Ha szóba kerül a progresszív metal, mint műfaj, akkor még a stílust kevésbé ismerő, laikus zenehallgatók is meg tudnak említeni legalább egy bandát a szcéna képviselői közül.
99%-os bizonyossággal ki merem jelenteni, hogy a legtöbben a Dream Theater nevét nyögnék be!
Pedig én úgy gondolom, hogy „Álomszínházék” már közel 10 éve nem nevezhetők progresszívnek, előremutatónak, sőt leginkább az egy helyben topogás jellemző az utóbbi 4 lemezükre.
Ezt kevesen sajnálhatják nálam jobban, hisz valaha az egyik kedvenc bandám volt a „Dríííím”, olyannyira, hogy nekem a sokat kritizált ’97-es Falling Into Infinity is bejött és a mai napig szívesen hallgatom azt a korábbiaknál szellősebb, mégis nagyon hangulatos és nem agyonjátszott albumot!
Aztán a Metropolis Pt. 2.: Scenes From a Memory lemezükkel megalkották pályafutások legszebben csillogó ékkövét, egyben a műfaj egyik alapművét.
A 2000-es Pecsás koncertjükön én is ott csápoltam az első sorokban és több ezer rajongóval egyetemben énekeltem végig a komplett Scenes lemezt Jamesszel, akinek még most is előttem van a döbbent, de mégis boldog tekintete, hogy vazze, ezektől a srácoktól nem hallom a saját hangomat és kenik-vágják a dalszövegeket!:D
A 2002-es Six Degress… még hozott némi újítást, a Tool és az Opeth hatása is érződik a lemezen, legalábbis az első CD dalain.
És mintha ezután valahogy elvesztették volna a fonalat.
Vagy én vesztettem el…
Fene tudja.
Mindenesetre az azóta, rendre kétévente kiadott lemezeiket sehogy se tudtam befogadni, értékelni, mert hiába próbáltak Metallicásak, vagy épp „Múzsásak” lenni, valahogy elfelejtették, hogy milyenek akkor, amikor önmaguk…
Azért mindig gondoskodtak róla, hogy valamivel a köztudatban maradjanak, de ilyen szempontból 100%, hogy a Dramatic Turn of Events-et megelőző időszak viszi a prímet.
Hisz megtörtént az, amire szerintem senki se gondolt, vagyis az alapító, dalszerző, főnök, az űberdobos Mike Portnoy kiszállt/kirúgták…
Na ez majdnem olyan, mintha Lars távozna a ’tallicából.
Helyette jött egy másik Mike, a Mangini, aki ugyancsak nem fakezű/falábú.
Viszont előtte hónapokon keresztül titkolóztak az új ütős személyét illetően, és ha úgy vesszük ezzel már meg is indult a lemez marketing kampánya.
Ha valaki arra kíváncsi, hogy más lett-e a Dream Portnoy nélkül, akkor a válaszom, rövid és velős: NEM!
Mondjuk Mangini nem tudott még túl sokat hozzátenni a dalokhoz, mert a nagy előd már megírt témáit játszotta föl, ezért ha nem tudnánk, hogy váltás történt a dobszerkó mögött, valószínűleg az új Mike játéka alapján nem jönnénk rá a „turpisságra”.
Magyarán: tökre úgy üt, mint Portnoy.
A többiek meg úgy kezelik a hangszereket, mint eddig…
És pont ezekkel az (ugyan)úgyokkal van a baj.
Jönnek a jól megszokott, bejáratódott panelek, virgahegyek, melódiák, amik nagyon ismerősek valahonnan.
A kezdő nótában a Scenes lemez dallamai, megoldásai köszönnek vissza, aztán kapunk Images and Words utánérzéseket is.
Valahogy olybá tűnik számomra, mintha ezek a nagyszerű zenészek nem tudnának, vagy nem akarnának kitörni az általuk teremtett zenei univerzumból.
A kilenc dalból négy 10 perc fölötti, de sajnos nem sikerül megtölteni őket tartalommal.
LaBrie énekdallami is kiszámíthatóak, unalmasak.
„Rudi” szólói, hangszínei, effektjei, Petrucci gitározása szintúgy.
A Build Me Up, Break Me Down modern vizekre próbál evezni a kezdő és a későbbiekben is felbukkanó loopjaival, elektrós alapjaival.
A vége felé, ahogy James a refrént énekli több sávon, amiből az egyiket jóval magasabb hangon adja elő egészen kipofásodik a dal.
A Bridges In the Sky-ban is vannak fogós énektémák, de mire ezeket megkapjuk, vagy 6 perc már le is ment a nótából.
Talán a lazább, progresszív rockosabb pillanatokban bővelkedő Breaking All Illusions a kedvencem a lemezről, de lévén az utolsó előtti szerzemény, mire odáig eljutok, már le vagyok fáradva, unom az egészet.
Pedig még egy pár másodperces funky-s gitározgatás is van benne és egy visszafogottabb, lassan építkező gitárszóló.
Ennek ellenére a lemez összességét tekintetbe véve akár ezen dal címével is kifejezhetném érzéseimet, vagyis: ha még voltak is illúzióim a Dream feltámadását, önmagára találását illetően, azokat sikerült eloszlatniuk ezzel az újabb kiábrándító, majd 80 perces dalcsokorral.
Nem tudom mi történne, ha a menetrend-szerű kétévenkénti lemezkiadást megszakítanák egy hosszabb pihenővel, de azt hiszem nem ártana kipróbálniuk!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.