A zenei koncepciót értem, de ez nem az a hangjegytorlódás, amit szeretek. Nem az az igazi káosz és kontroll alatt tartott elmebaj, amire örömmel ugrok. Ez death maszturbáció.

Goth vámpírkodás, vonagló kifestett lányokkal, akik nagyon érzik a sötétséget és a 80-as éveket. Kicsit ha több lett volna az electro pop, vagy a new wave behatás még jobb lett volna, így kicsit sterilbe húz.

Ohhh jaj!

Nem olyan fájdalmas ez, csak nagyon kiszámítható. Ha egy dalt hallottál akkor lehet, hogy megvolt az egész életmű.

Szerintem ők a White Ward-ot lőtték meg, mint megugrandó, csak nem jött össze. Nincs meg a kellő eszközkészletük hozzá. A figyelem fenntartása, a gondolatok vezetése nem teljes. Ha ez bemutatkozás volt, akkor annak szerintem dícséretes, legközelebb szerintem már jobban ráéreznek majd.

Ez még változatos is a maga nemében és hangulatos is. Meglepett kicsit, mert másra számítottam. Valahogy a dallamaivan sincs problémám, pedig se disszonancia, se szurok nem ömlik rám egy dohos pincében.

Introvertere EP-vel ismertem meg őket és az a lemez egész sokat pörgött anno. Ez pontosan ugyanaz a minőség, csak kb dupla hossz. Az intenzitás mit nem változott, ami azért 37 percen keresztül csak ritkán esik jól, pedig bitang jó kis pusztulat ez. Talán ha olykor legalább a középtempóig visszaskáláznák magukat, az adna egy kis levegőt, mert ez így a végére zihálás. Köszi az ajánlónak, hogy nem maradtam le a kiadványról!

Úgy van, ahogy Naga írja, hogy ez egy tipikusan amcsi húzás. Lehúzás a mocsokba. A hossza az egyik erénye, mert ebből a jól eső förtelemből ennyi pont elég. Mondjuk én simán tudom utána még a friss Primitive Man anyagot is letolni kaján vigyorral, de ez már legyen az én bajom.

Szokásos prüntyögés, szokásos unalom, de bántani nem szeretném.

A többség Csihar mámorban úszik, nekem viszont sok esetben pont az ő személye a hátráltató tényező. Nem tudom megmondani, hogy miért lehet csak a hype vált ki ellenszenvet, vagy az a pár ellenszenves történet, amit hallottam felőle. A zene persze pazar.

Feleslegesen hosszú és egysíkú, de úgy 25 éve ezek a lemezek ilyenek ebben a mondakörben. Tudom, hogy vannak emberek, akiknek ez a hipnotikus és képesek elbólogatni és elszomorkodni ezeken, de nekem már nem nagyon megy.

Egyetértek Dimmurtallal, brutálisan túl lett tolva, húzva a lemez játékideje. A második, majdnem 30 perces szám önmagában olyan sok mindent tartalmaz zeneileg, változatosság szempontjából, hogy még remek volt hallgatni és figyelni, hogy miket is hallunk. Viszont már az utolsó előtti több mint 10 perces dalnál is éreztem, az utolsó, több mint 20 percesnél meg kb. már úgy voltam vele, hogy mikor lesz már vége ennek, mert kurvára fárasztó, tömény ez így egyben. Azt a két számot simán lehagyhatták volna és akkor lett volna egy kb. 45 perces, normális játékidejű album.

Pierre Törnkvist kapcsán akadtam rá erre az egyszemélyes projektjére - mert baromira szeretném már, ha megjelenne a negyedik Helltrain album. De sajnos továbbra sincs erről semmi konkrétum. Aztán láttam, hogy Pierre-nek még van két további projektje, amiből ez az egyik. Mindig is szerettem a gótikus rock/metal zenéket, legyenek azok akármennyire slágeresek is és a jó, minőségi pop sem tántorít el egyébként. A kettő stílusos keveréke pedig szintén nem. Itt pedig ezt kapjuk. Brutál jó hangulati faktora van a lemeznek: ha kell, bitang módon slágeres, mint mondjuk a klipes Heaven Tonight, a Love n' Death vagy a nyitó A Kiss of Death; ha pedig kell, akkor bitang mód melankolikus, mint mondjuk a svéd nyelvű szám, a Carry Me Home, vagy a záró Dream Away (amiknek nem egy helyen tiszta Rammstein hangulata is van). És igen, ez a "banda", vagy inkább projekt is kb. úgy kezdte, mint a Helltrain - meghallgattam az előző négy lemezt is, amiből az első három eléggé hasonlít a Helltrain zenéjére, de nincs olyan jó. Aztán jött jó sok év pihenő - mialatt Pierre-ék a Helltrainre koncentráltak és 2024-ben Pierre megjelenttette a negyedik lemezt, ami már gótikus rock volt, de szerintem nincs olyan jó, mint ez (Pierre-nek brutál jó tiszta, mély hangja van, nem gondoltam volna, hogy így (is) tud énekelni, nagyon illik ehhez a zenéhez. Tavaly év végén pedig jött a "folytatás", ami az év végi listámra is felkerült. Az meg, hogy "black metalból ide eljutni" - gondolom, az egyik fő oka az is volt/lehetett a stílusváltásnak, hogy az első három lemezen + utána a Helltrainben és még jó pár bandában doboló Oskar Karlsson 2016-ban sajnálatos módon elhunyt szívelégtelenségben (39 évesen) - részben ezért van "parkolópályára" téve sajnos a Helltrain is, mert ez nagyon megviselte a tagokat, mivel nagyon jó barátja volt a Törnkvist testvéreknek (aminek a hangulati faktora nagyon átjön bizonyos dalokban, dalrészletekben, mint például az Every Little Thingben, ami rendkívül szép és szomorú dal is egyben), és csak emiatt csöpögtetnek single-dalokat 2018 óta + 2021-ben egy live album jelent még meg. Remélhetőleg lassan jön majd a negyedik Helltrain lemez is.

Első meghallgatás (kb. március 4-e) után úgy voltam vele, hogy jó, megyek tovább a HP-n a lemezekkel. Azóta szinte minden nap meghallgattam újra és újra - és egyre jobban tetszik. Az Inner Alchemist-Starborn-The Wild Hunt-Off with Their Heads négyes hibátlan - de nem egy további dalt lehetne említeni, amikben remek dallamok, zenei részek vannak. Az, hogy mire hasolít, meg hogy mit "nyúl" - ennyi erővel szinte mindenre el lehetne mondani és negatívumként felhozni. Egyébként Deborah Levine hangja nagyon hasonlít Marta Gabriel hangjához - a Metallumon meg a leginkább hasonló bandák között a Warlock, Crystal Viper, Huntress és a Kobra and the Lotus vannak megemlítve, a Maiden csak lejjebb szerepel. Mivel nem ismerem az előző négy lemezüket, így nem adok max. pontot, mert lehet, hogy azok között van még ennél is jobb - mindenképp le fogom majd csekkolni őket.

Nem ismerem a banda előző lemezeit (így nem is tudom azokhoz hasonlítani, hogy így 35 év elteltével milyen ez azokhoz képest). Azonban ez egy egykaptafa, unalmas, semmi változatosságot nem tartalmazó amcsi thrash lemez. Az énekes hangja borzasztó, akármennyire is jó meg modern a zene körülötte. Erre az előző körös Kreator vagy Coroner köröket ver. A RYM-os 1.92-es értékelése beszédes - én nem is láttam még ilyen mértékű (le)pontozást azon az oldalon (a korábbi lemezeikhez képest); de akár a Metallumot is meg lehet nézni. Majdnem 50 perc ebből nagyon sok - és itt most az unalomba fulladás miatt sok; legyen benne akármennyi nem rossz zenei rész is, mint például az utolsó számban.

Elment egynek, változatosság tekintetében nem sok mindent lehet elmondani róla. Eléggé egykaptafa az egész, elég kevés megjegyezhető zenei résszel.

Hmm, átszerződtek a Century Media Records-hoz és úgy látom/hallom, hogy a szimfonikus, melodikus/dallamos black metal került előtérbe - aminek én kifejezetten örülök. Nagyon jó, változatos dalok, dallamok jellemzik, az utolsó számban pedig Marty Friedman gitárzseni jelenléte nagyon dob. A hangzás is fasza. Itt-ott eléggé eszembe juttatta a Dimmu Borgirt.

Brutálisan idegesítő, sehova nem tartó, monoton darálás az egész. Egyedül az utolsó számban a kb. 3 percnél bejövő zenei rész tetszett úgy kb. az egészből. A borító meg igazán csodás.

Akármennyire is úgy gondoltam előzetesen, hogy ez is borzalmas lesz - a tagek, borító, bandanév alapján -, azt kell mondjam, hogy elvoltam vele. Vannak benne kifejezetten érdekes zenei fúziók, részek. A károgás sem zavaró, ha olyan lett volna végig, mint a hetedik szám végén, az kiborító lett volna.

Úgy a lemez második fele valamennyire már untatott, ettől függetlenül nem adok kevesebbet, mert legalább nem idegesített.

Talán a legismertebb/leghírhedtebb black metal banda a norvég színtéren, akiknek a történetét szerintem nincs olyan metalos, aki ne hallotta volna. Én nekik sem vagyok nagy ismerőjük, nem hallottam mindegyik lemezüket, csak számokat - láttam a Lords of Chaos filmet, az eléggé tetszett. Viszont az leszögezhető, hogy most is hoznak egy biztos, minőségi színvonalat. Csihar Attila károgása tetszetős, a zene pedig patika - ilyen nevekkel mondjuk ez szinte kötelező.

Meghallgattam egyszer és kb. nem maradt meg semmi. Minden szám ugyanolyan - kis túlzással élve. Nem annyira véletlen, hogy ezzel a bandával sem ismerkedtünk még össze - legyenek ők is akármilyen régi, legendás csapat a stílusokon belül.

Nem biztos, hogy a 80 perces Cryptic Shift után kellett volna ezt a majdnem 60 perces lemezt meghallgatni. Elment egynek, vannak benne jó zenei részek, de itt is túl hosszúak a számok, meg az egész album. Egyszemélyes projekt létére viszont a minőséggel nincs probléma, de fárasztó egy idő után.

Csaltam, mert két részletben hallgattam me, és igy is baromira tömény és hosszú volt. Viszont igy darabokban egészen tetszett ez a technikás hangzás

Hangulatos, jól megírt számok, remek a hangja az énekesnek.

Hát, tényleg elég derivativ (ha mondjuk ezt igy magyarul), de attól még nem rossz hallgatni.

Pontosan egy közepes lemez, meg lehet hallgatni, nem kellemetlen; de igazán semmi ötlet vagy bármi plusz nincs benne, ami egy kcisit is kiemelné a középszerből.

Alapvetően oké, de néha voltak olyan megoldások, ahol vakartam a fejem: ezt most én nem értem, vagy ez tényleg szar?

Egyedül a blastbeat volt néha elég egyhangú, egyébként bejött

Alapvetően tetszett, de túl sok gondolatot nem indított be nálam

Hát nem az én világom ez a zene. Viszont úgy hallom azért, hogy jól meg van csinálva, szóval a közepestől egy kicsit felpontoztam

Az első számnál elfogott a nosztalgia, tini koromban sokat hallgattam ilyeneket. De aztán volt sok dal, ami csak lement, és nem nagyon mozgatott meg, szóval összességében egy erős közepes.

Az utolsó szám tetszett, ez húzta fel egy kicsit, az előtte lévők nekem elég unalmasak voltak

Én már sok éve nem úgy hallgatok zenét, hogy elindítom az albumot az elejétől és kötelezően végig kell hallgatni, szóval engem nem érint a lemez hossza semmilyen formában. Random kiválasztok egy dalt és onnan hallgatom a zenét, ameddig van kedvem. Ez most nyilván a streaminges zenehallgatásra vonatkozik, ha otthon berakok egy lemezt vagy kazettát, az mehet sorban, de azt sem mindig tolom végig, ha hirtelen mást szeretnék. Az aktuális albumról annyit, hogy a kevesebb néha annyiban több, hogy a lemez 40%-a 10 pontos, a többi pedig hullámzóan teljesít. Összességében tetszett, a Nocturnus egyértelmű hatás.

Nem az én muzsikám.

Nem zavart, de semmit nem hallottam benne, ami miatt újra hallgatnám. A korai Maident bírom, de azért ez messze van attól.

Szerintem ők régen is elég másodvonalasak voltak. Ez meg... az ének nagyon sokat ront a dolgon és még unalmas is.

Nem ismertem eddig, de amióta be lett ajánlva, naponta lemegy. Lehetne benne kicsit több pihenő, de közel tökéletes.

Nekem ez olyan meh. Elment, de magamtól nem fogom hallgatni.

Engem az ilyen egyáltalán nem tud untatni. De én mondjuk a nap bármely szakában tudok nyálcsorgatós méla állapotba kerulni egy ilyen hallgatásakor, amennyiben nem zaklatnak a kollégák home offfice közben :)

Nagyon próbáltam megszeretni, de valahogy nem tudok kapcsolódni. Csihar énekét itt nagyon bírom, sokszor emlékeztet a méltán legendás Sathanas lemezre, de sajnos a zene nekem unalmas és hangulatmentes. Az előző Daemonnál azért jobban tetszik, az pusztító módon untatott.

Én hatalmas rajongója vagyok doomnak, de szerintem ez nem egy jó lemez. Többszöri nekifutásra sikerult csak végighallgatni, de nekem nagyon semmilyen volt. Talán a borongós beborultság hiányzott nekem belőle.

Számomra ez vicc kategoria! Nem is értem a koncepciót, meg a célközönséget sem! Black metálból ide eljutni! A hetvenes - nyolcvanas években különb dalok mentek a diszkókban! Még egy Boney M. is jobb basszussal dolgozott mint ez. Csodálom,hogy északról ilyen produkció előkerül! Az osztrákok tudnak ilyen gagyi színvonalat produkálni, teljesen tükrözi azt a 3. német nyelvű dal. Az 5. dal tetszett volna még egyedül, de annak a végét is sikerült elrontani a vicc kategóriába sorolható énekkel!

Nem lenne ez rossz, ha nem lenne tele pofátlan nyúlásokkal az Iron Maidentől, és a Diotól. Az énekkel is megvagyok elégedve! Jól szól, idézi a régi nyolcvanas évek világát , nosztalgikus hangulatba kerültem tőle! Ha nem lennének a nyúlások, magas pontaszámot adtam volna, de így is élveztem.

Szeretem a szimfonikus black metált. A gitár szólók zseniálisak, 10 pontosak! Kicsit ez az album gyengesége, mert mikor vége a szólónak, nem tűnnek olyan jónak a dalok, mint a szóló előtt! Az 5. szám kimagaslik az albumról, annál nem érzem egyedül a fent leírtakat!

Jó kis diszonáns témákkal dolgoznak, az erre rájövő kórus témák nagyon ütősek. A blast beateknél viszont változatosabbá tehette volna a dobolást, mert így unalmas hosszútávon. A 4. 5. dal tetszik legjobban! Az utolsó szám viszont a legegyedibb!

Borzasztó hangzás, idegesítő ének. Vannak benne jó pillanatok, jó riffek, de összeségében átlag alatti a zene. A 3. 5. 8. számot tudom kiemelni. A 7. szám pedig az album mélypontja.

Dob, és ének nélküli akusztikus hangszerekkel előadott zenéről van szó. Zeneileg rendben van, de ebből több mindent ki lehetett volna hozni. Keveslem a hangszerek számát, egy kis fúvós, billentyűs részekkel még fel lehetett volna dobni!

Nem vagyok egy Mayhem fan, de ezt az albumot nagyon eltalálták! A nyitó szám tetszik legkevésbé, kicsit meg is ijedtem, hogy ilyen lesz a lemez, abban is vannak érdekes jó részek de valahogy furcsa volt! A második szám jó darálós, de onnan is hiányzik nekem valami! Aztán a harmadik számtól nincsen gyenge pontja az albumnak! A 3. 5. 6. 8. szám az valami tökély! Az utolsó szám nyitó, és visszatérő záró riffje nagyon egyedi, brutál jó! Méltó zárása az albumnak! Hellhammer dobjátéka miatt is érdemes ,meghallgatni, az egyik legegyedibb stílus a műfajban!

Az első 5 szám kifejezetten jó volt! Utána szépen átmennek rap műfajba, elhagyva a metálosabb részeket. Később csak a 8. és az utolsó szám értékelhető számomra. A legjobb dal a 3. és az 5. szám. A harmadik dal klipjében még a doktorminiszterelnökúr is látható!

Nagyon jól szól a lemez! Feleslegesen hosszú az album, pár számot meg kellett volna rövidíteni. Az énekhang abszolút nem tetszett, a hörgés viszont jó volt! A 3.4. szám tetszett legjobban, az 2. 5.viszont elég gyenge.

Sokszor a Cynicre emlékeztet, de ebben a terjedelemben ez kvázi elviselhetetlen. Ebből a témaözönből három lemez is kijött volna, legfőképpen azért, mert az egyharmadától már erős önismétlések is jönnek. Ami nagyon tetszett az az, ahogy szól.

Én nagy rajongója vagyok a gótikus zenéknek, viszont jó popzenéket manapság nem nagyon találok, ezért ennek most eléggé megörültem. Hangzásában befér a rock kategóriába, a zenei témák viszont teljesen popba viszik át. Különös keveréke ez az újkori Depeche Mode-nak, a Tiamatnak és Nick Cave-nek. Köszi az ajánlónak!

Látva, hogy lettek (lettországiak), jobbra számítottam. Próbálnak titokzatosak és formabontók lenni, csak az a baj, hogy a zenei megoldásaik egyszerűen nem elég jók. Már a harmadik dalnál untam.

Anyám, micsoda harmóniák! Iszonyatosan lélekbe ható ez az érzelemgazdag akkordjáték a gitárokon - fantasztikus rendszerben. A hangzásuk meg nagyon hasonlít az első két The Great Old Ones-on hallhatóra. Még a monoton dobolás sem tud kizökkenteni a hangok élvezetéből vagy fordítva, az segít bennemaradni a hullámokban. A hosszú zenei szerkezeti körök, amik lefutnak szintén az egyik gyengém, ez lényegében az anti-melodikus zene, vagy ahogy a Miki ezekre szokta mondani, hogy tulajdonképpen ambient zene. Hangzás penge, kiváló lemez. A végére viszont de, mégis kicsit sok lett már a tekerés.

Eléggé tipikus amerikai, azon belül is illinoisi blackened sludge. Bírom ezeket. A Nagy-Tavak kifagyasztják a maradék agyvelejüket is ezeknek a heroinista köcsögöknek. A végeredmény: teljesen hiteles, férgrágta, korhadt, szakadék, fekete mocsok.

Zseniálisan mély alkotás az angol mestertől. Ő csinálja a méltán híres Atlantean Swordot is.

Hát... Pár körrel ezelőtt leírtam a fórumba az érzéseimet. Az Ordonál még nem csináltak jobb lemezt szerintem. Az maga a totális téboly, teljesen egyedi, megismételhetetlen. Egészen odáig élt az, amit Hellhammer nyilatkozott egyszer, hogy a Mayhemtől mindig a váratlant várd. A Deathcrush, a Misteriis, az Abyss, a Chimera, a Grand Declaration és az Ordo mind más és más, de mind hibátlan is. Viszont onnantól felfelé, valami elveszett. Mondanám, hogy Rune Ericsen távozása az ok, de a Charles Hedger és Teloch pontosan koppintotta a stílusát. Szóval nem tudom, de hiányérzetem van az Esoteric Warfare-rel kezdődően...

Hát... Nagy csalódás... Egy kiherélt valami ez, nem az a penetráló groove-rap-metal, ami volt régen. Meg ott van az a másik faktor, ami mindig is zavart: könnyű a kényelmes nyugati világban a nagy kanapéról a két méteres lapostévét nézni, és kólázgatás közben a rendszerbírálaton gondolkodni, meg megmondani, mit hogy kéne csinálni, hogy jó legyen a világ. Ugyanez él a RATM-re is...

Technicological Astrodeath. Na, ilyen meghatározással sem találkoztam még! Az angol banda pedig éppen ebben a stílusban nyomul. Ultra hosszú, kb. 80 perces az anyag, és annak ellenére, hogy csipázom a death metal technikásabb oldalait is, ennek az egyébként érdekes, sci-fi témájú albumnak a hallgatása közben nagyon sokszor éreztem azt, hogy ez már nekem is "too much"! Sokszor elindul az értelmetlen tekerés, aztán nem tart sehova. Csodálom, hogy a zenészek megtudják jegyezni ezt a káoszos hangorgiát, bevallom őszintén, nekem nagyon kevés dolog ragadt meg az emlékezetemben! Szerintem többen lesznek majd, akik képtelenek lesznek végighallgatni az anyagot. A zenei tudás csillagos ötös, de ahogyan már említettem: nekem ez "too much"!

Az egyszemélyes svéd projekt ékes példája annak, hogyan jussunk el a black metal-tól, a Death 'n' Roll-on keresztül a gothic rock-ig! Általában szimplán nyálasnak szoktam titulálni az effajta zenét. Nálam először a Him, és a Deathstars zenéje ugrott be, azok ilyen rocker lányok bugyiját benedvesítő zenekarok, és ezt most nem negatív kritikának szánom! Kellemes volt ezt a lemezt hallgatni, főleg a kaotikus Cryptic Shift zenéjét követően!

Amcsi heavy/power metal. Szerintem inkább heavy. A hatások egyértelműek, sőt, annyira nyilvánvalóak, hogy a dalok tele vannak Iron Maiden nyúlásokkal! Néha még az énekes hölgyike is igyekszik olyan stílusban énekelni, mint Bruce mester! Köszönöm, nekem ez nem kell! Az eredeti sokkal jobban tetszik!

Egészen tökös thrash muzsika lenne, az ének viszont tényleg nagyon sokat ront az összképen. A sablonokból építkező dalokkal zeneileg amúgy nem is lenne akkora baj, hisz aki ezt a fajta thrash-t szereti, az bőven találhat finomságokat a hangszeres szekció előadásában. Nekem az előző havi HP-s thrash anyagok azonban sokkal magasabb színvonalat képviselnek!

Egészen jóra sikeredett ez az amcsi szimfo/black anyag, főleg az utolsó dal, amelyben Marty Friedman rendesen kielégíti a hallójáratokat igényes szólóival! Én továbbra is úgy vagyok vele, hogy a black metal sava-borsát az európai bandák sokkal relevánsabb módon képesek tolmácsolni a dalaikban, de ezen a lemezen is akad bőven jóféle muzsika! Néha felsejlik a Spiritual Black Dimensions korszak a Dimmu Borgir-tól, de koppintásnak ezt egyáltalán nem nevezném! Az eredetileg tervezett pontszámon Marty miatt emelek egyet!

Határokat nem ismerő, szélvész gyors olasz black metal! Külön ízt kölcsönöz az anyagnak, hogy a szövegek is olasz nyelven vannak, fülessel hallgatva nagyon érdekes hangfoszlányok is eljutnak a hallgatóhoz! Súlyos anyag, igazi underground csemege!

Ez egy jófajta amcsi sludge bemutatkozás. Lehet érte lelkesedni, és el is lehet unni. Nálam egy erős hetes!

A bemutatkozó Visitations from Enceladus lemezt nagyon szerettem anno, mert jóval több volt benne a thrash, itt viszont nagyon elgurult a gyógyszer. Fantasztikus zenészek zeneáradata ez, de ez az ár elmos mindent ezer ágon kanyarogva. A kevesebb jóval több lenne.

Korrekt, vállalható heavy metal nagyrészt inspirációból összerakva, egy tökös csajjal a fedélzeten (egyedül a másodikként érkező Through The Eyes of War ilyesztett meg, hogy végig almacsutkával gurgulázva fog énekelni, de szerencsére ez nem történt meg). Nem idegesített különösebben, szóval kifacsartam magamból a maximumot.

Hallottam már róluk, talán a régi lemezükből is lecsúszott már, úgyhogy elsőnek azokat vettem elő. Gyakorlatilag ugyanazt csinálják, csak kevésbé energikus és ötletes módon, bár a 80-as évek végén sem az ötletek emelték őket az ismertségi küszöb főlé, hanem pont a már említett, mára megkopott energia.

Beugrott hallgatáskor az Akhlys neve, ami nálam nagy kedvenc, ha lélekgyötrő anyagról van szó, de ez azért összetettebb kiadvány. Pont ez az egy bajom van vele, sok a darálás és váltogatás, jó lett volna többször cipőt bámulni közben. Ettől függetlenül az olasz duó komoly dalcsokorral tért vissza.

Kicsit lassan kapott el a hangulata, de pár hallgatás után megtaláltuk a közös nevezőt, méghozzá Attila személyében. Irgalmatlan ez a vokál, a többiek valóban inkább a kötelezőt hozzák, annyira nem lett egyedi az anyag.

Talán egyszemélyes jellege miatt nincs meg a szükséges fék a dalok hosszát illetően, mert ott akadnak felesleges percek, ettől függetlenül nagyon minőségi death/doom kiadvány.

Számomra idézi az első lemez lendületét, amit a tapasztalattal és a megfontoltsággal ötvöz. Az erős refrének sokat dobnak rajta.