Az ősi pogányságot a modern világgal összehasonlító, misztikumot a hétköznapisággal szembe állító Iskandr nevével második, Euprosopon című anyagával ismerkedtem meg, ami instant kedvenc lett, bár hosszú távú barátságot nem kötöttünk. Az album hatására felkutattam a zenekar debütálását is 2016-ból, viszont a Heilig Land kevésbé tudott megfogni. Innen is látszik, hogy a duóként működő alakulat folyamatos fejlődésen megy keresztül, aminek következő lépcsőfokától egyértelműen elvárhattuk, hogy jól sikerüljün. Pont ezért nem okozott különleges meglepetést a Vergezicht, ami részletesebb, kidolgozottabb az elődjénél. A műfaj továbbra is a 90-es évek elejéről táplálkozó atmoszférikus black, mely bővelkedik epikus, monumentális elemekben, valamint rengeteg klasszikusból táplálkozik. A tapasztalt hallgatóknak nem lesz újdonság a Burzum féle monotonitás, a Bathory féle pátosz, az Enslaved és Borknagar nyomdokain felépített akusztikus megoldások és a korai Ulver-re emlékeztető teátrális vokál megjelenése . Ugyanakkor szerencsére nem szolgai másolással, újrázással van dolgunk, hanem egy olyan projekttel, amely minőségi módon kezeli az említett zenekarok örökségét. Aki ezzel tisztában van, az tudja, hogy hosszú, lassan építkező tételekre számíthat, melyek nem szűkölködnek csúcspontokban, de a hipnotikus hatású, egysíkú menetelés is ugyanúgy az összkép része. Ha már az előző anyagon is meggyűlt valakinek a gondja ezzel, az nem lesz könnyebb helyzetben a friss dalokat illetően sem, hiszen ezőttal egy óra fölé sikerült feltornászni a játékidőt.
A sok rizsát inkább a tényekkel folytatnám: a Vergezicht eddig számomra az ősz idei hangja, legjobb lemeze. Minden ízében szórakoztató, andalító, mélységekben bejárható alkotás, amiben teljesen kihasználnak minden lehetőséget a hangulatkeltés szempontjából. Jól szól, de van annyi tüske a gitároknak köszönhetően, hogy ne legyen steril, teljesen rendben van, hogy O. gyakorlatilag a dob miatt vette maga mellé M. Koopsot, mivel a valódi dobos szerintem minden technika ellenére pótolhatatlan. O. megtartotta magának a vokált (minden a lemezen hallható formában: károgás, tiszta ének, kórus) és a rengeteg hangszert. Mivel ezekből is akad bőven: az elektromos és rengeteg akusztikus gitáron túl találkozhatunk orgonahanggal, harangjátékkal, tamburával, trombitával, zongorával.
A témákat illetően tehát az epikusság és a szédítő monotónia a vezérív, de bőven akad példa nyers, már-már gonosz menetelésekre, valamint kifejezetten dallamos, mégsem szirupos részletekre. Furcsa módon nemcsak egy-egy dalnak, de az egész albumnak felfedezni véltem egy sajátos ívet, amit lehet, hogy csak én hallottam ki a rengeteg végighallgatás során: a Vergezicht dalról dalra szippant be és varázsol el. A nyitó Gezag például nagyon jóleső szerzemény, de elsőre úgy hatott, mint egy rutinból kivágott black metal nóta, ami a figyelem felkeltésére alkalmas leginkább. Lassú kezdésével, melankolikus, de gyors középrésszel, valamint ismét lomhább lezárással kerek egészet alkot ugyan, de csak részben vetíti előre, ami a folytatásban vár ránk. Ez utólag nézve nagyon jó dolog, mert nem lövi el az összes puskaport a lemez elején. Később nagyon szépen kimunkált kórusok, tiszta ének és megannyi kényeztető harmónia lesz a jussa a kitartó hallgatóságnak, ráadásul azt vettem észre, hogy a lemez hallgattatja magát és minden egyes alkalommal képes új finomságokat is felfedeztetni. Nem érdemes megvonni a felfedezés lehetőségét tőltek sem, kedves olvasók, úgyhogy vágjatok bele bátran!
Ha kedvelitek a dallamoktól sem elhatárolódó, erősen hangulatos fekete fémet, ami nem különösebben foglalkozik a műfaji megkötésekkel, akkor mindenképp tegyetek vele egy próbát, mert szerintem az Iskandr friss produkciója lesz az, ami a befeketett időt valóban meghálálja. Ehhez a kellemes őszi dalcsomaghoz ráadásul könnyen hozzájuthattok, hiszen már meghallgatható a teljes anyag a csapat bandcamp oldalán is.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.