Scald
Will Of The Gods Is Great Power

   A 90-es évek elején a metal zene világát egyre inkább elkezdte átjárni és havas pusztává változtatni az északi szél, aminek hatására sokan kezdtek olyan zenét játszani, mint a skandináv vikingek, azonban míg egyes produkciók meg sem közelítették az újdonsült példaképek színvonalát, akadtak jócskán igazi meglepetések és felfedezettek is. Ez utóbbi listán van megkérdőjelezhetetlen helye az Oroszországban az elsők között említhető, rövid életű Scald zenekar, melynek létrehozója és végzete egyaránt a fiatal énekes, Maxim Adrianov volt, művésznevén Agyl. A zenész pályafutását egy szintén rövid életű, nyomot maga után nem hagyó Ross nevű formációval kezdte, ahol a tagságból gyorsan kitűnő énekes sajátos zenei elképzeléseit keresztény neveltetésű társai nem tolerálták. Agylt a pogányság, az ősi mítoszok világa ragadta magához, olyan példaképeknek köszönhetően, mint a viking korszakos Bathory, a Manowar és többek között az epikus Candlemass. Sikerült az éppen formálódó, doom központú Anamnesis Vitae zenekar tagjait maga mellé csábítania, méghozzá komplett dalokkal és kész elképzelésekkel.

   Ahogy a zenekarnév a skandináv mitológiából került ki, úgy választottak maguknak a tagok is egy-egy művésznevet. Így lett Velingor a basszusgitáros, Ottar a dobos, Karry és Harald a két gitáros. A felállás a zenekar rövid története alatt, ami 93-tól 97-ig tartott változatlan maradt és az elkészült dalvázlatokat közös munkálatokkal és ötletekkel kezdték hizlalgatni a Volga partján fekvő Jaroszlavl városkában. 1994-ben saját kiadásban elkészítették North Winds (találó cím) c. demójukat, amit aztán szintén önerőből igyekeztek minél több helyre eljuttatni. 93-ban már több dalt is előadtak városukban és igen pozitív fogadtatásban részesültek a hallgatók részéről, főként a későbbi debütáló lemezt is nyitó, szinte teljes egészében Agyl munkáját dicsérő Night Sky c. dal vált azonnal közkedveltté szűkebb környezetükben. A demó is meghozta a zenekarnak első szerződését az akkoriban igencsak jónak számító Metal Agen kiadónál, miután a Spinefarm visszahátrált a számukra túlzottan ismeretlen zenekar pártfogolásától. 

    Will Of The Gods Is Great Power címmel  rögzítette a zenekar első lemezét 96-ban,  amin a demón szereplő négy tételhez  mindössze két új dalt írtak. A zenekar  kedvelői már akkor sem háborogtak ezen,  főleg, hogy a demó hangminősége elég sok  kívánni valót hagyott maga után, másrészt,  mert közel egy órás anyagot kaptak egy a  mai napig alulértékelt bandától. A lemezre  a  szó legvalódibb értelmében igaz az epikus  jelző, hat hosszadalmas dalában megjelenik minden, amitől az északi mitológia olyan nagy hatást tudott gyakorolni a fémzenére. A számok nagyrészt a klasszikus doom  hagyományokat követik, leginkább a Candlemasshoz közeledve, de annak keményebb  heavy metal vonalát elkerülve. A dalok hullámzanak, a riffek úgy simulnak a  hallójáratainkba, ahogy a viking hajókat elrejtő köd simul a tengerre, a gitárszólók  monumentálisak, hosszúak, néhol érzelgősek, máshol vadul, kissé blackesen tekernek és minden hangjukban egy rég elfeledett világba képesek elkalauzolni minket. A billentyűs szőnyeg viszi legközelebb a Bathoryhoz a zenekart, szinte folyamatosan a háttérben úszik, viszont képes jelentőségteljesen az előtérbe kerülni ott, ahol szükség van rá. A kedvenc tételem a kiadványról a Ragnaradi Eve pont ennek köszönheti státuszát, mert például ebben a dalban úgy használják a legtöbb doomban elcsépeltnek ható harang hangokat, hogy azok a dal részévé válnak és a mai napig képes megborzongatni. A folkos elemek nem direktek, úgy épülnek a zenei világba, hogy nem röhögnek a képünkbe, mint sok bulizenének szánt folk metalban, erre leginkább az Amorphis volt még képes a maga fénykorában. Nem túl bonyolult ez a zene, de a mára hétköznapivá vált epikus és viking jelzőket magukra aggató zenekarok elképzelni sem tudják sokszor ezt a hangulatot. A riffek és a hangszerelés az egész lemezen egyforma minőséget képviselnek, sőt lehetőségeikhez képest változatosnak is tekinthetőek. Érdekes dolog a hangzás kérdése, ami viszont már nem mai füleknek való, sőt, a maga korában is elég gyenge volt. Én mára ezt is a pozitívumokhoz szoktam sorolni, mert az összeolvadó hangok, a szélzúgás, tűzropogás és a visszhangok távolivá, misztikussá képesek változtatni a zenét, mintsem élvezhetetlenné. De minden elem a háttérbe kerül, amikor Agyl énekelni kezd.