A 2007-ben alakult dán Malrun a kiadói promószöveg szerint új (második) albumán tökéletesítette a fogós rock dallamok és az energikus, groove-os metal kombinációját. Mihez képest persze? Mert, ha a csapat két EP-jét (Longest Road To Rome – 2007, Beyond – 2008) követő bemutatkozó lemezét, a 2010-es Beauty In Chaos-t veszem alapul, akkor ezzel az állítással nem is lehet vitába szállni.
Az öttagú csapat tényleg haladt előre az ott nyújtott teljesítményéhez képest. No, de nem kell egetverő újdonságokra, netán valami számottevő egyéniségre gondolni. A The Empty Frame csupán egy jó lemez. De ez is relatív, hiszen igaz, hogy a fiúk terjeszkedtek, feszegették a határaikat, azonban ettől még a lemezen csupán tényleg jó, esetenként emlékezetes dallamokat is felmutató, mondjuk így „modern metalt” hallhatunk.
Szóval nem találták fel a spanyol viaszt, hisz jobbára máshonnan ismerős panelek köszönnek vissza. De, ezekből sikerült olyan hallgatható, sőt hallgató- és rádióbarát dalokat írniuk, amikkel szerintem főként a tengerentúlon érhetnének el sikereket.
Ha górcső alá vesszük a dalokat találunk az összetevők közt alternatív(nak nevezett, de voltaképpen mára már kommersszé vált) témákat, popos dallamokat, de persze a (metal)core-os témák (The Iron March) is felbukkannak. S, ha már metalcore-t emlegetk, akkor itt-ott felbukkan némi svéd dallamos death metal is ízelítőként az újkori In Flames nyomán (Bloody Mary).
Nemrég az Alter Bridge társaságában is turnéztak és ha belegondolok, az afféle zenék hatását is felfedezni vélem. De beugrott még a Dave Grohl-féle Foo Fighters neve is, bár ez inkább érzés, mint konkrétum.
Ha egyetlen dalt kéne kiválasztanom, akkor az mindenképp a Sink Forever Down lenne, amiben akkora refrén robban be a visszafogott verze után, amit szerintem csak a legnagyobbak tudnak. Ráadásul Jacob Løbner hangjában van valami meghatározhatatlan fájdalom, ami miatt nekem tetszik és hajlandó vagyok kicsit elnézőbb lenni az összhatást nézve.
Szerintem nem járok messze az igazságtól, ha azt állítom, hogy a srácok valamennyi hatásukat engedték kibontakozni s ezzel sikerült egy egységes, de ugyanakkor sokat mutató lemezt szállítaniuk. Véleményem szerint ha a harmadik lemezre kikristályosodik egy egyéni hangvétel, talán hosszabb távú tényező is lehet a csapatból. A potenciált mindenesetre érzem bennük.
A hangzás meg Jacob Hansennek köszönhetően nagyon jó, bár egyediséget itt se nagyon lehet felfedezni. Talán az ének kissé előrébb van, mint kéne.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.