Ha a szó eredeti értelmében vett progresszív, előremutató zenékről van szó, a norvég bandák megkerülhetetlenek!
Atmoszférateremtés, és kísérletezés terén is élen járnak.
És nem csak a nagy nevek, mint pl. Arcturus, Borknagar, Ulver, de a fiatal, feltörekvő zenekarok is sokszor már debütként olyan lemezeket adnak ki, amik hallatán az ember csak elismerően csettint.
Én így voltam a Leprous első igazi albumával, a 2009-es Tall Poppy Syndrome-mal, ami bár magán hordozza a példaképek hatását, mégis egy minőségi, színes, kísérletező zenét rejt.
Ezért fokozott érdeklődéssel vártam a második, Bilateral címre keresztelt opusz megjelenését.
Az előzetesen nyilvánosságra hozott borító és a Thorn című nóta előre jelezte, hogy itt valami hatalmas dolog van készülőben, de őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy a Bilateral ennyire változatos nótákkal/hangulatokkal teli, delejező, addiktív hatású zenét fog tartalmazni!
A címadó dal komolyan mondom úgy kezdődik, mint egy The Idoru sláger!
De amit már ebben a 4 percben összeénekel Einar Solberg, az valami hajmeresztő!
Benne van a hangjában Mike Patton, Daniel Gildenlöw, Ray Alder, Devin Townsend, sőt még a mi Oláh Szabink (ex-@fter all/Haelo, FreshFabrik), illetve Tanka Balázsunk (ex-FreshFabrik, Turbo) is!
A Forced Entryben pl. ahogy a magas hangokra föl, majd onnan le lépeget, egyértelműen a Balázzsal készült Fabrik lemez ugrott be.
Ha élőben is hasonló minőségben tudja ezeket a dallamokat, hangokat prezentálni, akkor zseni!
De zeneileg is baromi színes ez a nóta, van benne Meshuggah szerű matekozás, megadallamos gitártémák, pszichedelikus lebegések, mindez úgy, hogy nem lesz zsibvásár jellege a dolognak.
A dal második felében a szóló alatti durva riffelés és a gerjedő, sivító gitárszóló döbbenetes, az utolsó 2 percben pedig úgy visít Einar, mint HevyDevy!
A Restlessben kiderül, hogy Garm, illetve Simen is nagy hatással lehetett dalos pacsirtánkra!
Az Ihsahn vendégeskedésével készült Thorn refrénje telitalálat, ahogy a komplett dal, jazzes gitárszólójával, töredezett riffjeivel, komor, trombitás végkifejletével.
Az eddigi négy dalban több dolog történik, mint egy átlagos zenekar teljes diszkográfiájában, de az Mb. Indifferentia egy újabb színt hoz az eddigi kavalkádba, a maga Porcupine Tree-s, Opethes prog rockos utazásával, David Gilmourt, vagy éppen Steven Wilsont idéző lassan építkező gitárszólójával.
A Waste of Air a legmetalosabb tétel, amolyan HevyDevys/SYL-es zúzda, jó sok kütyüvel, hangulatfokozó zajjal, effekttel, alattomosan betonozó riffeléssel.
Egyébként a szintit is Einar kezeli és nagyon sokat hozzátesz a játéka a zenéhez és talán úgy is tűnhet, hogy szinte nagyobb szerep jut a billentyűknek, mint a gitároknak.
Pedig ez nem így van!
Ha nem is direkt/arcbamászó módon, de a Bilateral igenis gitárcentrikus.
Csak szerencsére a két gitár nem nyomja el a többi hangszert, a ritmusszekció sem alárendelt „mellékszereplő”, de azért nem esnek át a ló túloldalára sem, hisz nem öncélú, agyontechnikázott témahegyek alkotják a Bilateral zenei anyagát, hanem gondosan megkomponált dalok.
Hogy egy reklámszlogent idézzek: a Bilateral nyilvánvalóvá tette, hogy a Leprous már bizonyíték, nem csupán ígéret!
A progresszív és avantgarde rock/metal zenék híveinek kötelező hallgatnivaló.
Mindenki másnak pedig erősen ajánlott! 😛
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.