Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
A norvég fekete fém mitológiája szereti magát a lángoló templomok, a börtöncellák és a kifestett arcú, erdőben dühöngő kamaszok képében bemutatni. Van azonban a történetnek egy sokkal kényelmetlenebb, ridegebb sarka, ahol a mizantrópia nem skandináv turisztikai imázs, hanem puszta, kíméletlen mindennapi valóság. Telemark megye zord, sötét fenyveseinek mélyén, a civilizációtól tisztes távolságban fészkelte be magát az underground egyik legmakacsabb remetéje, Vidar Våer. A fémzenei világban egyszerűen csak Ildjarn néven ismert alkotó nem kért a fősodorból (bár ez is enyhe túlzás), de még a formálódó oslói Helvete lemezbolt belső körének drámáiból sem. Az ő útja a teljes elszigeteltség felé vezetett. Pedig a gyökerek közösek voltak. 1991-ben még ott bábáskodott a death metal alapú Thou Shalt Suffer soraiban, ahol a basszusgitárt nyüstölte olyan nevek mellett, mint Vegard „Ihsahn” Tveitan vagy Tomas „Samoth” Haugen. Miután a társak megalapították az Emperor nevű zászlóshajót, az ifjú Våer inkább hátat fordított az egész történetnek. Valami olyasmit keresett, ami mentes a társadalmi konvencióktól, és a maga pőre, mocskos valójában mutatja meg a természetet, ahogy ő látja.
Ebből a radikális tagadásból született meg a saját magáról elnevezett szólóprojekt, amely a hardcore punk primitív lüktetését házasította össze a garázsban fogant fekete fémmel. Az 1992-es Unknown Truths és a Seven Harmonies Of Unknown Truths demók még inkább hasonlítottak egy átmulatott éjszakát követő próbatermi ricsajra, mintsem tudatos művészetre. A torzítás csutkára tekerése és a monoton ritmusok azonban hamar kijelölték a csapásirányt. Az 1993-as Ildjarn demó már egyértelművé tette, hogy emberünk nem fog gitárszólókkal kényeztetni és mindent alávet az emberi tényezőt nélkülöző hangulatnak. Ekkor lépett be a képbe a rejtélyes harcostárs, Nidhogg, akivel közösen követték el az 1993-as Norse kislemezt, de a szintén egylemezes, kult státusznak örvendő Sort Vokter Folkloric Necro Metal lemezén is együtt dolgoztak. A kislemezt még Samoth friss kiadója, a Nocturnal Art Productions szabadította a világra mindössze ötszáz példányban. A dacos függetlenség azonban nem tűrte még a minimális külső kontrollt sem. Az 1994-es, dallamokat hírből sem ismerő Minnesjord demó után a páros megalapította a saját fészkét Norse League Productions néven, amit direkt a mikroszkopikus zajongások és a kötetlenség melegágyának szántak. Itt landolt az 1996-os Svartfråd mini is, vastag basszusfutamokkal hergelt sötét tombolásával.
Aztán jött a fordulat, amire senki sem számított, és ami végül az „Egylemezesek” panteonjába lökte ezt a különös együttműködést. Bár az anyagot már 1997-ben rögzítették a fagyos norvég stúdiókörülmények között, a szalagok hosszú évekig pihentek a dobozban. A hivatalos megjelenésre egészen 2002. január 1-jéig kellett várni. Azért tetyük hozzá, hogy ez az információ a kiadvánnyal kapcsolatban nem releváns, hiszen nem akar foglalkozni olyan gyermeteg dolgokkal, mint az idő… Amikor a Norse League Productions végre postára adta az első CD-kiadást, a hallgatóság egy része azt hitte, rossz lemezt csúsztatott a lejátszóba. A fizikai tálalás maga volt a totális vizuális minimalizmus. Egy sima fehér doboz érkezett, amelyen sem a zenekar neve, sem az album címe, sem a kiadói adatok nem szerepeltek. A későbbi kiadások aztán kaptak pár természeti képet.
A zenei tartalom még ennél is nagyobb sokkot okozott. A korábbi kiadványok kíméletlen, kátrányos menetelése helyett a gyanútlan hallgatóság egy teljesen tisztán szintetizátorokra épülő, hipnotikus, végtelenül melankolikus sötét ambient világba csöppent. Se gitár, se basszus. A dobokat is teljes mértékben kiiktatták a képletből. Helyüket egyszerű, rétegzett billentyűs futamok, olcsó, de fagyos atmoszférát teremtő szintetizátor-szőnyegek és monoton ritmikai lüktetések vették át. A kompozíciók szándékosan minimalisták, ismétlődőek és hipnotikusak. Nem épülnek csúcspontok felé, nem akarnak szórakoztatni vagy elkápráztatni. Statikusan léteznek, pontosan leképezve az ihletforrásként szolgáló Hardangervidda-fennsík monumentális és közönyös időtlenségét.
Nyilvánvaló a szellemi rokonság a korabeli norvég színtér belső menekülési útvonalaival. Varg Vikernes börtönben rögzített, korai szintetizátoros kísérletei, különösen a Dauði Baldrs rideg dallamai egyértelmű párhuzamot mutatnak. A rejtett analógiák azonban sokkal mélyebbre nyúlnak a fémzenei szubkultúránál. A lemez esztétikai gyökerei valahol ott kapaszkodnak a korai elektronika talajában, ahol az Aphex Twin-féle Selected Ambient Works 2 is fogant. A névtelen, tisztán funkcionális címek mögött rejlő elektronikus minimalizmus, a romantikus túlzások teljes hiánya és a rideg, geometriai ábrázolásmód mindkét alkotásban közös. Ez nem a természet naív, esetleg romantikus imádata, hanem annak embertelen, fenséges valójában történő rögzítése.
A Hardangervidda felvétele után az Ildjarn-Nidhogg projekt szinte azonnal és megmagyarázhatatlanul elnémult. A hirtelen visszavonulás mögött meghúzódó okok egyszerre technikaiak és mélyen személyesek. A szomorú valóság az, hogy Våer legendás négysávos analóg kazettás felvevője végleg megadta magát. Az a gép, amelyet már az Emperor előtti időkben is nyúztak, egyszerűen elromlott. Az alkotó számára ez a felvevő nem csupán egy eszköz volt, hanem magának az alkotói szabadságnak a záloga, sajátos jelképe. Nem volt hajlandó továbblépni új megoldások felé, mert attól félt, hogy ez megölné a zene lelkét. Így az eszköz halálával a projekt is véget ért. A projekt sorsát a 2005-ös Ildjarn is Dead válogatás pecsételte meg végérvényesen. Vidar „Ildjarn” Våer teljesen elvágott minden szálat a zeneiparral és a nyilvánossággal. Szigorú vegán életmódot folytat, elutasít minden kábítószert és alkoholt, és azóta is a világtól elvonultan él.
Az örökségének utóéletét furcsa kiadói zavarok és félreértések is tarkították. 2013-ban és 2014-ben komoly meglepetést keltett az Ildjarn és az ukrán Hate Forest közös split lemeze, a Those Once Mighty Fallen, amelyet az Osmose Productions gondozott. A hallgatók gyorsan kiszúrták, hogy az itt hallható dalok hangszerelése és stílusa köszönőviszonyban sincs Våer korábbi munkáival, úgyhogy szó sem lehet visszatérésről. A rejtélyt végül Nidhogg oldotta fel, aki elárulta, hogy egy szerkesztési hiba miatt az ő saját, 1994-es, eddig kiadatlan demófelvételei kerültek fel a korongra. Ezek a dalok, mint a Balders skjebne, a Syner, a Fimbulsvintr, a Garm gjøy, a Det siste slage, valamint a Fra øst en elv, az ő egyéni alkotásai voltak és tévesen lett megjelölve korábbi társa.
A fizikai örökség és a kultusz az évek során csak növekedett, a gyűjtők pedig vérszemet kaptak. Az eredeti, 2002-es CD-kiadás ma már szinte elérhetetlen ritkaság, a néha-néha felbukkanó példányok pedig különösen pofátlanul magas árakon szerezhetők be. A Hearse Records által 2007-ben megjelentetett fehér dupla vinylek, pláne a vörös tesztnyomatok értéke szintén csillagászati magasságokba emelkedett. Ez a hiány ösztönözte az ukrán The Devil’s Elixirs kiadót arra, hogy 2021-ben egy nagyszabású kampány keretében ismét elérhetővé tegye az albumot smaragdzöld és fekete korongon, valamint digibook formátumban, a Hardangervidda Part 2 kísérő EP-vel együtt.
De nézzük magát az albumot, ami 13 tételben meséli el a kietlen norvég fennsík egyetlen napját szavak nélkül. A sort nyitó Sunrise lassan hömpölygő, szinte statikus szintetizátorszőnyegekkel operál. A ritmus teljes hiánya a hajnali fagyos köd lassú felemelkedését és az első, még gyenge, szürke fénysugarak megjelenését ábrázolják a kopár horizont felett. Ezt követi a Daybreak, ami némileg határozottabbá és élesebbé válik. Az ismétlődő billentyűs futamok a nappal megállíthatatlan, hideg eljövetelét hirdetik, ahol a táj formái lassan éles körvonalat kapnak a fojtogató szürkeségben. Az Amber Lake az album egyik legmélyebb, leginkább melankolikus tétele. A mély tónusú, nehéz hangok a fagyott gleccsertó mozdulatlan felszínét idézik, amely felett megállt az idő. A levegő szinte fizikai nehézséggel nehezedik a tájra. A statikusságot hirtelen felváltja a Northern Winds zaklatottabb, élesebb frekvenciákkal dolgozó hangzása. A szintetizátorok metsző tónusai a fennsíkon könyörtelenül végigsöprő, fagyos északi szeleket imitálják, amelyek minden életmorzsát megpróbálnak kisöpörni a sziklák közül.
Aztán jön a Blissful Mountain View, ahol transzcendens, szinte fenséges és felemelő melódiák rétegződnek egymásra. Ez a tétel a magasság élményét, a végtelen tér és az ember feletti hegycsúcsok látványa által kiváltott magányos, meditatív extázist önti zenei formába. Az After The Rain egy lassú lefolyású, megnyugtató, de mélyen szomorú kompozíció. A halkabb, visszafogottabb dallamok a vihar utáni nehéz, nedves levegőt, a fekete sziklákról csöpögő vizet és a megkönnyebbült természet fojtott csendjét közvetítik. Rövid, de szellemileg rendkívül fajsúlyos tétel a Nature’s Church. A gótikus katedrálisok orgonahangzását idéző súlyos szintetizátorsorok a természetet emelik a legfőbb, pogány időket idéző templommá, ahol a fák, a szél és a kövek alkotják a szentély falait. A Fleeing Herd az album legdinamikusabb, szinte ritmikusnak mondható darabja. A zakatoló, monoton pulzálás a jégmezőkön ösztönösen menekülő, vad rénszarvascsorda iramát és a fagyos vadonban folyó túlélési harc erejét jeleníti meg.
A September az őszi hanyatlás, a lassú elhalás és a melankólia himnusza. A lefelé törekvő dallamok és a sötétebb hangszínek a közelgő téli fagy elkerülhetetlenségét és a búcsúzó melegség szomorúságát árasztják. Ebbe a komor hangulatba vág bele a The Ermine a maga egyperces, apró, minimalista hangjaival. A hermelin gyors, finom és szinte észrevehetetlen mozgását mintázó magas frekvenciájú, apró csipogásszerű hangok és a puha, szinte láthatatlan háttérzajok játéka ez. A Frozen Plain egy teljesen statikus, jéghideg és mozdulatlan darab. A zene itt szinte fizikailag megfagy: nincsenek ritmusok, nincsenek dallamfejlődések, csak a kopár, vastag jéggel borított síkság végtelen, ijesztő nyugalma és közönyös ridegsége. A lemezt záró blokk a Sunset-tel indul, amely hosszú, fenséges és lassú búcsú a fénytől. A vöröses és narancssárga árnyalatok fokozatos elhalását és a sötétség megállíthatatlan térnyerését ábrázolja, egyre mélyebb és sötétebb tónusokba hajló hangszereléssel. Végül a Night zárja a kört a maga nyolc és fél perces játékidejével. Ez már az abszolút, sötét ambient üresség, ahol a dallamok végleg feloldódnak a fojtogató kozmikus északi éjszakában, átadva a helyet a tökéletes, néma és megfellebbezhetetlen csendnek.
Az Ildjarn és Nidhogg alkotta zenei univerzum megítélése persze mindig is a végletek között mozgott a fémzenei színtéren. Az 1990-es évek közepén a rajongók jelentős része értetlenséggel és elutasítással fogadta Våer korai, nyers demóit. Sokan zenei inkompetenciával, a hangszerek megszólaltatásának képtelenségével és öncélú zajongással vádolták a projektet, egy szűk kört azonban meg tudott szólítani. Amikor a Hardangervidda 2002-ben napvilágot látott, a sokkhatás még a legelkötelezettebb rajongókat is elérte. Sokan a korábbi albumok kíméletlen fekete fémjét várták, és egyszerűen képtelenek voltak mit kezdeni az abszolút tiszta, elektronikus ambient minimalizmussal.
Az idő múlása azonban igazságot szolgáltatott a lemeznek. A későbbi kritikák elismerték, hogy a Hardangervidda a dungeon synth és a természet-központú ambient zene egyik korai, megkerülhetetlen sarokköve. A lemez kultikus státusza akkor szilárdult meg végleg, amikor a modern raw black metal és a depresszív vonal kulcsfigurái, mint az Urfaust vagy a Circle of Ouroboros tagjai nyíltan hivatkozni kezdtek az Ildjarn–Nidhogg munkásságára mint alapvető inspirációs forrásra. Részemről kevés ambient lemezt kedvelek igazán, a Hardangervidda pont a kivételt erősíti.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
