Imha Tarikat
Confessing Darkness

(Prophecy Productions • 2025)

boymester

2025. augusztus 2.

0

Pontszám

8.5

Megvan az a pillanat, amikor egy haver mutat neked egy kemény heavy metal lemezt és magabiztos vigyorral bólogat rá nagyokat kijelentve, hogy ennél durvább már nem lehet? No, ilyenkor jön el a manapság divatos mondat ideje: Fogd meg a söröm!

Majd kerülhet a lejátszóba az többek között az Imha Tarikat (török kifejezés, „Pusztító szektának” lehetne fordítani) zenekar Confessing Darkness lemeze. Persze a német (egyébként török származású) szörnyek mellé is oda lehetne állítani valami nagyobbat, sötétebbet, gyorsabbat, mert a szélsőségeket a végtelenségig lehet feszíteni, de pont az Imha Tarikat rá szerintem a példa, hogy túlzások és tabudöntögetések nélkül is lehet valami igazán erőteljes és meggyőző. Ez annak köszönhető, hogy a projekt immár negyedik nagylemeze pont olyan zaklatott, egyben érzelemgazdag és csontig hatoló, mint az egész zenekar története. A név mögött álló Kerem Yilmaz (művésznevén Ruhsuz Cellât, ami annyit tesz, hogy „Lélektelen hóhér”) egészen fiatalon kezdte meg működését, viszont tagadhatatlanul sokat fejlődött és mint egy igazi egyéniséghez illik, úgy cserélte maga körül a zenészeket, újgazdag feleségek a ruhatárukat minden alkalommal, amikor a férjük irodájában megpillantották a csinos titkárnő vörös térdecskéit… Mindig az adott lemez hangulata, szerkezete mondta meg, milyen segítőkre lesz szüksége és nincs ez másként a Confessing Darkness esetében sem. Elsőre ugyan fura lehet, hogy Jerome Reil dobos van megadva egyedüli közreműködő zenésznek, de a dalok hallatán senkinek sem lesz hiányérzete, sőt, ebben a dalcsokorban kifejezetten érvényesülni tud az, hogy egyetlen ember kezében összpontosul minden egyes idegpálya, melyek szépen futnak, szaladnak össze csúcspontról csúcspontra. Akadnak ugyan vendégek a kiadványon, de az ő jelentőségüket is jól leírja, hogy a legnagyobb szerepet kapó Barth (ArsGoatia, Belphegor) csak a bónusz tételben hallható. Élőben persze teljessé válik a csapat: Marvin Giehr gitáros és Bicardo Baum basszer nevezhető egy ideje állandónak.

Egészen egyedi atmoszféra kerekedik a melódiáktól sem mentes black metal közegben, hiszen a káosz és harag fortyogó lávafolyamából szürreális módon nyílnak ki apró virágok. Ezek albumról albumra egyre markánsabban jelennek meg, így elmondható, hogy nemcsak egy zenei fejlődés, de egy személyiség alakulásának, változásainak teljes leképeződésének lehetünk fültanúi. Kerem masszív depresszióval, dühkitörésekkel indult a pályán, mostanra a sötétség tisztelete mellett éles kontrasztként megjelentek a kapaszkodókat jelentő dallamok is. A lemez nem feltétlenül a gonoszság éltetését helyezi az előtérbe, hanem feltérképezi azt, önkritikát gyakorol és kitárja karját a megtisztulás, az élet befogadása felé.

Az epikus méretű, hosszabb szerzemények társaságában megjelentek a rövidebb, könnyebben befogadható szerzemények, a lemez szakadékos jellegét talán már csak a teljes hosszúságának tudhatjuk be. Itt jön képbe az is, hogy miért pont egy heavy metal anyaghoz hasonlítottam a bevezetőben: az Imha Tarikat durvulásai mellett komoly hidat tud képezni gitárszólóival, közepes tempóival a hagyományosnak tekinthető zenei irányvonal és az extrém aprítások között, így nagyon jó anyag lehet azok számára, akik néhány lépést akarna tenni a black metal irányába, de nem feltétlenül a penésszel és lélektelenséggel vastagon borított raw mocsárba kívánnak fejest ugrani. A beavatottak sem legyinthetnek rá gunyorosan, hiszen a dalokban magabiztosan lebeg a Bathory ősi szellemisége, valódi érzelmekkel fűszerezve, a fiatalabb hallgatóságnak pedig oda lehet biggyeszteni egyéb jelzőket, melyek elvétve ugyan, de fellelhetők a végeredményben: post, crust, punk.

Azért, hogy mindez valóban működőképes legyen, egy letisztult, mégis mély és magába temető hangzásra volt szükség az új dalok esetében. A rövid felvezető (Intro – Aufbruch) részemről elhanyagolható, mint általában, hiszen nem sokat ad hozzá az igazi nyitást jelentő Wicked Shrine című tételhez, ami kellő könyörtelenséggel és súllyal robban be a hallójáratunkba. Azonnal felfigyelhetünk Kerem jellegzetes vokáljára, hiszen ez sem sorolható a tucat fekete fém kategóriába. Károgás helyett dühös morgás, önmagát marcangoló kiáltások hallhatók, amik mintegy kiegészítik az örvénylővé váló, főszerepet kapó zenei megoldásokat (az előadó szerint az őrült nevetéstől a sírásig terjedt az érzelmi skálája a felvételek során). Az Another Failed Ritual megmutatja, mit tesz a valódi dobos egy magányos harcos mellett: a géppuskaszerű, kimért lüktetések nagyszerűen működnek a kezdetben misztikusan ünnepélyes, majd egyre gonoszabb témák mellett. Könnyedebb hallgathatóság ide vagy oda, a nyers fém a húsunkba mar, főleg a dal második felében, ahol igazán elkaptam a fonalat, ami jó pár dalon keresztül magával is sodort. A gitárjáték legnagyobb erőssége, hogy teljesen hihető utat jár be a sötét riffeken, tremolókon keresztül a dallamosabb részekig, amelyek giccs helyett inkább rideg fenségességet és ünnepélyességet sugároznak magukból az időnként előtérbe kerülő basszusgitárral egyetemben. Be-becsúszik egy kevés billentyűhang is, mint például az Excellent Griefben, de a hangsúly szinte végig az erős gitáron és a falként leomló, robajló dobokon van. Az egész anyag esszenciáját foglalja össze a középtájon elhelyezkedő címadó tétel, amiben a hagyományos fekete fémes monotónia is jelen van, majd a Chamber Of Sin őrült gitárfutamaiban merülhetünk alá a lélek rejtett zugaiba. A két monstrum annyira meggyötör, hogy a Horns In The Smoke már nehezebben csúszott a rövidsége ellenére.

Kellemesen úszik be a képbe sejtelmes lebegésével a Memoria Dei (Profanity and Devil), ami idővel ugyan gyorsabb sebességre kapcsol, de valahogy megőrzi pszichedelikusabb, nyugtatóbb jellegét. A lazaság persze csak átmeneti jellegű, mert a Pitch Black Reflection bebizonyítja, hogy akad még bőven üzemanyag, sőt, talán több is annál. Egészen megszállott őrületbe torkoll a dal, amit a The Day I Died (Reborn into Flames) is megtart magának, valamivel „slágeresebb” formában.

Irgalmatlan hosszú a maga közel 50 percével a Confessing Darkness, cserébe sűrű, mint a kátrány és sajátosan nyomasztó, nehogy egy percig is komfortosan érezzük magukat. Mégsem tudnám eldönteni, hogy melyik tételt hagytam volna a stúdióban, mert önmagukban mind elég élvezetesek, csupán több van belőlük a kelleténél. Ez persze saját tűréshatár kérdése, mivel az Imha Tarikat friss kiadványa a bőven ajánlható lemezek sorát bővíti.