Castle
Blacklands

  Megjelent a kaliforniai doomsterek, a Castle zenekar második nagylemeze, mely azt kell mondjam, méltó folytatása a sokak által kedvelt In Witch Ordernek. Érettebb is elődjénél, ami azt veti fel, hogy a triónak van jövője ebben a műfajban. A felvételek az Oakland beli Sharkbite stúdióban kerültek rögzítésre Billy Anderson producer segítségével (Eyehategod, Sleep, Neurosis) alig hat hónappal a debüt lemez megjelenése után. A három fős társaság különlegessége a doom műfajban kevésbé tolerált női ének, ami itt azonban inkább teszi érdekessé a dolgokat, mint bántóvá. Az énekért és basszusért felelős Elizabeth Blackwell ugyanis semmiképp sem szeretne rock dívává változni, őszinte és tömény marad, aminek köszönhetően igencsak erős hangulatot képes adni az egész produkciónak. A női ének melletti döntésük sem tűnik reklámfogásnak, Elizabeth elég hitelesen domborít a doomsterek világában.

    Az album meglehetősen rövid, mindössze 35 perces játékidővel rendelkezik, ami egy doom albumnál nem a legjellemzőbb. Ebben a rövid időben azonban semmi felesleges elem nem található, a dalok rövidsége ellenére folyamatosan adagolják a súlyos riffeket és szellősebb témákat egyaránt, ezért a fő dalszerző és gitáros, Mat Davis a felelős. Ugyan tradicionális heavy/doom zenéről beszélünk, a zenekarnak sikerült sajátosságokat is kialakítania, ami a stoner és pszichedelikus elemek ötvözéséből áll össze, de hallhatunk benne némi thrash metal ízt is a gyorsabb témáknak köszönhetően. A felbukkanó retro hatásokat, az előkerülő rock’n’roll és power témákat ne is említsük. Nem lehet panasz a dobos, Al McCartney teljesítményére sem, aki változatos ritmusokat pakol a többiek alá precízen, mérnöki pontossággal. Aki kedveli a hasonló bandák anyagait, gondolok itt a Blood Ceremony, Cauchemar, Rituals Of The Oak munkássára, az mindenképp ismerkedjen meg ezzel a lemezzel is.

 

    A lemezen 8 tétel található, nagyjából közepes játékidővel (4-5 perc), egyedül az utolsó dal nyúlik valamivel 6 perc fölé. A lendületes Ever Hunter felcsendülése már megadja az album hangulatát és színvonalát, ezt a kissé lassabb Corpse Candles követi, aminek egész kellemes gitártémákat sikerült magába sűrítenie. A Storm Below The Mountain igazi doom sláger, rendesen beindítja a bólogató ingereket annak ellenére, hogy Mat Davis kissé érdektelenebb énekével adják elő, de ez is a változatosságot növeli. A címadó Blacklands a legjobb női énekessel prezentált doom metal nóta, amit eddig hallottam. Minimalista szám, teljes mértékben Elizabeth kerül előtérbe, aki az énekkel némi epikusságot is képes belecsempészni az amúgy is változatos lemezbe, frontemberi hitelessége is itt nyer igazán bizonyosságot számomra. A pontos váltások és a dalszerkezet is kiemeli az amúgy is remek dalok küzül. Változatos szerzemény a Curses of the Priests a maga pszichedelikus, atmoszférikus elemeivel, a lemez igazi depresszióforrásává válik a lendületesebb részeket leszámítva. A Venus Pentagram gyorsabb tétel, ami erősen idézi a Black Sabbathot, ami nem róható fel hibának, ez a lendület nem szakad meg az Alcatraz c. számban sem, ami szintén egy remekül megírt szerzemény. A címadó után másik favorit a lezáró Dying Breed, ami nagyon hangulatosra és erősre sikeredett, megidézi a régi idők fémzenéjét minden rajongó számára. A dalok többségében egyfajta „sötét találékonyság” rejlik, melyek erősítik az okkult témákkal is foglalkozó dalszövegek hitelességét. Ugyanez a találékonyság az, ami miatt nem unatkozhatunk, nem ötlethalmazokat kapunk, hanem kerek, egységben működőképes albumot. Az egyetlen pontlevonást csak a rövidség miatt nem tudtam megállni, ezekből a szellős témákból kicsivel többet is elbírna a műfaj kedvelőinek szervezete.