Fémforgácsos szerkesztői pályafutásom alatt most esett meg velem először, hogy anélkül vállaltam be egy promólemezt, hogy bele tudtam volna fülelni a banda zenéjébe. Ugyanis hiába kerestem rá az Erase nevű olasz bagázsra sehogy se találtam rá a virtuális világsztráda hatalmas útvesztőjében. Bezzeg az Eraser-re volt több ezer találat!
Szóval úgy döntöttem, hogy ezúttal zsákbamacskát veszek és a rendelkezésre álló borítóra fogom építeni a kritikát. A borító ugyanis egy férfi számára elég szemet gyönyörködtető! A vörös hajú, rágózós démon (a felfújt rágón amúgy a banda nevének kezdőbetűje, tehát egy „e” látható) igen megnyerő külsővel rendelkezik, tetszetős a nyaklánca, a dekoltázsa és a cickók fölött lévő tetkó is (ami egyben a lemez címe) izgalmasan hangzik. Azt hiszem kevesen mondanánk azt, hogy nem bűnöznénk szívesen ezzel a leányzóval!
Úgy voltam vele, hogy miután meghallgatom a lemezt és az nagyon gyenge, mondhatom majd azt, hogy tök mindegy, hogy milyen a zene, mert egy ilyen borítóval, egy atomszexi csajjal még a bűnrossz muzsikát is el lehet adni. Ha meg jó zenét tolnak a digók, akkor meg mondhatnám/írhatnám, hogy tök fölösleges volt ilyen hatásvadász borítóba csomagolni a lemezt, mert az van olyan jó, hogy minden optikai tuning nélkül eladja önmagát.
Aztán úgy alakult, hogy az album se nem rossz, se nem jó…
Viszont teljesen szürke, átlagos, sablonos.
A promólap szerint az olasz srácok olyan stílusokat mixelnek egyedi módon, mint a metalcore, deathcore, rock, crossover, pop. Ami nem is hangzik olyan rosszul, de a valóság ezzel ellentétben az, hogy az Erase debütáló lemeze egy teljesen átlagos, a „lerágott csont” kategóriába tartozó metalcore-t, modern metalt rejt. Hol a morózusabb, hol a dallamosabb megoldásokat rántják elő a kalapból, amiket 1-1 dalon belül is variálnak, de összességében csak egy közepesre mondják fel a jól megtanult, de nem kiemelkedően előadott leckét.
Az Ashes and Sinners dallamos énekkel indít, de aztán menetrendszerűen jön a tipikus metalcore-os ordítás, keménykedés, és az újfent dallamos refrén. Ugye sosem hallottunk még ilyet? Egyébként a zenészek se túl nagy ászok a hangszereiken, mondjuk tisztességgel hozzák a megtördelt riffeket, tempókat, de semmi kísérletezés, egyéni kezdeményezőkészség, meglepő megoldás nincs a közel 43 perc alatt, amire felkaptam volna a fejem. Az Another Day-ben a dallamos ének dominál, akár Papa Roach is lehetne ez a dal. És itt még jobban „fülbe ötlő”, hogy az énekes kiejtése nem az igazi. Néha kifejezetten zavaró az akcentusa.
És jönnek szépen sorban az egy kaptafára készült standard metalcore, modern rock/metal nóták. Talán még az I Can’t Believe in Nothing című kissé giccses, de mindenképp egy érzelmi többlettel bíró dal áll nekik a legjobban. Néha az az érzésem, mintha egy, a demós korszakát élő Subscribe-ot hallanék, akik még nem igazán találják a saját hangjukat, vagy csak nem merik a járt utat elhagyni a járatlanért. Biztonsági játékot folytat az Erase.
A vége felé azért kiderül, hogy tudnának ám a srácok, ha akarnának, hisz a Lover egy gitárgerjesztéssel, majd egy Machine Head-es riffel indít és még hangulati szempontból is Flynn-ék Burning Red lemezét idézi, amit bár sokan utálnak, nekem nagy kedvencem! Ez egy minimum 8 pontos dal! Ha még lenne vagy 6-7 ehhez hasonló szerzemény a lemezen, másabb lenne a leányzó fekvése! A Demons meg a lemez slágere, Daniele Boccardi kissé megkínzott énekdallamai itt működnek legjobban, bár valahonnan nagyon ismerősek is egyúttal ezek a dallamok… Az Always Faithfull a maga agyontöredezett mivoltában is kellemes, kár, hogy az élvezeti értéket csorbítja a többször is elhangzó „suffocate” szó „szófokét”-nek való kiejtése.
A My Own Creed pedig egy korrekt záró nóta.
Az utolsó 4 dal eléggé rendben van, igaz a többi teljesen középszerű.
A May I Sin? egy könnyedén hallgatható, könnyen emészthető, de szinte teljesen hatástalan lemez, a még futó, de már népszerűsége zenitjén túl lévő stílus/trend korlenyomata.
Egy tipikusan „nem árt, de nem is használ” lemez.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.