig…és a Dawn Of Winter:)
Ja, nem érted. Szeretem én a doomot, csak nem a sabbath-féle klasszikus vonalat ( ide hallom sípolni a hammeresek tüdejét 😀 ).
Remek albumokat sikerült ajánlani! A Porcupine Tree soha nem tudta áttörni nálam a falat igazán (inkább csak a feleségem szokta hallgatni). De ez az album tetszik nagyon. Ha nem tudtam volna, hogy a Steve Wilsonék tolják ezt, akkor lazán rámondtam volna, hogy milyen fasza lett az „ék” zenekar új albuma. Eddig nem is tudatosult bennem, hogy mennyire hasonló dolgot csinálnak ezek a magyar srácok. Steve Wilson én Olivér hangja is hasonló!
Van új ék??? Megyek rá. 🙂
Mondhatnók, hogy boldog új éket!
Külső figyelőként nagy öröm a Mandylion ajánlása. TBE számomra úgy, hogy nem kedvencem a műfaj. Ennél az albumnál érzem leginkább, hogy a dalokat összeadva nem nyolc az eredmény.
2026. június 27-én a Barba Negrában elő lesz adva a teljes lemez, ráadásul Anneke fog énekelni, szerintem nagyszerű élmény lesz!
Köszönöm az infót, nem gondoltam volna, hogy ennek részese tudok még lenni. Ajándék.
Jegy megvéve. 🙂
Egyébként az jutott még eszembe, hogy ezen az albumon van a legtökéletesebb instrumentális dal, amiben van ének. 😀
Hozzáraktam a maradék kettőt, remélem működik. (A Wolvennest hatalmas kedvencem lett, pedig csak most nyáron ismertem meg.)
Ja, teljesen beteg. Be is nyomom. 🙂
Köszi!
Hé! Retro hangpróbán nem az van, hogy az összes ajánlás bemegy, nem csak tizenhárom? A Wolvennest kimaradása – bár nem én ajánlottam (szerintem Nascence volt) – főleg kár lenne. Zoli főhacker úr! Be tudod még őket hackelni?
Várunk még valakire?
Sziasztok! Ez az első hangpróba részvételem.
El is hibáztam elsőre 🙂 Pedig szerintem ez is egy igazi ínyenc lemez, ha nem is ideilllő.
Ha kérlek kidobjátok az ajánlott, elhibázott albumomat, szívesen csatlakoznék egy érvényessel.
Köszönöm 🙂
Szia!
Ok, töröltem. Egyébként a Rothadás lemez abszolút a HP-ra illő, csak már ugye szerepelt is egy korábbi körben.
Régen, a 90-es évek derekán volt a deák tér közelében egy valamilyen bolt, ahol mindenféle cuccot lehetett venni, de én azért jártam oda, mert az eladó arc seftelgetett metál cd lemezekkel és voltak nála érdekességek. Nem volt lehetőség belehallgatásra, de borítóra megvettem tőle egy heti lenyúlt ebédpénzemért a Forgotten Woods As the Wolfes gather lemezét. Akkoriban nem értettem igazán, Immortal és Cof lemezek után nehezen tudtam értelmezni azt a feelinget, elsőre nem is tetszett. Aztán, hogy angol tükörfordítással éljek, rám nőtt a lemez nem kicsit. Így utólag valahogy úgy tudnám megfogalmazni, mintha a Katatonia – Discouraged Ones lemezét értelmeznénk át black metálra. De lehet, csak én érzem így 🙂
Felvezető az én ajánlásomhoz: Bár nem a Stupid Dream albumról van, hanem az az utániról, a Lightbulb Sunról. A bújtatott technikát tudom egyedül értékelni, a tolakodót nem. Ez a négy arc mindent tud a hangszeréről. Alázat, és sziklaszilárd tudás. A felvétel régi, de minden átjön. Türelmetlenek el se kezdjék! 😀
A top5 refrénem között van a dalban hallható, bár ilyen listát eddig még nem nagyon álmodtam meg. Steve Wilson általában botrányosan néz ki, de a világ egyik legjobb gitárosa és énekese, dalszerzője. Chris Maitland dobos meg csudajó vokalista. Micsoda zenei dinamika van ebben az előadásban!!!
Aztán ez lett a Porcupine Tree-ből. Lényegében metalzenekarrá vált. Baromi jó ez is, csak kicsit nekem túl van dobolva.
Ha már a pontkommentben megemlítettem, itt a kedvenc gitárszólóm ez idáig a történelemben. 6:00-tól:
Sziasztok!
Nagyon nem szaporítanám, miskolci csoda: Slytract- Explanation: unknown.
Ajánld be! Tied a pálya! 😉
Imádom a bandát, számomra a 2011-es Existing Unreal című albumuk az etalon! Jöhet az ajánlás! 🙂
2008-ban szerepelt már. 7,5 pont A HP öröklistán az 1225. Ezt a lemezt még viri, a második lemezüket meg én ajánlottam be. Az 7,1 ponttal végzett. Jöhetne egy új album tőlük.
Lacusnál technikai elakadás van szerintem, homályosítsátok fel a processről.
Kedves Ajánló!
A Remina lemeze alig több mint egy hónapja jelent meg, így ebbe a „kortalan, retro” körbe nem igazán illik bele.
Na, ilyen bakival sem gondoltam, hogy fogunk találkozni. 😀
Kortalannak mondhatjuk a tegnap megjelent anyagot is:) De ha ajánlana helyette másikat, az sem gond. Majd ráírok.
Szia!Volt bátorítás, hogy ajánljak be egy albumot, de megmondom őszintén, sosem csináltam, lövésem sincs. Köszi!
Én szerintem nem okozok különösebb meglepetést senkinek. Általában kutakodni szoktam valami ismeretlen lemez után, de most csak két cím jutott eszembe, mivel ezeket évek óta, rendszeresen hallgatom, ha kicsit gyomlálni akarom a vadhajtásokat a gondolataimban. Az első a December Dawn Amplexus Melancholiae lemeze, amit szerintem a kutya sem ismer, miközben egy zseniális slágergyűjtemény (epikus, gótikus, melodikus doom), viszont nehéz jó minőségben beszerezni. A másik pedig a Dawn Of Winter második albuma. A németekről mindig azt olvasom, hogy az első valódi „Candlemass” kópia zenekar volt a 90-es évek elején, de aki ilyen marhaságot ír, az nem hallgatott sem Candlemasst, sem Dawn Of Wintert igazán. Persze, epikus doom, de amíg a svédek masszív heavy metal alapokat tesznek le az asztalra, addig a németek a minimalizmust és a pure doomot tolják. Ennél nagyobb meggyőződéssel nem is lehetett volna lemezt készíteni. A 98-as In The Valley Of Tears nyitotta meg számomra az utat a műfaj eltékozolt csodái felé, a folytatás pedig ezt is felülmúlta. Egyedül a Mirror Of Deceptiont tudom értékben (számomra) melléjük helyezni ezen a területen.
Sziasztok, Forgácsolók! Én egy igazi death metal csemegével készültem erre a hónapra! Az 1984-ben alakult, cseh illetőségű Krabathor nevű zenekar 1992-ben megjelent első nagylemezét szeretném a figyelmetekbe ajánlani! Hamisítatlan death metal esszencia, ami kiemelkedőnek mondható a közép-európai szcénát tekintve, amikor is a térségben még csak a stílusteremtő, neves, nyugati együttesek alkotásai voltak ismertek a rongyosra másolt kazettákról! Éppen ezért a bandának elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a stílus megtudott honosodni az öreg kontinens belsejében, és inspiráló módon hatott a később színre lépő zenekarokra! Annak idején, 1993-ban, Miskolcon lebonyolítottak egy Agressive Festival névre keresztelt rendezvényt, melyen a Krabathor is fellépett. Mondanom sem kell, sokunknak leesett az álla, és épphogy csak sikerült felállnunk a padlóról, mire a Moby Dick birtokba vette a színpadot! Kellemes zenehallgatást kívánok mindenkinek! 🙂
Szerintem 2000 környékén a szigeten láttam őket, akkor még volt miért kimenni és értelmes áron lehetett ott szórakozni. Pogóztunk rá kb 30-an, de nagyon jó volt 🙂
Örülök, hogy nem csak nekem ismerős a zenéjük! Igen, amíg volt Metal Hammer színpad, addig voltak frankó zenék a Szigeten is! Azután már nem igazán volt miért kimenni, sajnos…!
Szeretem, anno én is szerveztem nekik koncertet mikor a Lies album megjelent, jövöre majd a Hypnossal jönnek Brunoék Jánossomorjára.
Látom Miki, te is megérkeztél. XD
Én azt hittem, te voltál a Thangorodrim 🙂 És még ki is találtam azt, hogy miért youtube linket adtál meg, mert hogy a bandcampen csak a remaster van fenn 🙂 🙂
Na, ez a nap vicce, de örömteli… Fontos bejelenteni valóm van! Dungeon synth van a HP-n, amit nem a Miki és nem is én ajánlottam. 😀
És ráadásul egy tényleg nagyon fasza darab, a műfaj egyik modern klasszikusa (9 éve jelent meg)
Én követtem el az ajánlást. Az egyik legnagyobb kedvencem. Ez az album különösen, de a többi Thangorodrim is szuper (meg is van kazettán mind).
Helló!
Indul akkor a szokásos év végi RETRO kör! Lehet szórni a finomságokat.
Jó szórakozást és felfedezni valót kívánok mindenkinek!
üdv
benéztem, csak az ajánlat után olvastam el, ha retro kör, akkor a Morbikont amit ajánlottam, töröljétek légyszi, kösz.
Bezárólag melyik évig számít valami retrónak? Itt 2020-as, 2022-es és 2023-as anyagok is sorakoznak… Szóval minden lehet „retró”, ami nem idei?
Igen:) Akkor pontosabban fogalmazok, mert általában így szoktuk írni: KORTALAN:)