Nehéz dolga van errefelé a doom metalnak mostanság, legalábbis nálam majdnem nullára redukálódik annak esélye, hogy a zene melankolikus atmoszférája elérje hatását, mikor hét ágra süt a nap. Így a Wedding In Hades nagy dolgot tett, mert a körülmények ellenére belopta magát ide a négy fal közé a komor, gyászos hangulat, amit a franciák zenéje félelmetes szuggesztivitással áraszt magából.
A kissé morbid nevű zenekar 2006-ban alakult az észak-francia Saint Brieuc városkában, mikor tagjai bizonyára rájöttek, hogy melankolikus hangulatuk kiélésének van kreatívabb módja is, mint a közeli Saint-Brieuc öbölben kavicsokat hajigálni a vízbe, így kialakult az azóta is változatlan felállás, és 2007-ben megjelent az első, a zenekar nevét viselő demo, amelyet 2010-ben és 2012-ben egy-egy nagylemez követett.
A 2012-es Misbehaviour borítójáról az ember simán azt hinné, hogy valamelyik depressive black metal zenekar újabb alkotására számíthat, de nem így van. A négyesfogat melodikus doom metalban utazik, amelyben megtalálhatóak bizonyos gótikus stílusjegyek is. Témáikat tekintve valószínűleg jól ismerik Poe költészetét, elsősorban gyászról, csalódásról, fájdalomról és halott kedvesről hallhatunk benne; szerencsére angolul, nem az anyanyelvükön.
A közel egy órás merengést akkusztikus részek, zongorás és vonósbetétek, és gyönyörű szólók teszik változatosabbá. S.T. tiszta vokálja kifejezetten szép, amit elég sokat használ, egyébként az énekmodora sokszor Aaron Stainthorpe-ra emlékeztet, és a My Dying Bride hatása egyébként is rajtahagyta bélyegét a WoH zenéjén.
Az album nyitánya rögtön a leginkább embert próbálóbb szám, a Forsaken. Noha S.T. jellemzően nem énekel akcentussal, itt többször azt hittem, németül szólal meg.. a közel 12 perces dalnak mintha sosem akarna vége lenni, noha ennyi nagyon sok belőle, gyakorlatilag két iszonyú nyomasztó témára épül fel, és vádolja a szerencsétlen hallgatót a „Forsaken me” ismételgetésével.
Ha ezt sikerül elviselni, már csak kellemesebb számok jönnek, szóval elég furcsa megoldás volt ezt a tételt előre tenni. A Men To The The Slaughter például, ami két verzióban is megtalálható a lemezen, egy szintén lassú tempójú, önmarcangoló, melankolikus szám egy gyönyörű vonós-gitáros kiállással.
A Csipkerózsika angol nevét viselő szám hajaz leginkább a MDB-ra, a tiszta ének sűrű alkalmazásának hála egyik kedvenc számom az albumról. A dal második fele áthajlik death-doomba, és egy kicsit felébreszti gyorsabb tempójával az esetleg elalvó hallgatót is 😛
A Dust In A Stranger’s Eyes a meseszép gitártémáival teszi magát feledhetetlenné, a Regrets a zongorával és szuggesztív fokozódó tempójával.
Az Almost Living (But Not Dead Yet) a maga közel 10 percével a lemez csúcspontja, S.T. tiszta vokálja és a hangszerek lassan kibontakozó témái a kezdet kezdetén megragadják a hallgatót, és arra a 10 percre ki sem engedik borongós, fájdalmas világukból. Zseniálisan jól felépített szám.
A The One To Blame címe viszont találó, hallgatásakor egy kérdés merült fel bennem: mi a fészkes fene ez? Erősen elüt a többi dal szépségétől, sokkal keményebb gitártémval nyit, sokkal gyorsabb a többinél, már-már thrashre hajazó riffekkel operál, és a How fucking dark was the divine light? sor kb. olyan ezen a lemezen, mint mikor valami férget talál az ember a vörös rózsán. Nem kellett volna.
Doom metal rajongóknak kötelező a lemez!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.