Egy belsős csoportban beszélgettünk arról, hogy minél régebb óta hallgat valaki metal zenét, annál jobban megviseli a mai lemezdömping, főleg, aki a mára klasszikusnak nevezhető anyagokon nevelkedett. Egy fiatalabbnak mindez a végtelen forrás, a felfedezni való kánaán, de akadnak olyanok is, akik bizony a mai kiadványokra csak annyit tudnak mondani, hogy jó, de ez vagy az az előadó már jobban is eljátszotta ezeket a témákat. Persze nehéz újat mutatni, véleményem szerint egyébként nem is feltétlenül kell, viszont a minőségből sem szabad engedni, a tömegtermelés azonban a minőségromlás legegyértelműbb melegágya, legyen szó bármiről. A mai generációban már nem feltétlenül értik meg, hogy milyen érzés volt akár fél éven keresztül hajszolni egyetlen lemezt, hogy végül betehessük a lejátszónkba. Irány az internet és gyakorlatilag 50 emberöltőnyire való fémzenét hallgathat bárki. De visszatérve az eredeti gondolatmenethez: bizony be lehet sokallni és magasabb fokozatra állítani a szűrőket, hogy tényleg csak a legjobb anyagok jussanak el hozzánk. Ez zenei kritikákkal foglalkozók esetében kétélű fegyver, hiszen az sem járja, hogy csak a legkivételesebb, számunkra legkedvesebb produkciókról írjunk. Ezen dilemma miatt jártam úgy, hogy egy régi partnerünk által küldött majd tucatnyi lemez porosodik a polcomon anélkül, hogy érdemben foglalkoztam volna velük. Ez a kiadó felé, aki bízik bennünk (az őszinte véleményben, nem a seggnyalásban), nem szép dolog, de önmagamat sem szerettem volna addig tunkolni az albumokkal, míg már a jobbakat sem tudom őszintén élvezni. Ebben a szellemben ugrottam neki tehát ennek a cikknek, ami nem túl pozitív, azonban most is törekszem az igazságos és reális szemléletmód betartására.
Na, nézzük, mivel állunk szemben: a lemezhalom tetejéről a Jours Pâles zenekar Dissolution lemeze került a kezembe elsőnek. Ez egy francia black metal csapat, akik nem meglepő módon elég “franciásan” állnak a műfajhoz, vagyis úgy játsszák a fekete fémet, ahogy az nekik tetszik. Jelen esetben anyanyelv kíséretében, melyet most egészen üdítőnek éreztem, valamint dallamos, mégis egészen elborult formában. A darálások, a gyűlölettel teli kiborulások közepette mindig akad időnk arra, hogy egy pillanatra felülemelkedjünk a káoszon és szétnézzünk a lábunk előtt elterülő hulla hegyeken, valamint rácsodálkozzunk arra, milyen szép árnyékot vet a kora őszi napsugár a csonkig égett máglyák körülötti, itt-ott megmaradt fogakat rejtő hamura. Sorra érkeznek a meglepőnek szánt fordulatok: gótikus metal, post-metal, punkos lüktetés, de valahogy egységességet nem sikerült ezekből kovácsolni. Ugyan a zenekar neve ismerős volt, nem néztem utána a meghallgatás előtt, így az első benyomások uralkodtak rajtam: itt egy összeszokott formációról van szó, akik érezhetően bele is kényelmesedtek saját világukba és egy tisztességes iparosmunkával kívánják kiszolgálni rajongóikat.
Aztán persze leesett, hogy az általam kedvelt Aorlhac zenekar mellékvágányáról van szó, aminek annak idején a bemutatkozó lemezét meg is hallgattam párszor. A komplett zenekarból mára az alapító Spellbound maradt, valamint a gitárokért felelős Stéphane, úgyhogy jóval kevesebb koponya agyalt most ezeken a dalokon, mint korábban. A Dissolution maga csak 45 perces, tehát egy átlagosnak mondható hosszúságú kiadvány, a fele játékidőnél azonban már azon gondolkodtam, hogy talán másik lemezt kellett volna levennem a polcról. Akadnak szórakoztató momentumok: igen. A végtelenül ronda albumborító ellenére rendben van a hangulat: erre is felelhetünk igennel. A Jours Pâles azonban a néhány helyen velük kapcsolatban emlegetett avant-garde jelző ellenére is rendkívül kiszámítható. A másodikként érkező La reine de mes peines (Des wagons de détresses), valamint a Noire Impériale című, hosszabb tételekben kiterítik minden lapjukat és később már csak ezeket variálják, kevésbé izgalmas módon. A másik dolog, ami hazavágja a produkciót, az Spellbound itt bemutatott vokálja. Hiába a megjelenő női ének, a narráció, amikor agresszív acsarkodásba megy át, az nem egy dühös harcost, széttört lelket idéz meg lelki szemeim előtt, hanem egy mérges szomszédot, akinek rászart a kutyám a gyepére. Nem túl megnyerő vízió ez, ennek ellenére alaposan túl is éneklik az egész korongot. Azért megmutatja azt is a Jours Pâles, hogy akadnak tartalékai, mivel a lemez végén található Limérence, Dissolution kettőst kimondottan élveztem. Ezek kevésbé érződtek erőltetettnek, direkt avant-garde egyvelegnek, pont ezért működtek rendesen.
Egy kicsit aggódtam a porosódó dolgok miatt, hogy talán elkezdtem kiégni, de a helyzet az, hogy egy darabig nem ment a “mindent elfogyasztok, amit elém tesznek” hozzáállás, ami az ezredik cikk megírásáig nagyjából működött. Meghallgattam ismét a bemutatkozást, a brutálisan túltolt második lemezt és rájöttem, hogy a banda bizony nem lett jobb lemezről lemezre, inkább beragadt a saját világába, ahogy Bill Murray az Idétlen időkig című filmben, csak ők nem biztos, hogy kikerülnek a végtelen spirálból… Akinek új ez a vonal, a francia közeg, sok izgalmat találhat ebben a kiadványban, de nálam végig villogott az a bizonyos felirat, amit a cikk elején írtam: már valahol hallottam ezt, csak jobb kivitelben.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.