A brit IQ nem mai zenekar. Nekem viszont ez az első találkozásom a bandával, annak ellenére, hogy idén már 28 éves fennállásukat ünneplik.
Valahol azt olvastam az új lemez kapcsán, hogy ez a lemezük sem jobb vagy rosszabb, mint bármelyik előző, s ha egyet hallottál közülük, mindet hallottad. Ezzel az állítással egyelőre nem tudok mit kezdeni, így jöjjön pár gondolat az aktuális Frequency-ről.
Az IQ prog-rockot játszik magas színvonalon, s ez a kiindulópont. A bő egyórás, hét dalt rejtő lemezen nem is nagyon térnek el ettől. Most az más kérdés, hogy valójában mennyire is nevezhető ez progresszívnek, lehetne ezen vitatkozni, de ebbe a zsákutcába ne menjünk bele. A lényeg az, hogy zeneileg olyan kortárs (azaz régóta jelen lévő) bandákat említenék összehasonlításul, mint például a Marillion, a Pendragon vagy a Threshold. De itt-ott (nekem főként hangulatilag) még a Pink Floyd neve is beugrott. Szóval itt nem nagyon találunk különösebb technikai magamutogatást, inkább a hangulaton van a hangsúly.
A címadó, s egyben nyitó Frequency rögtön egy erős kezdés (számomra a lemez legjobbja is). A refrénje nekem legalábbis nagyon bejön. S az sem zavar, hogy majd’ nyolc és fél perc (és még így is csak a negyedik leghosszabb nóta az albumon!).
A hosszú nóták viszont sokszor unalomba fulladnak, így nekem csak bizonyos hangulatban jön be ez a lemez.
Peter Nicholls hangja kifejezetten jó, bár nem nevezném különlegesnek. A dalokra egyöntetűen jellemző, hogy a billentyűk domináns szerephez jutnak és kiváló dallamokat is hoz Mark Westworth, sőt Ryker Skies-ban még némi – igaz csak halvány! – indusztriál hatást is érzek. Azonban nem érzem indokoltnak a majd’ 10 perces hosszt.
Az meg végképp nem volt jó húzás, hogy az utolsó előtti dal (The Province) a leghosszabb. És be kell vallanom, hogy nem akkora nóta, hogy szűk tizennégy(!) percen keresztül fenntartsa a figyelmet, még akkor sem, ha vannak benne jó részek. Inkább írtak volna több rövidebbet…
A záró Closer megfelelő hangulatban kellemes záróakkordja a lemeznek, de különben nem nagy durranás, korrekt, meg minden, de ha nem vagyok ráhangolódva, ekkor már örülök, hogy a végére érek.
A dobok, gitárok magas szinten hozzák a témákat, hangulat is van, igaz főként a melankólia a jellemző, de számomra kevés az igazán emlékezetes momentum.
A hangzással természetesen minden rendben, s a borító is szemet gyönyörködtető és ötletes.
A lemez beszerezhető kétlemezes speciális kiadásban is. Itt a bónusz DVD-n a 2007-es hollandiai Zoetermeer-beli fellépés anyagát kapják meg a rajongók.
Kellemes, nyugtató, de inkább csak háttérzene.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.