Az angol Engraved Disillusion 2008-ban alakult azzal a célkitűzéssel, hogy egy nagyon dinamikus, extrém metal zenét kreáljon. Mivel kedvenceik között olyan bandák találhatók, mint az At the Gates, The Black Dahlia Murder, Carcass, Unearth, Dream Theater, Dark Tranquillity nem meglepő, hogy egyfajta melodikus death metalt, deathcore-t kezdtek el nyomni, némi progresszív ízzel.
2009-ben elő is rukkoltak első kiadványukkal, a Desolate című EP-vel, ami felkeltette mind a szakma, mind a közönség figyelmét. Annak rendje és módja szerint végigkoncertezték a szigetországot, 2010-ben pedig előzenekarként melegítették be a közönséget a Dark Tranquillity európai körútján.
Idén pedig megjelent eme ismertető tárgyát képező első nagylemezük, az Embers of Existence. Ami biztos, hogy nem fogja fenekestül felforgatni a metal világát, nem fog új utakat taposni, viszont azon a bizonyos járt úton botlások nélkül halad.
Hisz már a rövid intro után berobbanó As Life Fades alapján nyilvánvalóvá válik, hogy ezek a srácok nem sz@roznak! Brutkó riffek, megkapó, dallamos gitárharmóniák, tempóváltások, techinikás szólók és szinte végig ropog a kétlábgép, miközben az énekes a tüdejét is majd kiüvölti. 
És szinte ez megy végig a 42 perces játékidő alatt, persze azért vannak visszafogottabb részek, leállások, a vokalista viszont meg sem próbálkozik a tiszta énekkel, ami talán nem is baj, mert valljuk be, már legtöbbünknek tutira herótja van az „extrém ének váltakozik dallamos énekkel” felfogásban nyomuló csapatoktól.
Ráadásul a szinte dúdolható gitárharmóniák képesek ellensúlyozni az elég egysíkú éneket, a gitárszólók mennyisége és minősége pedig kiemeli a bandát a tucat melodic death/deathcore-ban utazók még mindig egyre szaporodó, növekvő táborából!
A két bárdistáról tényleg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, játékuk Mike Amott mindenkori zenekaraira hajaz (főleg Carcass, Arch Enemy), iszonyat pengék a hangszereiken!
Az instrumentális Epitaph című szösszenet kezdő gitárdallamai Devin Townsend és Steve Vai dolgaira emlékeztetnek és ez a dal simán felférne bármelyik gitárhős albumára, de nem a hatalmas virgák miatt, hanem a fület gyönyörködtető dallamok, harmóniák kapcsán.
Egyértelmű, hogy ebben a bandában nem az énekes a főszereplő, nem ő felel a dallamokért, a fogósságért, hanem a gitárosok.
Azért bevallom eljátszottam azzal a gondolattal, hogy milyen lenne ez a zene, ha a mikrofon mögött egy igazi énekes állna, mondjuk egy Warrel Dane-típusú orgánummal megáldott illető, mert mi tagadás én jobban szeretem, ha egy énekes ténylegesen énekel, mintha csak hörög/ordibál.
Ennek ellenére az Engraved Disillusion debüt albuma egy igazi energiabomba: húzós, kemény és technikás, de mégis dallamos, viszonylag könnyen befogadható zenét rejt.
Ha az Embers of Existence nem is újítja meg a mára igencsak túltelített melodic death/deathcore/metalcore műfajt, semmiképp sem nevezhető tucatlemeznek.
Bemutatkozásnak tökéletes, aztán majd elválik, hogy „miből lesz a cserebogár”…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.