A hatalmas fojtogató lemezkiadási dömpingben, a promó-fürdőben időnként le kell törölnöm a párát az ablakról és ilyenkor előveszek egy régi lemezt… Kevés olyan kiadvány van, ami ilyenkor eszembe jut és ha egy zenekar be tud jutni ebbe a kiváltságos körbe, az legtöbbször ott is szokott maradni. Erre jó példa a szovjet asztrofizikusról elnevezett, ámbár amerikai Kardashev projekt, akiknek előző, Liminal Rite lemeze nemcsak év végi listás volt nálam, de azóta is szívesen előveszem, ha az extrém és a kifinomult zene közel tökéletes keveredésére vágyom. Ez már csak azért is nagy szó, mert én fiatal voltam abban az időben, amikor kifejezetten népszerűnek számított az a fajta zenekari felállás, melyben szinte már divat volt az extrém vokál mellett valami éteri hangot is bedobni a durvulásba. Gondolok itt akár egy Slipknot-ra, Mudvayne-re, Opeth-re, de akár a női éneket kiegészítő károgás/hörgés is szóba jöhet. Valahol az ezredforduló tájékán jelentett ez a megoldás biztos kiutat a bandák számára a középszerűségből, aminek az lett az eredménye, hogy manapság már ritkán kapjuk fel a fejünket a hasonló megoldásokra. Ebből jelentett egyfajta kiutat számomra a változatos utat bejárt Kardashev második, mégis önmagát újradefiniáló albuma. Az emlékek tehát nem halványultak, úgyhogy igencsak nagy várakozás előzte meg a nemrég elérhetővé vált friss anyaguk, az Alunea megjelenését.
Ahogy akkor felhívtam a figyelmeteket a kerek 10 pontos értékelésre és az olvasás helyetti zenehallgatásra, ezt igazából most sem kellene másképp lereagálnom, de hát a leütött karakterek számának növelése éppolyan kedves számomra, mint maga a zene. A Kardashev szépen fogta azt az egyveleget, amit a nagyszerű Liminal Rite idejében hangjegyek formájába öntött és egy kicsivel tovább csiszolta, finomította azt, így szinte elmaradhatatlan az összehasonlítás. A néhány évvel ezelőtt jól működő, megfeketedett atmoszférikus, progresszív death metal zuhatagba több post-metal került, de nem hinném, hogy bárkit meglep a tiszta ének és a merengős részek előre törése a végeredményben, hiszen ezek voltak a legerősebb pillanatok is. Persze nagy elpuhulásról nem beszélhetünk, hiszen ahol kell, ott lelkiismeret-furdalás nélkül tökön rúg az Alunea. A pörgés, az inkább leleményesen, mintsem technikás módon összepakolt zene könnyedén sodor magával a mindössze 42 perces, az elődjénél jóval rövidebb korongon, ami talán még a tényleges időnél is rövidebbnek tűnik ezáltal. Az anyag tényleges csúcsa azonban a teljesen kibontakozó Mark Garrett, akit ezer féle zenekarban hallanék énekelni.
Dalnokunk annyira a különféle énekhangok megszállottja, főleg extrém zenei tekintetben, hogy saját youtube csatornát is vezet ezek elemzésébe beleásva magát. Hozzáértése a Kardashev meghallgatása után természetesen megkérdőjelezhetetlen: agresszív üvöltés, károgás, mély hörgés és ezek bármilyen átmenete pillanatok alatt kiszalad belőle, hogy aztán egy érzelmektől tobzódó, hidágrázást hozó tiszta énekben nyilvánuljon meg. Talán a SYL korszakos Devin Townsend tudott hasonlóan meglepő váltásokkal szolgálni, de egy teljesen más felfogásban és hangulatban. A Kardashev ugyanis témavilágát tekintve sem mondható annyira hétköznapinak. Súlya és ereje ugyanis nem a világégést, a legyűrhetetlen magányt vagy fájdalmat, természeti szépséget, esetleg túlvilági lények utáni vágyat tűz ki zászló gyanánt, hanem a meglehetősen személyes érzelmeket, a belső nyugalmat hivatottak bemutatni a káoszban tobzódó valóságban. A zenekar egy olyan bolygóra kíván elrepíteni, ahol ráérünk lehajolni és megcsodálni a vékonyka fűszálon hintázó reggeli harmatcseppet, ahol nem létezik a stressz, a szorongás. Itt a legtermészetesebb dolog az egymás iránti tisztelet, a megértés és segítségnyújtás már az első pillanattól. Az éjfekete felhőkön keresztül is átragyog az élet esszenciáját közvetítő napsugár, az ellenségek pedig megértik, hogy nem létezhetnek egymás nélkül. Ritkán írok ilyet, mert kedvemre való a durvulás, de a Kardashev tollából még ennél finomabb, akár a kemény metaltól megfosztott kiadványt is szívesen meghallgatnék. Itt nem a végletek közötti kontraszt az, amire felkaphatjuk a fejünket (jajj, de durva, jajj, de szépen énekel), hanem az a harmóniában tobzódó hangulat és a remek dalírás.
Az érdekességek és tartalom terén persze még itt sem állhatunk meg, hiszen az Alunea nem egy következő lemez, vagy a Liminal Rites közvetlen folytatása… A friss dalcsokor a zenekar 2017-ben kiadott, laza koncepcióval megtámogatott The Almanach című EP-jét követi cselekményében, ami azért nem mondható túl gyakori jelenségnek. Ez alapján egy, a térben, időben utazni képes, ám emberi lény találkozik egy felette állóval, akivel bősz filozófiai vitát folytat a létezés értelmének számtalan aspektusáról.
Egy nagyon komplex, óramű pontossággal kivitelezett, hangzásával és külsőségeivel is üzenetet közvetítő anyag lett az Alunea, amit érdemes ízekre szedni, felfedezni minden zenehallgatónak. Egyelőre nekem 9 pontot ér meg, de csak azért, mert a Liminal Rite azonnal ütött. Az új lemezt még hallgatnom kell, nagy eséllyel sokszor.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
