A brit Wizard’s Beard doom-ot, annak is a sludge-nak hívott válfaját tűzte zászlajára. Bár a doom nem áll távol tőlem, a sludge felé nem nagyon közelítettem. Ez a lemez pedig talán cikkírói pályafutásom legnehezebb feladata elé állított. Mégpedig azért mert egyszerűen a bő ötvenhárom perces, hét számos lemezt végig szenvedtem (becsületemre legyen mondva, többször is).
Nehéz erről írni, szóval nézzük a biográfiát először, bár túl sok infót nem sikerült összevadászni róluk. Annyi tudható, hogy a négytagú Leeds-i banda ex-Solitary Mass, ex-Snakebite, ex-Agent of the Morai tagokból állt össze. Nekem ezek a csapatok nem mondanak semmit, így nem jutottunk közelebb a megismeréshez sem. (Elnézést, aki képben van ez ügyben!) A csapat Facebook-os bemutatkozásából annyi kiderül, hogy a Solitary Mass 2010 júliusi feloszlása után annak romjain alakult, s a basszer Neil és a gitáros Craig valami lassabbat és mocskosabbat akartak játszani. A csapat ezután hamarosan teljessé vált, s 2011. áprilisában már ki is hozták a Pure Filth című bemutatkozóó lemezüket a PsycheDOOMelic Records segítségével. A csapat erre dicsérő kritikákat kapott, s a múlt hónapban ki is hozta a második nagylemezt, ami jelen ismertető tárgya. A Four Tired Undertakers-t már az Altshpere Production gondozta.
S hogy mit kapunk bő ötvenhárom percben? A promolemez borítóján azt írják: „Ajánlott, ha szereted az Eyehategod-ot, az Iron Monkey-t, a Grief Weedeater-t.” Na, én ezeket nem szeretem, bár ha őszinte akarok lenni, nem is ismerem őket. Hallani is csak az első kettőről hallottam, de igazság szerint a Wizard’s Beard hasonlat nem is csinált kedvet ehhez. A Facebook-jukon említik még a Howlin’ Wolf és a Crowbar nevét is. De mit mondjak, nem említeném őket egy lapon Kirk Windstein bandájával.
Az összességében hét (hat plusz egy rejtett) számot tartalmazó lemez elsőrangú, ha monotonitásra vágysz. Jellemzően egyfajta gitárhagzás, egy tömény massza csak az egész, s igazából nem nagyon különíthetők el a dalok. Ehhez jön még Chris Hardy megkínzott üvöltözése, amibe Neil Travers besegít – bár nem értem minek és hol – basszusgitározás mellett. Talán a dobos Dan Clarke játékát tudnám kiemelni, mert ő azért játszik olyan változatosan (az adott keretek között persze), hogy nem válik teljesen élvezhetetlenné a lemez. De azért nem tudja megmenteni.
Az első hallgatáskor még reménykedtem abban. hogy a rejtett dal talán hoz valami újdonságot, valami meglepőt, de csalódnom kellett.
Talán egy kicsit dallamosabb vokalizálással, meg némi változatosabb témákkal sikerült volna megnyerniük maguknak, de az a néhány kiállás kevés az üdvösséghez. A banda fűszakállas logója egyébként gyanítom jelzésértékű lehet, talán némi segédeszköztől lelazulva értékelhetőbb lenne. Így nem lettünk barátok, nagyon nem.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.