Kicsit meglepődtem, mikor beírtam oldalunk keresőjébe a Mastodon nevet és „csak” híreket, hangpróbás szerepléseket, koncertbeszámolókat és a banda adatlapját dobta ki „kisokosunk”.
Vagyis úgy tűnik, hogy az utóbbi évtized egyik legfontosabb rock/metal zenekarának egyik lemezéről se írt még senki kritikát.
Szóval jelen írásomat föl lehet fogni, amolyan hiánypótló szómenésként is…:D
Az agyontetovált amcsi arcok 2002-ben szabadították a világra első nagylemezüket, Remission címmel, de a nemzetközi ismertséget, szakmai és közönségsikert a második album, a 2004-es Leviathan hozta meg számukra.
Tény, hogy a Leviathan dalai fogósabbak lettek, ami nagyban köszönhető a tiszta/dallamos ének gyakoribb használatának.
Ennek ellenére még mindig a kiabálós, ordítozós vokalizálás volt túlsúlyban.
Aztán a 2006-os Blood Mountain meghozta az egyensúlyt, ami az extrém és klasszikus éneklés arányát illeti, a Crack the Skye (2009) pedig már a tiszta ének „diadalaként” is fölfogható.
Persze közben a zene is változott, a kezdeti idők erősen sludge alapú zúzása szépen átváltott egy határokat és korlátokat nem ismerő, jobb híján progresszívnek nevezhető, ide-oda tekeredő gitárharmóniákat és valami elmebeteg dobolást felvonultató rock/metalba.
És el is jutottunk a mába!
Ugyanis nemrég jelent meg a „Maszti” ötödik albuma és címéhez hűen le is vadászott annak rendje és módja szerint!
A lemez első két dalát már korábban kihozták kedvcsinálóként és mindkét nóta igazi Mastodon sláger!
A Curl of the Burl a maga füstös, stoneres riffjeivel, illetve Troy és Brent hipnotikus dallamaival talán minden idők legnagyobb Mastodon slágere.
Egyébként nem csak a fönt nevezett két úriember énekel, hanem gyakorlatilag mindenki szóhoz jut ebben a bandában!
Egyiküknek sincs képzett hangja, de mégis olyan dallamokat találnak ki, hogy csak lesek…
A Blasteroid a maga laza két és fél percével szinte végigszáguld az emberen, ebben már van némi „Dillingeres” kajabálás, de csak fűszerként.
A Stargasm jófajta space-es effektekkel kezdődik, aztán tipikus Mastodonos riffeléssel folytatódik, hangulatában leginkább az előző lemezre hajaz.
Brann Dailor dobolása mellett ezúttal se lehet szó nélkül elmenni, mert még most is embertelen témákat üt, pedig jóval visszafogottabb a játéka, mint az első két lemezen volt, ahol azért néha már-már szétütötte a dalokat. És hogy egy ilyen szintű püfölés mellett még énekeljen is…
Brent és Bill körkörös, tekergőző gitárharmóniái, szólói, riffjei is zseniálisak, mint mindig.
Gyakorlatilag minden nóta telitalálat, de azért a vége felé helyezték el a legkontrasztosabb szerzeményeket.
A Creature Lives úgy kezdődik, mint egy Pink Floyd dal, a „nevetős” effekt meg talán ugyanaz, mint anno Waterséknél.
És az egész nóta egy pszichedelikus, merengős, álmodozós trip.
Akár egy Syd Barrett vezette Floyd téma!
Tehát a legnyugisabb nóta a lemezen.
Amit a Scott Kelly (Neurosis) vendégeskedésével készült Spectrelight követ, ami meg a leghúzósabb, legkeményebb dal.
Az utolsó két szerzeményre meg nehéz szavakat találni, ugyanis nálam valami olyan, mélyen a tudatalattiban gyökerező érzést, hangulatot hozott elő, ami kb. az emberiséggel egyidős.
Nem is tudnám ezt megmagyarázni, de minden egyes hallgatás alkalmával olyan katartikus élményben van részem, ami miatt érdemes zenét hallgatni, vagy bármilyen más művészeti ág alkotásaiban elmerülni.
A Sparrow harmadik percénél ahogy elkezdik nyomni azt az effektezett gitárszólót és alatta megy az a delejező riff…
(Ős)Állat!
Persze vannak, akik nem értik, hogy miért olyan nagy szám a Mastodon…
Nem mondom, hogy mindenki értékelni tudja a zenéjüket, de szerencsére én már évekkel ezelőtt ráéreztem az ízére.
Mi a 10 pontos, ha nem ez a lemez!
Tömény zsenialitás!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.