Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
Szar napom volt gyerekek a cikk írásakor. De tényleg. Általában nem panaszkodhatom, a hivatásomat szeretem, az asszony meg az utánpótlás rendben van, de most valahogy semmi sem akart működni. Összejátszott az univerzum minden interdimenzionális lénye, hogy engem szivasson, úgyhogy elő is kell vennem egyet a sok jószág közül, amire előszeretettel tudunk ilyen esetekben hivatkozni (vigye el az ördög…). Hogy az egylemezes sorozat is pörögjön, kiszúrtam magamnak az előzetesen gyűjtött lemezek közül a Haxxan zenekar Loch Ness Rising című, 2016-os alkotását, már csak a boszorkányos miatt is. A kiadvány korábban nem volt ismerős, hasonló névvel ellátott bandából is akad egy tucat, de az okkult jelképekkel, tótágas megváltóval és a szárnyaival Pazuzura emlékeztető borítóképpel végülis meggyőzött, hogy jó lesz kiengedni a gőzt. Persze a kép már önmagában elárulja, hogy itt erős zavar lesz a jelekkel és azok összefüggéseinek ismeretével, de ha kellő sötétséggel tálalják számomra a nem túl komolyan vehető eszméket, akkor úgy fogyasztom el, mint egy fekete komédiát, bűnös élvezetként.
Szokás szerint jött is a meglepetés, mivel rövid utánajárás után leesett, hogy a Haxxanban bizony komoly arcok munkálkodtak együtt, a projekt végét pedig egy szomorú esemény hozta el. A hivatalosan 2011-ben indult zenekar talán legismertebb tagja az énekért és billentyűkért felelős Frank A. Pucci, aki Killjoy művésznéven vezette sikerre sokak szerint az első death metal zenekart, a Necrophagiat. Az énekes mondhatni fiatalon, 51 évesen hunyt el 2018-ban, azonban horroral, vérrel, belekkel teletűzdelt pályafutást tudhat magáénak, miközben egy fontos oldalát sosem mutatta meg igazán, csak a Haxxan keretein belül. Ez nem volt más, mint az egészen gyerekkoráig visszavezethető rajongás az okkultizmus, mágia és sötét tanok iránt, amit egy bizonyos Ozzy Osbourne Mr. Crowley című dala indított el benne, valamint édesanyja kíváncsiságból megvásárolt, boszorkányságról szóló könyve. Gyorsan fel is fedezte magának a sátánista filozófia talán leghírhedtebb alakját, Aleister Crowleyt. Az igencsak ellentmondásos személyről azt mindenképp elmondhatjuk, hogy szinte az összes jelentős okkultizmussal foglalkozó társaságban megfordult, legyen szó az angol, az olasz rituálékról, az ókori, a görög mellett legfőképp egyiptomi mágiáról, de még a buddhizmus alapjaiban is elmélyedt. A saját maga által létrehozott filozófiai és vallási irányzat igazi olvasztótégelye lett mindennek, ami a titkos rendek körében elérhető tudásként megjelent, de ez természetesen igaz az elfogadottabb vallási irányzatokra is, hiszen mindegyik előszeretettel olvasztotta magába az évezredek alatt felgyülemlett emberi hiedelemvilágot. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem volt „sátánista”, ugyanis az általa hirdetett Thelema vallás az akarat erejét hirdette, az írásaiban szereplő alig néhány a sátánra való utalás merő polgárpukkasztás volt, amivel elmondása szerint a keresztény fundamentalizmus ellen tiltakozott. Mit is tehetett volna egy nyíltan biszexuális mágus a hírhedten konzervatív és elítélő, viktoriánus kori Nagy-Britanniában? Ha a patást nem is imádta közvetlenül, tanításai bőven túlléptek a korabeli erkölcsösség határain, hiszen magát a szexualitást is egy szentségnek tekintette. Aleister rövid ideig élt Skóciában, a Loch Ness tó partján, ahol a ködbe burkolózó, rejtélyes táj rengeteg vers és szöveg megírására inspirálta, így el is jutunk a tárgyalt albumhoz.
Pofám leszakad az előítéleteim miatt, mert így már világos az eltérő jeleket felvonultató borító, ami egyértelműen a különféle népek és korok összességét akarják bemutatni, az egyetemes tudást a spiritualitás sokoldalúságáról, a cím pedig Aleister munkásságára utal, hiszen ez a legfőbb ihletforrása a teljes lemeznek. A következő meglepetést maga a lemez szolgáltatta, mert a harmadik tétel környékén már magabiztosan ki tudtam jelenteni, hogy ez bizony a jó öreg heavy/doom metal, fekete lepelbe bugyolálva, összekapcsolva elfeledettnek hitt mitológiai lényekkel és istenségekkel, ezer éves rítusokkal. A lassú és közepes tempók között hiába keresnénk tremolo viharokat, vastag szinti szőnyegeket vagy északi szélbe kapaszkodó kántálásokat, mert a Loch Ness Rising Killjoy érdeklődésének gondos, éveken át tervezgetett megtestesülése. A Haxxan előszeretettel hirdette magáról, hogy a második black metal hullám szülötte, de az egyébként tökéletesen érthető károgáson túl nem igazán fogjuk tudni fejben összekapcsolni bármelyik ismertebb zenekarral. Egyszerűbb Candlemass és Mercyful Fate hatásokat keresnünk. Gondolom ez nem tűnik annyira izgalmasnak zenei szempontból, pedig pont ez a rész a Haxxan igazi erőssége. Az állandó kísérteties hangulat, a kiutakat kínáló, majd a valóságba visszarántó gitárok feszültsége a teljes albumon kézzel fogható. Nincs necro hangzás, különösebb karc, produkciós szempontból a lemez egészen jól hallgattatja magát. Ha kapcsolatot keresünk a fekete fémmel, akkor talán a monotónia előszeretettel történő alkalmazása tűnik a legésszerűbbnek a választott témakörön túl.
Az elegancia és a gonoszság határvonalán egyensúlyozó, hol sablonosabb, hol kifejezetten erősre sikerült gitárriffek Shawn Slusarek munkáját dicsérik, aki a Necrophobia 2010 utáni lemezeinek dobosa, de ugyanígy régi harcostárs Jake Arnette basszer is, szintén a legendás death metal formációból. Mellettük a kimondottan fiatal ukrán származású Serge Streltsov ült be az ütős hangszerek mögé, mintha részt vett volna egy amolyan átörökítési folyamatban… Az énekért egyértelműen Killjoy felel, ahogy az írás jelentős részéért is. Jól érthető, mégis ördögi károgása az első pillanattól az utolsóig teljes mértékben meggyőző.
A 10 tételt felvonultató, alig 42 perces kiadvány nagy előszeretettel (bár az az akarat alatt található) szemezget részleteket Aleister előadásaiból, amire egyenes példa a nyitó, címadó tétel. Ezek az apró mozzanatok sokat hozzátesznek a hangulathoz, megteremtve a lemez saját mágikus világát. A dalszövegek ugyanúgy kincsesbányái az utalásoknak, okkult terminológiáknak, melyek bőven adnak lehetőséget arra, hogy az felkorbácsolja a hallgatóságban az érdeklődést.
Összességében a Loch Ness Rising egy borzongató atmoszférával rendelkező, erőteljes heavy/black/doom egyveleg a maga primitív, de hatásos zenei eszköztárával, amihez olyan szövegek kapcsolódnak, amit első körben a titkos társaságok beavatottjai érthetnek meg igazán. Maga Killjoy úgy fogalmazott a projektról, hogy ez a Necrophagia sötét oldala, a külvilágtól elzárt, eddig ismeretlen mágia. Első sorban az okkultizmus kedvelőinek ajánlható, akik nem rémülnek meg az olyan szörnyektől, mint a Cultes Des Ghoules, vagy az Acherontas. Kritikai szemmel azért bele tudok kötni a kiadvány repetitív mivoltába, mert maguk a dalok egyenként nagyon ütősek, azonban sokszor kínosan hasonlítanak egymásra és a korong egy idő után nem tudja megtartani a figyelmet. Mégis kimondottan nagy kár, hogy nem született és már nem is születhet folytatása, mert néhány tempóváltással, egy-két tölteléktétel kigyomlálásával (a rövid instrumentális szakaszokra gondolok, nincs akkora hangulati töltetük és meg is akasztják a dalok sodrását) második nekifutásra egy hibátlan anyagot is összehozhattak volna, főleg ilyen rutinnal. Ha eddig kimaradt, pótoljátok, nagyokat lehet rá bólogatni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
