Atmoszférikus funeral doom metal. Aki most akárcsak késztetést is érzett némi szemöldökráncolásra, kérem, hagyja el ezt az írást… Minőségi funeral doom (Esoteric, Evoken, Ahab, Skepticism, Thergothon stb.), ha erre számítasz, ismét a további böngészést ajánlom más zenekarok után, mert itt sem neked játszanak az alig egy éves múltra visszatekintő amerikai srácok. A produkcióért Dylan Taylort okolhatjuk elsőre, aki a gitárokért és a szövegekért felelős, természetesen semmilyen zenei múltat nem találtam róla. Az énekes úriember Nostaun néven utazik, ő már megfordult a régebb óta működő Wrathful Plague nevű black metal hordában. A CD-hez mellékelt leírás alapján viszont mindketten kiveszik a részüket valamennyi hangszer kezeléséből. A két „zenész” összedugta a fejét és kiadta ezt a rettenetet, ami sokak szemében fogja kimeríteni az unalmas zene fogalmát. Elég szörnyen hangzik ez így egy recenzió kezdetén, de végtére teljesítik a kiadó által leírtakat: kétségbeesést és teljes reménytelenséget szítanak ezzel a megelevenedett rémálommal. Első nekifutásra bizony elkapott a kétségbeesés engem is, hogy mit lehet majd írni erről a lemezről… Viszont ami ez után jött, az engem is meglepett, újra végigpörgettem a korongot, amit egyébként pofás borítóval és a ritkaság számba menő (lassan pontot kell felszámítanom érte) műanyag tokkal érkezett. Nem tudom felfogni kész alkotásnak, kiforrott, kiadásra megérett szerzeményeknek ezeket a dalokat, de az a hangulat, amikor a szerzők minden bizonnyal valami lassító szer hatására egymás mellett ülve megálmodja eme lemez elemezhetetlennek tetsző világát, az teljesen átjön. Innentől kezdve nem lehet, nem szabad értékelni, más zenekarokhoz hasonlítgatni őket, mert ők pont tesznek arra, hogy az átlagos metál rajongó hogyan reagál egy ilyen produktumra. Játszani akartak valami nagyon sötétet, valami olyat, ami felettük áll, mégis belőlük áramlik, a fémzene ezt a lehetőséget is felkínálja művelői számára, ezért felfoghatatlan néha, milyen szélesre is tágult a rock, metal műfaj.
Funeral doomot kapunk, a szó szoros értelmében, vastag szinti szőnyeggel és mindenből annyit, ami egy temetéshez illik. Alig hallani a dobot (valószínű programról beszélünk), a legerősebbek a 3, maximum 4 hangból álló, egyszerű, mégis felséges, átszellemült futamok. Bármennyire ellenkezik ez az általános közízléssel, ha az anyagot megnyilvánulásként, zenei kiteljesedésként értelmezzük, nem a hangszeres tudás és pénzügyi háttér alapján ítéljük meg, képes utat törni és megmutatni azt a mélységet, amit feltörésre váró dióként rejteget magában. 60 perc magányos, sötét, már-már ambient elszállás vár azokra, akik bepróbálkoznak az anyaggal. Színesítésként ugyan kapunk egy-két riff szerűséget, néhol kellemes zongora betétek, rövid akusztikus pengetések is színesítik az összképet, bár a színek ebben a világban elvesztik a jelentőségüket, itt minden koromfekete. Kíséretként mély hörgést kapunk, amit csak kevés helyen vált fel suttogás szerű, halk narratív szöveg. Összefolynak a dalok egy masszává, nekem egyedül a rövid felvezető után felcsendülő This Poison Of Life vált igazán kedvencemmé, több mint 7 percen át ismétlődő egyetlen, valahol mégis szépséges dallamával magasan a legértékelhetőbb dal.Ha be tudsz fogadni, be akarsz fogadni olyat, amit nem termékként, zenei cikként, hanem magáért a zenéért hoztak létre, próbálkozz a lemezzel, saját felelősségre. Én próbálok produkcióként értékelni minden érkezett lemezt, ez látszik a pontszámon, mert hiába a remek hangulat, az nem menti meg az anyagot a teljes unalomba fulladástól és attól, hogy hangulata nélkül értékelhetetlen lenne. A lemez itthon is beszerezhető a Neverheard Distro jóvoltából.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.