Nehéz, mégis a lejátszóba folyton visszatérő ajándékot kaptam a fa alá a finnek második, Visions névre keresztelt lemezével, azt hiszem végre sikerül barátságot kötnünk. 2008-ban ismertem meg a formációt, akkor találkoztam az Unawakening nevű monumentális szörnyetegükkel. A rendkívül fiatalokból álló társaság szerethető, de meglehetősen sablonos debütálással indított, aminek súlya ugyan gyakorta gyomorba rúgott edzett funeral, death/doom rajongókat is, mégsem bizonyult maradandónak, nem lett több egy tisztes iparos munkánál. Azért megjegyezném, hogy az ő esetükben nem hinném, hogy a lélektelen iparosságra kellene gondolni, sokkal inkább arra, hogy erőteljes hatások befolyásoltsága alatt álltak és bátortalanabbak voltak valamivel. Új hangzóanyagukon sem könnyítettek, 4 dalt kapunk 57 percben, amiből már a nyitó, 14 perces The Towers sem doom szüzeknek készült. A korábbi ellenérzéseimet, fenntartásaimat rögtön megszüntették, a hibák, gyengeségek kiküszöbölése után érett, sokkal magasabb szintű lemezt rögzítettek. Nem világmegváltó újítás a Visions, inkább egy csokor abból, amiért érdemes visszavenni a tempóból, megállni ebben a nagy rohanásban és átélni azt, amit a srácok adnak nekünk. Ebben lett kiváló a lemez, érzéseket szül, hangulatot kelt, mindezt keretein belül változatos módon. A zenekar fő mozgatója Markus Heinonen, aki az énekért és a dalokért felelős, a témavilág is az ő álmaiból, gondolataiból táplálkozik. A zenén teljes mértékben átjön az álomszerűség, hallgatás közben a hangok, akár a képek elsuhannak mellettünk, néhol megkapaszkodhatunk, elmerülhetünk apró részletekben, máshol csak a súlyt érezhetjük, ami ebben az ötletesen megkomponált álomvilágban tart minket és nem akar egykönnyen elengedni. A minimalizmus jellemző ugyan, de az egyszerű riffek, tempóváltások (bizony, néha belefutunk ebbe is), az épphogy felbukkanó zongora hangok, akusztikus pengetések az idei év egyik leghangulatosabb lemezévé varázsolták számomra. Az emésztést nagy mértékben könnyíti a sokszor tiszta, természetesen minőségi ének is, a remek hangzás és a sok apró finomság, ami csak akkor enged közel magához, ha teljes mértékben be akarjuk/tudjuk járni ezt a világot.
A lemezt nyugodt szívvel ajánlom az epikus, tiszta énekdallamok miatt a Solitude Aeturnus, Candlemass kedvelőinek, de aki a teátrális, gótikusabb ízekre szomjazik sem szenved csalódást. Az extrém vokál szintén változatosan kerül terítékre, a hörgés mellett kapunk sikolyokat, kétségbeesett kiáltásokat, a második tétel például mély lélegzetvételekkel kezdődik. A Channel Sleep rövidebb egy hajszálnyival elődjénél, első hallgatás után ez vált favorittá a lemezen (majd jött a többi). A sötét kezdés után mi is fellélegezhetünk, de vidámságot ne itt keressünk. A dallamok sokkal inkább a beletörődést, belenyugvást juttatják eszembe holmi napsütésnél. A címadó Visions követi ezt a könnyedebb dalt, méghozzá valamivel 15 perc fölé kúszva. A dalból olyan kiábrándultság, elveszettség érzés árad, amit nem mostanában hallottam, egyedül az Ahab tudott hasonlót alkotni az utolsó lemezén ebben az évben. Fokozatos építkezés zajlik ebben az időtartamban, kisebb kikacsintásokkal a végére érve mi is elveszünk a nagy szürke semmiben, az utolsó perceket életünkből erőtlenre gyalult blastbeatbe (!) burkolva töltjük és nem is tudom, van-e visszaút… Az utolsó, barátságtalanul hosszú című tétel szerint nincs. A lemez mélypontja érzelmileg, zeneileg viszont a csúcs a They All Await Me When I Break the Shackles of Flesh. Remek dalszerkezet, a legváltozatosabb ének, az őszinte sikolytól a gyomros hörgésen át az elvarázsoló tiszta dallamokig mindent megkapunk, egymásba fonva, mindent a helyére téve. A záró fejezetbe egy kevés jazz ízt is sikerült beolvasztani, persze mindezt a Sarlacc emésztési tempójának megfelelően.
Nagy meglepetés volt tehát az Astral Sleep lemeze számomra, ezentúl nem tévesztem őket szem elől, ajánlom a műfaj minden kedvelőjének, de aki nyomon követi a Solitude Productions kiadványait, az már biztosan találkozott a nevükkel. Egyetlen gondom csupán a hosszal akadt nekem is. Ugyan odafigyelve, teljesen rászánva a közel egy órát semmi feleslegeset nem találtam a dalokban, de egy szélesebb közönséghez soha nem fogják eljuttatni a gondolataikat. De talán nem is ez a cél, a lényeg, hanem maga a kifejezés, az álmok, a zene. Ezzel a lemezzel búcsúztatom az évet és ha a következő csak egy hajszálnyival is vidámabb lesz ennél a lemeznél, akkor nem lehet okunk a panaszra.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.