A fémzenével való ismerkedésem, későbbi mély barátságom, legvégül szerelmem és valószínűleg holtig tartó kapcsolatom kezdetéig kellett visszautaznom az egészen tetszetős borítóval rendelkező szlovén Stone Orange most megjelent, második lemezével történő megismerkedésem folyamán, ugyanis a fiúk hard rockot játszanak. A szerelem nálam a 70-es évek elejével kezdődött (bár én még tervben sem voltam akkor), olyan zenekarokkal, mint a Zeppelin, Deep Purple, Sabbath és még sorolhatnánk. A kezdeti nyers hard rockot fokozatosan váltotta fel a legendás évtized végén a hard rock dallamosabb irányvonala, amit a Rainbow és többek között ismét a Deep Purple tudott meglovagolni többszöri visszatérésével, ezt az érzésvilágot kutatja és tárja elénk a Stone Orange egy kis grunge és stadion rock ízzel, méghozzá egészen hiteles és korrekt módon. Ugyan mind a műfaj, mind a 80-as évek gyengébb hard rock próbálkozásai lerágott csontnak tekinthetők, a korongra mégis felkaptam a fejem már az első, Broken Man c. dalnál. Az egyszerű, de hatásos riffelgetések és nem túl bonyolult gitárdallamok mellett a főszereplő Marko Erjavic éneke, aki rendkívül változatosan tudja rezegtetni fiatalos hangszálait, a zenével karöltve lendületből tarol le és bíztat egy-egy csettintésre. A hangja alapján jutnak néha eszembe olyan zenekarok, mint a Bon Jovi, Nirvana vagy az Iron Maiden, ahol azért nem kis torkok énekelnek.
Persze azok az idők már rég elmúltak, amikor bárkit is lázba hozott a hard rock, és igazából a lemez egy tökéletesen kivitelezett kliséhalmaznak tekinthető, de még bőven a jobbik fajtából. A dalok nincsenek agyonjátszva, többnyire 3 perc körül mozognak és nagyon slágeres, stadionos hangnemben lettek tálalva, úgy, mint például az I Am, Pride And Pain és a Rockin’&’Rollin’. Az érzelmes ballada sem hiányozhat egy ilyen produkcióról, ebben a szerepben először az It Keeps On Raining tetszeleg és végre egy kellemesebb gitárszólóra is futja benne Tomo Jurca gitárosnak, aki azért nem viszi túlzásba a kreatív oldalának bemutatását. A hangzás amúgy sem kedvez túl sokat a gitároknak, eléggé erőtlenül szólalnak meg, még a jobb témáknál sem tudnak igazán a húsunkba marni, inkább csak cirógatnak, mint leégett embereket az olcsó lányok. A kedvencem a hatodikként érkező Lovetron a többi sláger közül is kiugró, azonnal dúdolható refrénjével és tipikus hard rockos zakatolásával, amiből ugyan a már említett babazsúrra hangolt gitárok elég sok energiát elszívnak, de azért marad benne abból is, ami a hard rock szíve-lelke volt a maga idejében: a tökösségből. Nagyon bejött ez a szerzemény a bandának is, mert Scare Me címmel majdnem ugyanezt akarják eladni nekünk a folytatásban, kevesebb sikerrel. A Nobody Caresben rejlő ötleteket és hangokat szintén sikerült elkeverni egy középszerű dalban, csak Marko hangja menti meg, de a Whites Of Their Eyes már jobban teljesítette az elvárhatót, visszatért a slágeres vizekre és Marko ismételten Bon Jovinak képzelhette magát. Az utolsó előtti Frozen Sky egyfajta gitáros finomkodás akart lenni, háttérben a hírekre emlékeztető szövegeléssel az űrkutatással kapcsolatban és nagyon kevés érdekes hanggal. A lemez végére megérkezik az újabb kötelező ballada, The Age Of Stars címmel, ami már-már filmzenés giccsként indul és később sem tudnám másként elképzelni, mint egy romantikus tini film összeborulós jelenetének aláfestő zenéjeként, viszont ilyen szempontból nagyon hatásos és kellemes hallgatnivaló.
A Dreamcatcher a maga módján igazi slágergyűjtemény a dalszerzésnek köszönhetően, kevés minőségi ingadozással, a hard rock kedvelőinek egyértelműen ajánlható kedves csemege, de az általa nyújtott 38 percnyi élményt már sokan, sokféleképp eljátszották. Ha fémzenére nevelné egy-két unokáját egy öreg motoros, biztosan ezt a lemezt ajánlanám neki, hogy játssza sokat karon ringatás és lovacskázás közben, de többre nem igazán képes.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.