Gyakran merül fel a kérdés, hogy az ismétlés, önismétlés mennyire tolerálható egy-egy bandánál, ez a téma nálam kifejezett fontossággal bír, mert véleményem szerint az állandó minőségből nagyon sokat el lehet viselni. Tökéletes példa erre egy régebben olvasott recenzió, melynek hatására úgy döntöttem, hogy tollat (billentyűt) ragadok és kiveszem a részem ebből a tevékenységből. Történt egyszer, hogy egy iszonyatos lehúzó kritikát olvastam az Opeth Watershed c. lemezéről, melyet egyedül azzal indokolt a tisztelt kritika író, hogy túlzottan Opethes. Számomra a lemez a banda legjobbjai között van, sőt, a fejlődés, lassú finomodás, csiszolódás is jellemző volt rá. Per Wiberg az egyik kedvenc billentyűsöm és olyan hangulati pluszt adott a lemezhez, ami mellett elmenni vétek lenne. No de most nem Opethről, hanem a bemutatkozó Damnations Hammerről lesz szó, méghozzá az angliai zenekar bemutatkozó lemezéről. A banda bevallása szerint olyan elfajult doom metalt szeretne játszani, amely a korai Celtic Frost és Candlemass vérfertőző házasításából keletkezik és a hallójáratainkon keresztül súlyt le ránk kalapácsként. Most vissza az önismétléshez: a Damnations Hammer megvalósította azt a szintű önismétlést, amely nem albumokon át, hanem egyetlen lemezen belül érvényesül tökéletesen. Az emlegetett zenekarok hatása maximum a doomos lassulásokban érezhető, de mivel a zenekart alapító Tim Preston énekes/gitáros egy igazi veterán thrash figura, ezért folyamatosan előbukkannak a Crowbar, Sepultura szerű lassabb groove-ok is. Kiemelendő a zsíros, kemény hangzás, ami ezeket az egyszerű, de húzós riffeket élvezhető szintre emeli, a skálázós, csipkedős rövid szólókon viszont ez sem tud segíteni. Aki a lemez egyetlen dalát hallotta, az semmi újat nem fog hallani a további tételekben. A változatosság egyedül a dalok indulásában érzékelhető, van itt lassan, gyorsabban induló dal, de a végeredmény a tételek hosszának eltérése mellett is teljesen egyforma. Önmagában egy ilyen monstrum kellemes tudna lenni, bár hangulati tényezővel nem igazán bírnak, de legalább erőteljesen bólogathatunk rá. A felesleges intro és egy rövidebb, horrorisztikusnak szánt instrumentális részen kívül 6-szor hallgathatjuk meg a pár hanggal eltérő riffeket és a lemez leggyengébb pontját, Tim Preston monoton, narráció szerű énekét. Témájában a szövegek Lovecraft világával foglalkoznak, de a pár soros monológokból nem hiszem, hogy komoly mondanivalóval számolhatunk. A zenekar saját kiadásban jelentette meg ezt az unalombombát, azonban az I Hate Records lecsapott rá és újra kiadta.
Jól indult tehát az ismerkedés a lemezzel, de egy idő után azt hittem, beragadt és ugyanazt a dalt játszotta végig a lejátszó, igazán nem is tudom, kinek lehetne ajánlani ezt a lemezt ilyen dömping mellett, ha másért nem is, az instrumentális részekért érdemes tenni vele egy próbát.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.