Royal Thunder
CVI

  A Royal Thunder Atlantában alakult 2007-ben, 2010-ben jelentettek meg egy elég erős EP-t, majd hallgattak ezidáig. Az Mlny Parsonz énekesnővel hadba álló csapat zenéjét nem egyszerű stílusban elhelyezni, ugyanis igencsak sok eszközzel élnek. Ha teljes mértékben át akarnám fedni, valahogy így fogalmaznék: Black Sabbath, Led Zeppelin szerű hard rock átszőve a Lynard Skynard délies hangulatával, pszichedeliával és progresszivitással. Ugyanúgy előgördülnek bivaly doom riffek, mint hard rockos gitárszólók és zakatolások, de néha az ős Pink Floyddal is kacérkodnak, a Neurosis hatásokat pedig már ne is említsük… Ezért ajánlom feltétlenül a régi sulis rockerek figyelmébe a lemezt, mert nagyon megállja a helyét és gyakran elő lehet kapni egy két klasszikus mellett.
A zenekar motorja Parsonz kisasszony, aki egyszerre tűnik lázadónak és valamilyen szinten dívának, van egy faragatlannak tűnő varázsa, az énekesi repertoárja is igencsak széles. Képes tiszta hangokat produkálni, gyakran üvölt, ha szükséges, esetleg halk suttogásba kezd, mindig megtalálja a megfelelő hangnemet a szilárd zenei alapokhoz. Josh Weaver gitáros nagyon ismeri a szakmát, gyakran tudja érdekessé tenni a hosszúra nyúlt tételeket is, Lee Smith basszusgitáros és Josh Coleman dobos sem marad el tőle semmivel, a változatos dobtémákat érdemes külön is megemlíteni. Mindemellett az album nem könnyű hallgatnivaló, figyelmet igényel, nem a legjobb háttérzenének. A dalokat gyakran nyújtják 7 perc fölé, de amikor kezdene unalmassá válni, mindíg sikerül valami újat csempészni a receptbe. A dalokra a lassú kialakulás, fokozatos minőségi emelkedés jellemző, szinte mindnek van egy úgynevezett csúcspontja.
Az első tétel a tíz szerzeményből a szolíd Personz Curse, ami az énekesnő személyes kűzdelmére utal, ugyanis sokáig lámpalázzal kűzdött, nagyon nehezen viselte más emberek jelenlétét. Első nekifutásra a White Stripes zsenialitását juttatta eszembe, azonban itt sokkal összetettebb dalról van szó. A vegytisztára csiszolt gitárhangok óriási feelinget képesek teremteni, Personz igencsak kiengedi a hangját, de nem ez a legváltozatosabb dal ilyen szempontból. Ezt követi a sokkal rövidebb Whispering World, ami egy pörgős hard rock sláger lázadással és rengeteg energiával megtoldva.

 

 

 A több mint 9 perces Shake And Shift remek doom riffel operál, igazi monstrum, de abból a 9 percből párat le lehetett volna faragni. A No Good c. ismét rövidebb tételt csak a gitártémával tudták eladni nekem, túl van komplikálva és az ének is idegesítővé válik a végére a popra emlékeztető nyávogással. A Blue c. központi szerzemény azonban tökéletesen elfelejteti velem, ismét egy hosszú, de cseppet sem unalmas számot hallhatunk, az album egyik legjobbja. Instrumentális tételként indul, mély stoner iszapba mártja a hallgatót, néhol már a post-rock jelzőt is eszembejuttatta. A Sleeping Witch blues és doom keveréke, igazi Sabbath ízű szerzemény, melankóliával és misztikával fűszerezve. Nagyon hasonló a South Of Somwhere és a Drown is, fokozatosan felépülő remek hallgatnivaló sötét doom alapokkal. A Minus c. rövid akusztikus tétel is kellemes, felvezeti a záró Black Water Visiont, ami igazi csúcspont tud lenni a lemezen. Kemény, összetett és mindent megkapunk benne, amiért az előző számokat szeretni lehetett.
Nagyon jó kezdés ez a csapattól, a 8 pontot azért adom, mert ugyanakkor hangulatzenét készítettek. Nem lehet bármikor, bárhol végigjárni ezt a meglehetősen hosszú (közel egy óra) utat, amit elénk fektetnek, de aki változatos zenei kirándulásra vágyik, annak biztosan kellemes perceket tud szerezni. A női ének számomra mindíg visszatetszést szül, nem egyszerű egyeztetni a fémet a hölgyekkel (Arch Enemy ide vagy oda), de a hard rock és doom világában egyre nagyobb szerepet kapnak (The Devil’s Blood, Loon, Jex Thoth, Blood Ceremony, Castle, Christian Mistress, Purple Rhinestone Eagle, Cauchemar, Rituals Of The Oak stb.). Ilyen albumokat készítve teljesen jogosan és megérdemelten.