Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyerekkori barátom. Az a fajta, aki szar családban nőtt fel és egyetlen igazi társává a gitárja vált. Végtelenül magába forduló, de a végsőkig megbízható, ám az öröksége, az italozás sajnos gyorsan elvette tőlünk. Na, ő járt a fejemben akkor, amikor sokadszorra füleltem meg az új Hooded Menace lemezt, mert teljesen biztos vagyok benne, hogy első körben megosztottam volna vele ezt az élményt, mivel számomra érthetetlen módon csak a gitárt (főleg a technikás riffeket, szólókat) fürkészte, kereste minden zenében. Hiába küldtem neki egy jó doom anyagot, amiben csak a számomra kellemes, hidegrázós lassúság dominált, nagy eséllyel úgy reagálhatott rá, ahogy én az ő Paul Gilbert felvételeire. Ha előbb jön ki a Lachrymose Monuments Of Obscuration, akkor a közös nevezőt is kipipálhattuk volna.
De a finnek most látták annak az idejét, hogy immár hetedik nagylemezükkel még mélyebbre betonozzák be magukat a death/doom részlegnél felcsapott metal enciklopédiákban. Jómagam sosem voltam kikezdhetetlen rajongója annak, amit Lasse Pyykkö, a zenekar egyértelmű főnöke képvisel már nagyon régóta, de 2021-es, The Tritonus Bell című korongjukkal igazán sikerült magasra tenniük azt a bizonyos lécet. Annak idején dicsértem a gyorsabb tempókat, a zenekar sajátos felfogását, ami természetesen Lasse érdekes múltjából fakad, aki szinte minden műfajban próbára tette magát (a 80-as években fiatalon hc, punk bandákban kezdte pályafutását, majd jött a death, thrash, sludge stb.), míg végül egy régi szenvedély által megihletve létrehozta azt a zenekart, amivel igazán ismertté vált. Ez a szenvedély ugye a Blind Dead filmek, sorozatok iránti rajongás volt. Ha nem ismerős azonnal, hogy miről van szó, az nem a te hibád, kedves Olvasó, hiszen egy, a 70-es években indult, többnyire zs kategóriás horror szubzsánerről van szó, melyek összekötő eleme a valamilyen oknál fogva visszatérő (átok, okkult rituálé, varázs talizmán), voltaképp zombiként funkcionáló keresztes lovagok. Innen ered a zenekar neve, a legtöbb alaptémájuk és teljes képi világuk is. Nem túl gyakori alapanyag az övék, de valahogy a hangulatot nem sikerült átadniuk annyira, míg az egyébként általam kedvelt nyersebb, kevésbé dallamos death/doom vonalon mozogtak, aztán néhány koronggal ezelőtt Lasse végre kitört a búskomorság fátylából és szabadjára engedte a benne lakozó gitárost, valamint heavy metal rajongót. Az elindult változás úgymond koronája volt a 2021-es dalcsokor, aminek most egyenes folytatását kaptuk meg. Az irány teljesen egyértelmű: a szomorkodás helyett erőt és mélységet adni a doomnak, ami nagyrészt nyakatekertebb dalszerkezetek, gitárszólók és gyorsabb tempók révén valósulhat meg. Ugyan eddig sem voltunk híján északi gitárfutamoknak, de valódi dominanciát csak a közelmúltban fedezhettünk fel.
Ez a kombináció jobban adja hangulatában az acsarkodó keresztesek ténykedésének esszenciáját, mivel grandiózusabb, misztikusabb. Azt is elmondhatjuk, hogy a szűkös horror keretek közül nyitunk egy kicsit a gótika irányába, ami szintén jellemző volt a filmekre. Ugyanakkor megjelenik egy enyhe áthallás is, méghozzá a korai Paradise Lost irányába. Míg a masszív, vontatott riffek arra sarkalltak minket, hogy a temetőkapun kívülről figyeljük a kripták bejáratát, addig az új irány megnyitja ezeket az ajtókat és finom dallamokkal csalogatnak minket a mélybe, ahol végül vagy áldozati asztalon, vagy egy élőhalott gyomrában ér utol a végzet. Akárcsak az éneklő szirének és a szerencsétlen tengerészek…
A végeredmény azonban ezúttal egy hajszálnyival erőtlenebb, aminek pusztán a dalszerzés az oka. A The Tritonus Bell jobban megtalálta az egyensúlyt a heavy metal és a doom között, az új szerzemények esetében a lemez tempója, lendülete, íve sokkal töredezettebbnek, zaklatottabbnak hat, az album második felét pedig sikerül megtorpantani egy furcsa döntéssel.
A gyönyörűen felépített Pale Masquerade és Portrait Without A Face című darabok után a Daughters Of Lingering Pain már simán csak jónak mondható, némileg az újrahasznosítás érzésével párosulva (legalábbis nálam, mert a keretét adó téma a Crypt Sermon Byzantiumjára emlékeztet, ez pedig sokáig a csengőhangom volt…). Ismét magasabb szintre ugrunk a stíluskavalkádot felvonultató Lugubrious Dance esetében, hogy aztán egy Duran Duran feldolgozással múlassuk az időnket. Minimum bátor dolog egy pop/rock sláger feldolgozása és egye fene, kimondom: a Hooded Menace ezt jól meg is oldotta, de inkább kívántam volna ezt a szerzeményt egy EP bónuszának, különálló single kiadványnak, mert kilóg az album tematikájából, amihez ezek után már nehezebb visszatalálni. A grandiózusnak szánt Into Haunted Oblivion közel 10 perce dúskál nagyszerű pillanatokban, legyen szó NWOBHM galoppról, vagy a legnehezebb málházásokról, a végére azonban csak azt a gondolatot hagyta meg bennem, hogy a „kevesebb több lehetett volna”.
A hangzás rendben van, bár valamivel tompábbnak hat Pekka Koskelo dobjátékát leszámítva. Harri Kuokkkanen hangja magasabban ül, mint korábban, de azért hörgése még most is tud torokmetsző lenni, főleg ahol csak ő és a súlyos riff lép előtérbe. A főszerep persze Lasse-nek jut, akinek a dallamai úgy tisztítják meg az izgalmasabb törmelékektől a hangsávokat, mint túlbuzgó kisbolygó a saját keringési pályáját, aki a nagyok ligájába akar kerülni. Az ízes szólók, lágyabb témák hiába nagyszerűek, az összképbe nem mindig tudnak beilleszkedni. A változatosság jegyében akadnak vendégek is: a korábban élő fellépések alkalmával basszusgitározó Antti Poutanen csellóval rágja át magát a sírokat takaró vastag mohaszőnyegen, a sludge vonalról érkező John McNulty pedig itt-ott narrációval bővíti a dalszövegeket. Jelenlétük nem számottevő, de hozzáadnak az album egészéhez.
Egy kis keserűséget hagyott maga után a Lachrymose Monuments Of Obscuration, mert a zenekar eddig mindig feljebb és feljebb tornászta magát annak köszönhetően, hogy sosem készítettek egyforma albumokat, most viszont megtorpanást, útkeresést érzek. Könnyen lehet, hogy túl magasak voltak az elvárásaim, úgyhogy egy Hooded Menace-szűz fülnek ez a kiadvány is maga lehet a csoda, sőt, egyesek simán rá fogják dobni az év death/doom lemeze jelzőt is, szóval nem kell elrettenni egy „nyavalygó” firkász kukacoskodása miatt, ezt is hallani kell.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Ezt terveztem ajánlani kövi sima hp-n.
A nyavalygásoddal egyet értek… csak egy klisé albumot hoztak. Nálam csak 5,5 pont.