Már a borítója is ritka kifejező, beszédes az észt X-Panda debütáló albumának. Ráadásul a logojuk is nagyon illik a képbe, úgyhogy számomra a külcsín csillagos ötös. Mivel az artwork kapcsán egyből a klasszikus Yes és Eloy lemezek borítói ugrottak be, hallatlanban is meg mertem tippelni, hogy nagy valószínűséggel valami progos zenében utaznak a srácok.
Lehet, hogy ideje lenne lottóznom?
Ugyanis tényleg kedvenc műfajomban alkot a fiatal kvartett.
A Flight of Fancy pedig a bemutatkozó lemezük, ami két évvel a megalakulásuk után látott napvilágot. És mégis olyan, mintha egy rutinos, több lemezes banda készítette volna! De hát ugye, aki tud, az tud… Márpedig az észt csókák nagyon tudnak!
A rövid intro után felcsendülő 11 perces Black alapján konstatálhatjuk, hogy nem véletlenül nevezik meg az olyan bandákat hatásukként, mint Dream Theater, Planet X, LTE, Joe Satriani, Porcupine Tree, Nightwish. Hisz nem spórolnak a hangszerekkel, hangsávokkal, bár gyanítom, hogy a vonósokat és fúvósokat a szintijéből varázsolta elő a végig ihletetten, ötletesen játszó Kaarel Tamra. A legtöbb dal egyébként instrumentális, de a Black-ben Tamar Nugis bőgős/énekes hangja mellett felcsendül egy kellemes női ének is. Risto Virkhausen igazi gitárhősként penget, képes hatalmas tekerésekre is, de mégis a nagyon dallamos, dúdolható, szépen építkező szólókat alkalmazza leggyakrabban. Karl-Juhan Laanesaar dobolására se lehet panasz, szóval a srácok az ebben a műfajban elvárható technikai felkészültségükkel bármelyik ismert, már befutott csapattal felveszik a versenyt!
Igen, a Drímmel is!
És legalább annyira frissnek, üdítőnek tűnik a Flight of Fancy, mint Petrucciék legjobban sikerült alkotásai. Egyszerűen hallgattatja magát, elvarázsol, elrepít, röviden: hat. A fantáziára, szívre, fülre, lélekre. És nem olyan önismétlő (mondjuk debüt lemez lévén nem is lehet az…:D), mint a nagy példaképek utóbbi, izzadtságszagú próbálkozásai. És vannak teljesen meglepő megoldások is rajta! A Dickybirds-ben például ilyen „huhhh-hahhh”-szerű Dzsingisz kános törzsi kiáltások vannak. A címadó nóta is ének nélküli, bár azért abban is van ilyen nagyon éteri, fátyolos női hangfoszlány. A Siren egy már-már slágeres dal, Tamar nagyon fogós témákat énekel benne, és a kortárs lengyel prog. bandák hatását is érzem itt, na meg egy nagy adag Pain of Salvationt. Ütős!!!
Ezután jegyet válthatunk egy 11 perces álomutazásra, ahonnan nincs kedvünk visszatérni!
Szerencsére nem is ér véget ezzel ez a majd 70 perces út, hisz bár az eddig hallottak alapján is nyilvánvaló volt, de azért Kaarel egy három és fél perces billentyűszóló képében bebizonyítja, hogy nem csak Rudi bácsi (Jordan Rudess) tud érdekes hangszíneket kicsiholni a cuccából, de ő is. Sőt szerintem ízesebben és nagyobb alázattal is játszik, mint a Mester… No de nem akarom tovább szapulni a Drímet, úgyhogy inkább Pandáékra koncentrálok!
A Rhythm Department jó kis lebegős, paráztatós gitárral indít és ez a leginkább Porcupine Tree-ihletettségű dal.
Majd röpke 4 perc erejéig nyugodtabb vizekre evezünk, akusztikus gitár és fretless basszus kényezteti hallójáratainkat, lelkünket.
Nagyon kellemes ez a jazzes, bárzene jellegű szerzemény, egy újabb színfolt ebben a szivárványszínekben tündöklő zenei kaleidoszkópban!
De még ezzel sem teljes a paletta, hisz a Crystal Gazingben vannak kimondottan félelmetes részek, a záró Revelation pedig egyrészt meghozza az opera metalos bombasztot, másrészt a PoS :BE-jének hangulatát is sikerül megidézniük!
Úgyhogy én nem panaszkodom az idei év prog. felhozatala miatt, mert míg ilyen nem épp metal nagyhatalomnak számító észt bandák képesek iszonyú minőségi lemezekkel előrukkolni, addig nincsen semmi gond!
Inkább osztom az észt észt! 😀
Sz@r poén volt, bocsi!
Hallgassatok inkább X-Pandát!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.