Új-Zéland kapcsán valahogy elsőre nem a metalzene ugrik be…
Sőt, másodjára sem.
Bár a Metal Archives adatbázisában 280, ezen nemzetiségű banda szerepel, mégis inkább asszociálok a film világára, ha szóba kerül az új-zélandi művészet.
Elég csak megemlíteni Peter Jackson rendezőt, mint az ország híres szülöttjét.
És valószínűleg azt is sokan tudják, hogy A Gyűrűk Ura trilógia, és A Hobbit-filmek szabadtéri jeleneteit hazájában forgatta a Mester.
De ott van egy másik, talán kevésbé ismert, de szintúgy nagyszerű mozi, A Leggyorsabb Indian, amiben minden idők egyik legnagyobb színésze, Sir Anthony Hopkins brillírozik Burt Munro legendás motorversenyzőt, pontosabban sebességi rekordert alakítva.
Úgyhogy nem kis meglepetésként ért, hogy a szerkesztőségünkbe egyenesen Új-Zélandról küldtek egy lemezt!
A 8 Foot Sativa nevű brigád juttatta el hozzánk The Shadow Masters című albumát, ami sorrendben az ötödik. Tehát nem kezdők a srácok, amit az 1998-as alakulás már sejtet is.
Hogy milyen műfajban alkotnak?
Nos, helytálló a „Fémenciklopédia” melodic death/thrash metal címkéje, de én érzek a zenéjükben némi kórságot is.
Igaz nagyon nehezen tudom megkülönböztetni a MDM és a metalcore vokalizálást, nekem egy tőről fakadó acsarkodásnak tűnnek.
Mondjuk tudva levő melyik a régebbi stílus, szóval lehet, hogy „Nyolclábék” semmiféle kóros elváltozásban nem szenvednek…
Mindenesetre az elmondható, hogy egy roppant intenzív korongot készítettek.
10 dal, 32 percben.
Első hallgatás után úgy voltam vele, hogy egy teljesen átlagos, vagy inkább az alatti lemezzel van dolgom. Sem a tempók, sem az énekes nem mutattak fel szinte semmi változatosságot. Pedig a címadó nóta alapján jobbat vártam.
Hisz ott frankó tempóváltásokkal élnek a vokalista meg a refrénben még Wayne Static-et is megidézi!
Aztán a második fülelésnél már kezdett tisztulni a kép, és erős ingert éreztem az újbóli tesztelésre!
Szóval túl vagyok már jó néhány hallhatáson, és ha kiemelkedőnek nem is tartom a Shadow Masters-t, egy egész jó opusszá érett.
Főleg a lemez első fele erős: a Metallica Fade to Black, és The Unforgiven III. dalainak kezdő pengetéseit újrahasznosító Summoned to Rise azzal a kifejtős gitárszólóval, fogós kórussal, vagy az azt követő Feeding the Weak egyértelmű csúcspontok!
Jól felépített, ragadós témákat, ügyes váltásokat felvonultató tételek ezek.
A Never Abide is az erősebb szerzemények közé tartozik, még az sem tud zavarni, hogy végig extrémen üvölt Justin Niessen.
Viszont a lemez második felében a homogénebb nóták dominálnak.
Ritkán lépnek csak le a gázpedálról, szinte végig gyors sebességen őrölnek.
Vitathatatlanul profik benne, tehát minőségi zúzásról van szó!
És szerencsére akadnak még finomságok az utolsó etapban is, a Visions of Red kezdő dallama, és a gitárszólója élményszámba megy!
Még a core-os szaggatott riffek is ülnek.
És a legthrashesebb West As sem piskóta!
Összességében tetszik az új-zélandiak friss műve, talán adhatnék rá stílszerűen 8 pontot.
De inkább mértéktartó leszek, és kapnak tőlem egy hetest!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.