A Crossfade nem épp mai banda. Még a múlt évezred végén (’99-ben) alakította Ed Sloan szólógitáros-énekes, Mitch James basszer és Brian Geiger dobos a Dél-Karolina-beli Columbiában The Nothing néven. Azután még ugyanabban az évben Sugardady Superstarra változtatták, miután Tony Byroads énekes és DJ csatlakozott hozzájuk.
A most is használt Crossfade nevet 2002-ben vették fel. A csapat első lemeze, amit egyszerűen Crossfade-re kereszteltek 2004-ben jelent meg a Columbia Recordsnál, s az USA-ban platina lemez lett. A 2006-os Falling Away lemezt már Byrons nélkül készítették. S a megjelenés után csatlakozott Les Hall turnégitárosnak, majd állandó taggá vált. A debüt milliós példányszáma után a Falling Away-ből csak 200 000 ment el. Így természetesen a kiadó dobta a bandát.
A banda 2008-tól úgy egy éven át inaktív volt, majd Hall meggyőzte Sloan-t a folytatásról, s leszerződtek az Eleven Seven Music-hoz. Időközben dobost kellett találniuk, s ideiglenesen Will Hunt (Evanescence, Black Label Society, Eye Empire, Dark New Day, Skrape, Methods of Mayhem, Mötley Crüe, Static-X, Staind) került a csapatba. Változott a logo és a dobos is újra, jelenleg Mark Castillo, aki a Bury Your Dead-ből érkezett.
Szóval a harmadik lemez előtt demóztak, meg 2010-ben kihozták a Killing Me Inside dalukat klipesítve.
A lemez most június végén látott napvilágot rajta tíz dallal negyvenkilenc percben. S, hogy milyen is lett?
A Dead Memories erős kezdés, bár túl sok egyéniség itt még nem mutatkozik (annyira sok mondjuk később sem…).
Azt hiszem érdemes azokat a dalokat kiemelni, amik valamiért betaláltak nálam. A Dear Cocaine meg ilyen félakusztikus cucc, ami hangulatilag az Alice In Chains-t idézi (talán a címe miatt is). A refrénjét meg nagyon eltalálták.
A Suffocate meg nekem filmzene hatású, kellőképp befordulós és sötét (pl. a hős épp bosszúra készül).
A címadó We All Bleed-ben némi torzított ének is van, ami miatt kissé Manson hangulatot kap a dal.
Egy-két helyen még kis pszichedelia is megbújik a dalokban – a záró Make Me A Believer-ben például -, ami még egyediség felé billenti a mérleg nyelvét. Ebbe a bő tíz perces dalba sikerült sok mindent belepakolniuk, akusztikától elektronikáig, meg vonósokat (gondolom samplerrel), sőt még némi heavy metalt is, s ezzel talán el is tudnak indulni egy egyénibb irányba, ami manapság nyilván nem könnyű, de érdemes – talán csak úgy érdemes – lemezt csinálni.
Ritkán tapasztalok ilyet, de itt a lemez második fele erősebb, s talán emiatt is érzek kedvet, hogy újra és újra meghallgassam. S a pontszám főképp ennek következtében lett nyolc.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.