Nem vagyok hardcore rajongó és a stílus szakértője sem.
Igaz, volt egy időszak, amikor viszonylag sokat hallgattam a stílust. De ennek van már vagy 10-12 éve. Akkor sem mondanám, hogy nagyon elmélyedtem volna a szcénában, mert nem ástam tovább a Sick Of It All, Madball, Pro-Pain, Biohazard (na, jó, az utóbbi kettő nem tisztán HC), illetve itthon a Leukémia, a Liberal Youth, a Social Free Face, a Kevés került a figyelmem középpontjába többek között. Szóval nem nevezném magam szakértőnek. Azóta az érdeklődésem más irányt vett, így csak időnként került a lejátszóba egy-egy HC vagy HC-jellegű anyag.
A lényeg, hogy talán nem én vagyok a legmegfelelőbb a győri Don’t Need Society legfrissebb, négy számos anyagának megítélésére, de igyekszem objektíven láttatni az EP-t.
A 2006 óta aktív, több tagcserét megért öttagú csapat (Gyula – basszusgitár, Muhar – gitár, Attila – ének, Iván – gitár, Pedro – dob ) zenéjében a hardcore-nak inkább a new-school ágát érzem erősebbnek. Erősek a csapat metalos hatásai, ami miatt a Pro-Pain neve ugrik be leginkább, de mondjuk a hazai Replika korai anyagaival is érzek némi párhuzamot. A hangzás kellően vastag (a felvételek 2010 és 2012 között készültek a Bandanas Stúdióban), ami nekem tetszik, mert azt hiszem, korábban ez volt az, ami elvette a kedvem a stílustól, vagyis inkább nem csábított további hallgatásra.
A kb. negyedórás korongra két magyar és két angol nyelvű nóta került, jó HC szokás szerint a szájbarágós, megmondós szövegekkel.
Zeneileg viszont tetszik, hogy nem csak a sablonos megoldásokat alkalmazzák. Jó példa erre a Dreamworld bevezető gitártémája, de a záró Nincs határban is felütik a fejüket a metalos témák. A nyitó Deliriumban pedig még gitárszólót is hallhatunk. Ez a dal egyébként is inkább thrashes hatású metalos tétel, még talán a metalcore kifejezés sem hülyeség.
Az énektémák is viszonylag változatosnak tekinthetők, mert a hörgős jellegű témáktól a tipikus HC-s kiabáláson át a sikítozósabb dolgokig terjed a skála.
Ami nem annyira tetszik, az az, hogy a szövegeket nem mindig érteni, én a keverésnél erre jobban figyeltem volna.
A borító sem sikerült rosszul, sőt igazából tetszetős. Jó a színösszeállítás, de még a grafika is tetszik, annak ellenére, hogy nem az egyediség csúcsalkotása.
Egy stílusban otthonosabban mozgó zenehallgató talán másképp értékelné, de véleményem szerint ez egy korrekt anyag, ami irányadó lehet a továbbiakra. Még azt is megkockáztatom, (bár továbbra sem lettem HC fan) hogy a következő dalokra, lemezre is kíváncsi leszek.
Az EP a 2009-es anyagukkal egyetemben egyébként a csapat weblapjáról beszerezhető digitális formában, de ITT a link.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.