Hexvessel
Nocturne

(Prophecy Productions • 2025)

boymester

2025. május 31.

0

Pontszám

10

2023-ban letaglózott a Hexvessel hatodik, Polar Veil című nagylemezével annak ellenére, hogy első nekifutásra pusztán a kiadvány borítója vonzott magához. A csapat kilétét és zenei előéletét tekintve saját szegénységi bizonyítványomat állítottam ki, de egyszerűen nem lehet elvárni senkitől, hogy mindent és mindenkit ismerjen. A Nocturne esetében már kész elvárásokkal ültem neki a hallgatásnak és bíztam benne, hogy hasonlóan jó élményekkel fogok gazdagodni, még ha másodszorra nem is lesz olyan hatásos az, amit Matt McNerney (The Deathtrip, Dødheimsgard, Israthoum stb.) összekalapál az albumon. A Nocturne esetében erre abból következtettem, hogy a lemez alapját egy mondhatni megrendelt szerzemény képezte, ami a Roadborn fesztiválra készült még 2024-ben. Ez nem tűnt annyira bíztatónak, mint a Polar Veil esetében történt dalírási metódus, amikor a világtól visszavonulva, egy fakunyhóban formálódtak a dalok. Ahogy azonban elsőre végigfutott a friss dalcsokor, rájöttem, dalszerzőnk nem abban a viskóban érzi a fagyos lehelletet, hanem a lelkében: a fesztiválos alapötlet kiterjesztése nemcsak, hogy felér az elődjéhez, de még túl is szárnyalja azt. Matt nagy eséllyel a Hawaii-szigetek pálmafái alatt, kókusztejjel a kezében, fűszoknyás lányok ölelésében sem tudna annyira felhevült állapotba kerülni, hogy énekhangjától és gitártémáitól ne rázzon a hideg. Így már az sem számít, hogy a Nocturne hivatalosan csak a naptári nyár elején, júniusban jelenik meg. Ha esetleg bedöglene a légkondi, biztosan besötétítek kicsit és megpörgetem ezt a korongot.

Ebből a leírásból én azonnal valami raw black metalra gondolnék, de az az igazság, hogy a Hexvessel már ettől is igazán messze áll az ezúttal fekete-fehér borító megléte mellett is. A projekt útja ugyanis egy teljesen más irányból közelíti meg a ridegséget, még ha eszköztárában nem is áll távol a jó öreg fekete fémtől. Promóciós levelükben, ami nem a szokásos „mindenidőklegjobblemeze” sablonokat durrogtatja, szerepelt egy igencsak találó hasonlat a végeredménnyel kapcsolatban: a jelenlegi Hexvessel az epikus korszakát élő Bathory, a dermesztő Darkthrone és a dallamos Tangerine Dream szerelemgyereke lehetne. Kifejezetten érdekes az egész koncepció: egyediséggel még véletlenül sem vádolható riffek és billentyűk keverednek a gördülékeny, folkos dallamokkal megtoldott tiszta énekkel szinte minden tételben, viszont ezek olyan hangulati esszenciát közvetítenek, amire nem lehet csak egyszerűen legyinteni. A Nocturne elődjéhez hasonlóan ismét a természet csodáját, misztikumát élteti, főszerepben ezúttal az éjszakával és az abban való transzcendens alámerüléssel. Mítikus lények, dimenziókon átsuhanó entitások rejtőznek a félelmetesen egyszerűnek tűnő sötét lepel mögött, melyek nem felfalni, vagy elpusztítani akarnak minket, hiszen az ő számukra jelentéktelenek vagyunk. Viszont ha mi fedezzük fel őket, akkor kinyílhat az elménk és megismerhetjük a legijesztőbb dolgot: önmagunkat.

Ez az élmény a rövid Openinggel indul, amit simán egybe lehetett volna olvasztani közvetlen folytatásával, a Sapphire Zephyrs című dallal. Igazából ez nem bír jelentőséggel, a markáns zongorafutamok azonban igen. Ezek azonnal berántanak a bőven kitárgyalt hangulatba, a hirtelenjében felpörgő hosszabb szerzemény pedig tempóváltásaival, fantasztikus dallamaival elfelejtet velünk minden mást. Ha a Moonsorrow tagok egy lemez rögzítése előtt őszinte áhitattal és érdeklődéssel toltak volna le néhány évet a filozófia szakon, talán akkor hallhattunk volna már hasonlót. A Sapphire Zephyrs tehát beszippant az örvnybe, majd némi ide-oda csapkodás után felhív egy keringőre az őszi erdő aranyló leveleiben úszó tisztásának közepére, hogy eggyé válhassunk a puszta természettel. A doomos megoldásokkal nyitó Inward Landscapes volt számomra a kiadvány legnehezebben megnyíló darabja, mert a maga közel 9 percével talán innen hiányzott leginkább a slágeresség. Lement párszor, mire rájöttem, hogy ennek a darabnak pont az egyszerűsége adja a szépségét. Vele szemben az A Dark Graceful Wilderness sorban szállítja a jobbnál jobb dallamokat, miközben a hátteréből süvölt az acsarkodó sötétség, ami a dal végén található lassulással a Burzumra is visszakacsint. A gótikus ízeket magáénak tudó, kifejezetten rövid (alig 4 perc) Spirit Masked Wolf sem marad le fogósság terén, igazán borzongató refrénnel büszkélkkedhet, valamint jól ívelt felépítéssel, melyből a csúcspontok sem hiányozhatnak.

Egymás után érkezikk meg két kedvenc dalom a lemezről. Az első a Nights Tender Reckoning, ami egy valódi drámai darab, talán a legérzelmesebb mind közül, egy nemcsak fülben ragadó, de kimondottan egyedi dallammal. Zene tekintetében is kényeztet minden területen: finom tempóváltások, egy kevés progresszív tördelés, de mégis hagyományos dalszerkezet.

A második a Mother Destroyer, ahol a háttérben több a black metal és a tempóváltás. A gyors reszelések mellé betolt epikus vokál, a hullámokban erőre kapó billentyűk nagyszerű atmoszférát teremtenek. Nagyon sokszor újrahallgatós darab… Az akusztikus, de éneket is felvonultató Concealed Descent hagyja lecsillapodni a kedélyeket, hogy aztán teljes magabiztossággal taposhasson agyon minket a legfémesebb gitárokkal érkező Unworld. Az újfent epikusság irányába tapogató vokál itt mintha direkt háttérbe lenne szorítva a kórusok ellenére is, hogy mélyen téphessenek a húsunkba a kézzel fogható riffek. A záró Phoebusban aztán újfent fogósabbak a dallamok, mégis a kiadvány talán legelborultabb dalává változik. A károgás, az egyértelműen atmoszférikus black metal alapok, a súlyos csapások idővel átveszik a hatalmat és a tétel belecsúszik a létbizonytalanság skizofrén mocsarába, mígnem az utolsó percben már csak a zongora marad. Ez dallamaiban emlékeztet az album nyitására, amitől az egész anyag kvázi kap egy keretet, mi pedig egy megnyugtató utóízt, hogy a magányosság, a fájdalom és a szépség szélsőséges érzéseinek bebarangolása után visszatérhetünk épségben a startvonalhoz. És miért is ne vághatnánk neki újra?

A maga módján adja fel a leckét a hallgatóságnak a Hexvessel, ugyanis kimondottan azokat keresi magának, akik hajlandók személyes kapcsolatot kötni velük. Ezt a zenét be kell engedni, meg kell élni ahhoz, hogy igazán működjön, viszont ha ez sikerül, akkor sokáig velünk maradhat.